A mindent ijesztő valósághűséggel pillanatok alatt legeneráló AI és úgy általában a nagyipari szórakoztatás algoritmussal támogatott totális túlsúlya idején van-e még egyáltalán értelme kézműves- és gerilla-eszközökkel, erősen limitált költségvetéssel ringbe szállnia egy látványos kalandban gondolkodó alkotónak? A kanadai Matt Johnson és csapata csattanós igenlő választ ad a baljós kérdésre. Ez az írás először a Recorder magazin 133. számában jelent meg.
Ha azt mondom, hogy a Nirvanna the Band the Show the Movie már a tizedik perc táján a semmiből váratlanul előhúz egy látványosabb és elképesztőbb jelenetet, mint Tom Cruise bármelyik szuicid hajlamú mutatványa, a kedves olvasó talán túlzásnak érezheti. A helyzet viszont tényleg ez: egyszerűen nem hiszed el, amit látsz, annyira váratlan. Nem sokkal később a két főszereplő egy olyan geget prezentál, amelyről hosszú esszéket lehetne írni, majd olyan valósághajlításba keverednek, amelyre még talán Christopher Nolan is elégedetten bólintana. És mindezt kézikamerával, torontói utcákon, félig egyértelműen gerillában forgatva, szinte uzsonnapénzből. És ekkor még csak nagyjából a film egyharmadánál járunk.
Sajnos fájóan kevesen ismerik, de Matt Johnson (ő rendezte többek között a BlackBerry című filmet) és Jay McCarrol (egyébként zeneszerző) két évadot megért sorozata, a Nirvanna the Band the Show hatalmas kultpotenciállal bíró gyöngyszem. A 2007 és 2009 között a netre pakolt mockumentary-sorozat alaphelyzete rendkívül egyszerű: az önmagát játszó két jóbarát koncertet szeretne szervezni, ezért egyre őrültebb terveket eszel ki. Lehetne az is, hogy gyakorolnak, fellépnek, rajongókat szereznek, és így jön össze a show — ők azonban inkább kamu óriásplakátokat ragasztanak, újsághoz törnek be, vagy éppen parádén akarnak pénzt szórni, mint Joker a klasszikus Batman-filmben.
A Nirvanna the Band the Show azért baromi vicces, mert egyrészt régi kedvenc filmeket idéz meg, másrészt a valóban őrült tervek gyorsan az abszurdig fokozódnak, miközben rengeteg vizuális és verbális geggel operál. A közel húsz év után elkészült mozifilm ugyanezt a receptet emeli a sokadik hatványra. Hőseink továbbra is koncertet akarnak szervezni, a terv pedig, ha lehet, még őrültebb. Anélkül, hogy bármit elspoilereznénk a hihetetlen történetből: a fordulatok a Vissza a jövőbe nyomvonalán haladnak, miközben folyamatosan történnek az első bekezdésben említett őrületek. Közben pedig ott van körülöttük a nagyon is valóságos Toronto, ahol a járókelők is az események szerves részévé válnak, élővé téve az egészet.
Ez persze már önmagában sem kevés, mégis kevés lenne az igazi győzelemhez. A Nirvanna the Band the Show the Movie azért válik nagybetűs filmélménnyé, amolyan szájtátós mozis varázslattá, mert a rengeteg kreatív ötlet, poén és adrenalinnal teli jelenet mögött ott van a ránk is átragadó lelkesedés és az a hatalmas szív, amely a történet közepén dobog. A film végső soron a közös alkotás és a barátság szépségéről szól — olyan értékekről, amelyekért akkor is lehet szorítani és lelkesedni, ha egyébként hidegen hagy minket a kortárs digitalizáció és a metamodern kapitalizmus antihumanista szorítása.
Szinte borítékolható, hogy a tengerentúlon kultikussá válik Johnsonék végtelenül szimpatikus és elképesztően sikerült kalandja. Egy tökéletesebb világban azonban jóval szélesebb közönséghez jutna el, és sokáig műsoron maradhatna a mozikban — mert kevés erősebb élmény létezik annál, mint amikor egy teremnyi ember együtt létezik a filmmel.
9,5/10
Huber Zoltán
A Nirvanna the Band the Show the Movie című film beszerezhető az interneten.
