A magyar hálószobaszíntér története. A dal számít, nem a hangzás

2010 körül volt itthon egy nagy lofi robbanás, amikor olyan előadók bújtak elő a hálószobákból, mint a Piresian Beach, a Jégkorszak, a Zombie Girlfriend, Barkóczi Noémi, vagy a Mayberian Sanskülotts, hogy jobbnál jobb rosszul szóló zenével töltsék meg a Tumblrt, a Bandcampet és a leglehetetlenebb koncerthelyszíneket. Sallai Laci do-it-yourself kiadója, a Hermina Records most stílusosan egy válogatáskazettával ünnepli ezt a rövid, de annál intenzívebb időszakot (Bedroom Astronaut: Hungarian Bedroom Pop 2009-2014), mi pedig a színtér szereplőivel rakjuk össze a magyar lofi oral history-jének darabjait – Mac DeMarco nagy budapesti pillanatától végigforrestgumpolt karriereken át a legendás Rakéta fesztiválokig. Ez a Recorder magazin 133. számában megjelent cikk jócskán bővített változata, amelyben – a szombati kazettás megjelenés előtt – a Bedroom Astronaut is meghallgatható.

Németh Zsófia (Piresian Beach, Summer Schatzies, Amstetten Bedroom Punk): Ez egy zenebuzi közösség színtere volt. Rengeteg zenét hallgattunk, de én például egyáltalán nem tudtam és nem is terveztem zenélni. Aztán az exem rám hagyott egy gitárt, az EZ Basic-es Szarvas Árpi pedig megkeresett, hogy kellene a hálószobaprojektjéhez egy gitáros, aki szereti a shoegaze-es garázszenéket. Azt mondta, az a lényeg, hogy az ízlésed és a stílusod jó legyen, gitározni majd megtanulsz. Abból a projektből végül nem lett semmi, de otthon elkezdtem gyakorolgatni, rádugtam a gitárt a laptopra, szanaszét effektezgettem, és azt vettem észre, hogy jé, megírtam egy számot.

Lang Ádám (Halál Judit, Summer Schatzies): A Halál Judit úgy indult, hogy a Boldog punk napok valamelyik részén hallottam Nagy Atilla Kristófot egyedül Lavinázni. Ez felvillanyozott: egy szál gitárral kiabált józsefattillát meg mindenféle hülyeséget, közben hallani, hogy néhány lány arról trécsel, hogy ez az a srác, a suliból, tudod. Ezután dobtam fel Donnak, hogy csináljunk egy zenekart, ilyet mi is tudunk. Ő összerakott egy dobot ereszcsatornákból, bemikrofonozott uzsonnás dobozokból, de volt egy-két digitális doblap is a szettjében, én vittem a Stratóm, aztán kezdődött az őrjöngés a ménfőcsanaki garázsukban.

Halál Judit a Toldiban.

Németh Zsófi: Egy-két hét alatt írtam négy-öt számot, amiket meg akartam mutatni az öcsémnek, de akkor még nem lehetett nagyméretű fájlokat küldözgetni emailben, ezért feltöltöttem a Bandcampre. Választottam hozzá valami hülye fotót, adtam neki valami hülye címet, és kiraktam. Aztán a tagek alapján (Budapest, shoegaze, lo-fi, garage) egyszer csak felfedezték a Piresian Beachet. Az szürreális volt.

Szabó Benedek (Zombie Girlfriend): A kétezres évek végén nemzetközileg is volt egy vonulat, amit akkor nem hálószobazenének, hanem inkább lofi garázspopnak, dreampopnak hívtak. Ilyen volt a Vivian Girls, a Dum Dum Girls, vagy a Surf City. Nekem nagyon tetszett ez az álomszerű, szalagos, erősen visszhangosított, távoli hangzás. A magyar Tumblr pont a magyar lofi robbanás idején, 2010 körül élte a fénykorát, amin akkor még elsősorban nem szomorú tinik, hanem újságírók, zenészek és huszon-harmincéves emberek voltak fent, és egy nagyon fontos kulturális olvasztótégellyé vált a színtéren. Ott láttam meg 2010-ben a Piresian Beach második EP-jét Bede Márton Tumblrjén, és teljesen magával ragadott az a hangzás. Azt éreztem, hogy igen, valaki Magyarországon is azt csinálja, mint az említett zenekarok, és ettől olyan komoly ihletet kaptam, hogy a bajai házunk galériáján ülve egy este alatt megírtam 3-4 számot. Abszolút barkácsmódszerekkel, egy ismerősöm számítógépén vettük fel 2010 őszén a The Great Plain című első Zombie Girlfriend-lemezt, aminek egészen megismételhetetlen hangulata és hangzása van. Legfőképpen azért, mert bár elég jól tudtam, hogy mit szeretnék csinálni, de még nem voltam biztos benne, hogyan kell azt elérni, és ebből általában varázslatos dolgok születnek.

