Kényszerszünettől identitásválságig. A BTS visszatérése

Négy év kényszerszünet után tért vissza a BTS egy olyan albummal, amely még a legelkötelezettebb rajongók körében is komoly vitákat váltott ki. A lemezen ütközik a K-pop hagyományos hangzásvilága a globális poptrendekkel – és ezúttal az utóbbi kerekedik felül. Ez az írás először a Recorder magazin 133. számában jelent meg.

A BTS a 2010-es évek elején, a rengeteg újonc K-pop formáció egyikeként indult, majd néhány év alatt a műfaj legnagyobb sztárjává vált. Ebben szerepet játszottak az erős korai kiadványok, de az is, hogy a csapat épp akkor tűnt fel, amikor a K-pop kilépett a szubkulturális keretek közül, és berobbant a globális mainstreambe. 2022-re odáig jutottak, hogy sokan már magával a műfajjal azonosították őket, világkörüli arénaturnéik pedig rekordsebességgel váltak teltházassá.

A tagok azonban nem kerülhették el a dél-koreai férfiak számára kötelező, nagyjából másfél éves katonai szolgálatot. Bár felmerült, hogy a csapattal kivételt tesznek – tekintettel kulturális és gazdasági jelentőségükre –, ez végül lekerült a napirendről. Elemzők szerint a projekt leállása több tízmilliárd dolláros veszteséget is jelenthetett az országnak, de a biztonságpolitikai helyzet és a társadalmi elvárások felülírták ezeket az érveket.

A K-pop közben tovább terjeszkedett: a BTS mögött álló HYBE cég globális befektetésekbe kezdett, és nyíltan törekszik arra, hogy a jól bevált, rajongók fanatizálására épülő modellt világszerte meghonosítsa, aminek részeként például már Dél-Amerikában is indítottak egy saját boybandet. Mindezek ellenére a műfaj élmezőnye alig változott: az elmúlt években nem jelent meg olyan új szereplő, amely komolyan veszélyeztetné a BTS, a Blackpink és a Stray Kids hármasának dominanciáját.

A visszatérő BTS-album, az Arirang azonban több kérdést is felvet. A várakozás óriási volt, amit a streaming számok is egyöntetűen igazoltak, a visszhang viszont már jóval vegyesebb. A csapat tovább halad a K-pop klasszikus hangzásától fokozatosan eltávolodó úton: míg az album első felében még felfedezhetők a korábbi, hibrid pop-hiphop elemek, a második rész már egyértelműen az amerikai mainstream pop sémáit követi és habár a tagok is részt vettek az alkotói folyamatban, a dalok jelentős részét a globális popipar élvonalában dolgozó nemzetközi producerek és szerzők jegyzik.

De hasonló tendencia figyelhető meg a nyelvhasználatban is. A koreai nyelv szerepe minimálisra csökken, többnyire csak díszítőelemként jelenik meg, ami különösen annak fényében meglepő, hogy a korábbi nyilatkozatok erősebb nemzeti identitást ígértek. Ehelyett az album inkább a világpiacra szabott, könnyen fogyasztható popprodukció lett.

A stratégia persze érthető, mivel a BTS ma már nem pusztán K-pop előadóként, hanem globális popmárkaként pozicionálja magát. Ugyanakkor ez az irány azzal a kockázattal jár, hogy elveszítik azt az egyediséget, amely eredetileg kiemelte őket a mezőnyből – és ezzel együtt a leglojálisabb rajongók egy részét is elbizonytalaníthatják.

Az Arirang fogadtatásában éppen ez a kettősség tükröződik. A nemzetközi sajtó többsége kifejezetten pozitívan reagált, míg a rajongói közösségen belül heves viták zajlanak arról, mennyire „maradt koreai” az album. És bár a kritikusabb hangok dominálnak, a világturnéra ennek ellenére pillanatok alatt elfogytak a jegyek. Nehéz azonban megítélni, hogy ez a lelkesedés a zenei iránymódosításnak szól, vagy inkább annak az érzésnek, hogy a BTS-t egyszer mindenképpen látni kell élőben. Ha az utóbbi, akkor viszont jogos a kérdés, hogy meddig tartható fenn ez a fajta érdeklődés.