Korszakalkotó pop nemcsak szingliknek. RAYE: This Music May Contain Hope (lemezkritika)

RAYE második lemeze bőven tartogat reményt nemcsak a szingli nőknek, hanem a popzenének is. Ez az írás először a Recorder magazin 133. számában jelent meg.

Nem tudom, hogy a situationship mint globális jelenség, a konyhapszichológiával megfejtett kötődési zavarok, a „male loneliness epidemic”, vagy valami egészen más az oka annak, hogy sorra jönnek ki a mesterien hangszerelt, a szó legjobb értelmében klasszikus popalbumok összetört szívű, brutálisan tehetséges európai női előadóktól. Olivia Dean The Art of Loving című lemezét senkinek sem kell bemutatni, Rosalía nagyot robbantott a LUX-szal, a Smerz pedig újradefiniálta a „csajbanda” fogalmát a Big City Life-fal. Ebbe a sorba illeszkedik a tavalyi év egyik legnagyobb popslágeréért (Where Is My Husband?) felelős RAYE is a This Music May Contain Hope című lemezével.

A zenészcsaládba született, gospelzenén felnőtt RAYE (Rachel Agatha Keen) első albumát, a 2023-as My 21st Century Bluest független előadóként adta ki, őszinte dalokkal és a zeneipart célzó éles kritikával. A This Music May Contain Hope ezen a kitárulkozó vonalon halad tovább: a 17 számot és 73 percet felölelő anyag tulajdonképpen egy epizodikus történet, egy thriller-elemekkel átszőtt, meseszerű narratíva egy piros ruhás, erősen rúzsozott lányról, akinek elege van abból, hogy középszerű férfiak visszautasítják (Beware… The South London Lover Boy), majd a magányból (Intro: Girl Under the Grey Cloud) végül eljut a reményig (Happier Times Ahead).

A Brit Awardsot szétnyerő énekesnő új albumán minden dal egy-egy fejezet: betekintés a RAYE-jel egyértelműen azonos lírai én félresikerült kapcsolataiba, öniróniától sem mentes hangnemben, rokokós, big band hangszereléssel, pofátlan könnyedséggel ugrálva műfajok és hangulatok között. Az I Hate the Way I Look simán elférne Aretha Franklin repertoárjában, az I Know You’re Hurtinget titokban Adele is megirigyelné, a Fieldsre pedig akár Lauryn Hill is elégedetten bólogatna. Mindez azonban nem RAYE eredetiségének hiányát jelzi – épp ellenkezőleg: mindenben ijesztően jó, csak egyelőre nem tudni, miben a legjobb. Olyan, mint egy kis Pokémon, aki még nem tanulta meg uralni az erejét.

Tehetségét jól mutatják az olyan ikonikus featek is, mint Hans Zimmer (Click Clack Symphony) vagy az egyik utolsó élő soullegenda, Al Green (Goodbye Henry). Különösen megható, hogy a szintén énekes-dalszerző nagypapájával, valamint testvéreivel, Ammával és Absolutelyval is vannak közös dalok az albumon – utóbbi a család ghánai gyökereit is ünnepli.

RAYE több interjúban is elmondta, hogy számára a zene gyógyszer, és olyan albumot akart csinálni, amely „ölelés, ágy, puha hely” azoknak, akik nehéz időszakon mennek keresztül. És valóban: melankolikus témái ellenére a This Music May Contain Hope igazi feel-good lemez, amely egyszerre ráz fel és nyugtat meg, miközben végigjárja a huszonéves szinglik összes lehetséges érzését.

A zene formai bravúrjait szépen ellensúlyozza a dalszövegek egyszerűsége, finom humora és kendőzetlen őszintesége. Gyengébb számai – például a house-os hangzású Life Boat – ellenére is nehéz nem szeretni. RAYE generációjának egyik legtehetségesebb előadója: dalszerzői és vokális képességei megkérdőjelezhetetlenek, az album időnként túlzó eklektikája pedig ennek a túlcsorduló energiának a bizonyítéka. „Somebody loved me once and somebody will again” – énekli az Abbey Road stúdióban rögzített Nightingale Lane-ben, és a dalt hallgatva nehéz elképzelni, hogy ne találna rá egyszer az igaz szerelem. Reméljük, akkor is lesz miről dalt írnia.

8/10