Lang Ádám: A hálószobazenékben mindössze annyi volt az izgalmas, hogy csomó jó szám született ekkoriban. Egyszerűen nem érdekelt, hogy valami rosszul szól. Ha egy szám jó volt, akkor rettenetes próbatermi felvételen is jó volt, és kész.

Dányi Krisztina (morningdeer, artofarto): Molnár Benczével (a jazzbois és az Amoeba billentyűse – S.T.) volt egy alaptételünk: a dal számít, nem a hangzás. Ez hatalmas szabadságot adott, mert nem gondolkodtunk a szabályokon, csak csináltuk, ahogy szeretnénk, és az emberek nem róttak meg azért, hogyan szól. Sőt, odáig voltak, hogy ez valami izgalmas új dolog.

Sallai Laci: A lofi egyszerre volt egy ellenkulturális attitűd, meg egy adottság. A legtöbb embernek erre volt pénze, de azért kicsit az akkori zeneiparnak is szólt, ami a mainál jóval gyermekdedebb, gerontokrata, kihalásos alapon működő valami volt, és a hálószobazenékben volt egy „itt vagyunk, fiatalok, és most megmutatjuk” típusú attitűd is.

Németh Zsófi: Sokan iszonyatosan csórók voltunk, és ez meghatározta az alkotói módszereinket is. Egyszerűen nem volt pénzünk cuccokra, de ha már így alakult, beemeltük ezt az esztétikánkba. Nem az történt, hogy éjjel megálmodtam egy szöveget, amit muszáj volt felvennem, hanem inkább egy barkácsprojekt volt a Piresian Beach, amiben az volt a kihívás, hogyan tudok otthon összetákolni egy zenét, ami nekem tetszik. Én ezt a do-it-yourself filozófiát nagyon élveztem.

Sallai Laci (The Somersault Boy, Broken Cups, Zombie Girlfriend): Nyilván az amatőrségnek volt egy maníros túlzása is ezen a színtéren, de ez sokkal hitelesebb volt, mint amit az akkori zenekaroknál láttunk. Amikor a gimis zenekarommal másokkal játszottunk, azt láttam, hogy tele vannak Slash wannabe csávókkal, akik bőrkabátban keménykednek. Ehhez képest sokkal őszintébb volt, hogy ott vannak ezek a csíkos trikós gyerekek, akik meg se tudják fogni rendesen a gitárt. Attitűdben sokkal izgalmasabb volt, mint ami előtte történt pár évig.

Nagy Gergő (E Sávok, Zombie Girlfriend, Fél fény): Akinek se pénze, se ideje, se kapcsolatrendszere nem volt ahhoz, hogy a zene hagyományos készítési és publikálási útjait bejárja, annak is volt lehetősége zenét kiadni. Magyarul nem kellett stúdiókkal meg kiadókkal baszakodni, így egy csomó jó zene megjelenhetett, aminek a hagyományos keretek között nem lett volna lehetősége kikerülni.

Sallai Laci: Ezek a zenekarok nagyon más hatásokkal dolgoztak, mint az előző generáció. A kétezres években a Kispálból táplálkozó alterzenekaroknak volt egy nagy hulláma, a lofiban viszont mindenki angolszász hatású zenéket hallgatott, azokat nyúlta vagy teremtette újra. Ez az akkori zeneblogok hatása is volt, illetve a nemzetközi színtéren is volt egy hasonló mozgalom, aminek megvoltak a trendszetter zenekarai. Ty Segall garázsrockos világa sok zenekar számára etalon volt, és emlékszem, amikor a Beach House lemeze megjelent, mindenki keresztbe-kasul osztogatta a Tumblren, és elkezdett hirtelen szintit használni a zenéjében. A Car Seat Headrest korai lemezei is hatottak szerintem picit a magyar zenekarokra, hogy itt egy gyerek, milyen számokat ír már, miközben otthon veszi fel és csak kirakja a Bandcampre. A Vampire Weekend is fontos referenciapont volt, elsősorban attitűdben, bár a Jégkorszaknak voltak erre hajazó számai.

Nagy Gergő: Volt egy csomó egyszerű és széttorzított punkzene – ezek közül a Broken Cups különösen tetszett –, Futó Peti Fél fénye pedig olyan volt, ami se előtte, se azóta nem volt se a mainstreamben, se az undergroundban. A morningdeer a mai napig rettenetesen érdekes színfolt, hogy valaki nekiáll akusztikus hangszerekkel, szekérnyikorgással, kanalakkal, meg ilyen énekkel zenét csinálni otthoni körülmények között.

Szabó Benedek: A Piresian Beach korai számai, például a Summertime és a Wasting Away fantasztikusak, de imádtam a Fuzzing Aroundot a Nohopekidstől, a Sleeping Machine-től pedig hátborzongatóan jó a Baphomet Rising. Mai napig kedvencem a Ghost Kid a Models Can’t Fucktól: először el se hittem, hogy ezt egy magyar ember csinálta. A lofi erre is jó volt, hogy olyan arcoknak, mint én, vagy Szarvas Árpi, aki akkor már játszott az EZ Basicben (és ő csinálta a Models Can’t  Fuckot és az Evil Men Have No Songst), egy teljesen új impulzust adott, és lehetőséget arra, hogy tovább tágítsák a zenei határaikat.

Sallai Laci: Műfajilag tök sokszínű volt a színtér: a zongorás folktól a punkon át a szörfrockig csomó minden keveredett.

Szabó Benedek: Hangzásban és hangulatban mégis sok volt a közös pont. A Stanley Maneuver egészen kísérleti zene volt, a Route 8 egy elektronikus vonalat hozott, a Sad Kolibries indie-folk volt, és az a szép, hogy a 2010-es évek elején ezek találkoztak egy kis időre.

Németh Zsófi: Akkoriban a zenei színterek még nagyon merevek voltak. Ha valaki lement egy hardcore/punk bulira, akit nem ismertek, az ott téma volt. A lofiban pont az tetszett, hogy ez nem egy dogmatikus színtér volt, zeneileg sok minden belefért, és mindenki jófej volt. A zenei dogmákat, ha nem is rombolta le a hálószobaszíntér, de tett egy lépést afelé, ahol most tartunk, hogy már senki sem zenei stílusok alapján definiálja magát. Nekem nagy fellélegzés volt, hogy több színtérhez is tartozhatok: jártam punk/hardcore és indie bulikba, az RnR666 koncertjeire, és szegről-végről a goth színtér is bejött.

 

„Pattintott kőkorszaki módszerekkel dolgoztunk”: A lo-fi hangzás és a technikai körülmények

Sallai Laci: A hálószobazenék megszaporodásában kulcsszerepe volt annak is, hogy megfizethetőek lettek a felvételi technológiák. Eleinte elég primitív módszerekkel dolgoztunk, sokszor diktafonnal készültek a felvételek, de a kétezres évek második felében kezdtek hozzáférhetővé válni az olcsó hangkártyák és az USB-s mikrofonok, és már nem kellett félmilliót beleölni abba, hogy tudj otthon felvételeket csinálni, hanem pár tízezerből megoldottad.

Szabó Benedek: Pár évvel korábban már kísérleteztem hasonlóval Audacityben, de olyan latencyk voltak, és még egy viszonylag erős géppel is annyira nehéz volt elérni, hogy a sávok ne csússzanak el egymástól 20 másodperccel, hogy az inkább szenvedés volt.

Sallai Laci: Az első fellángolásom a Thy Catafalque volt: 15 évesen kilométer-hosszú emaileket írogattam Kátai Tamásnak, aki nagyon kedvesen válaszolt nekem, hogyan vette fel otthon a lemezeit. Amikor én is megpróbáltam, tragikus lett a végeredmény, és kellett 3-4 év, hogy rájöjjek, hogyan kell fogyasztható felvételeket készíteni otthon.

Somersault Boy 2015-ben a KVLT-ban. Fotó: Unger András.

Németh Zsófi: Eleinte pattintott kőkorszaki megoldásokkal dolgoztam. Bedugtam az audiokábelt a gitárba, aztán a laptopba, ami rettenetesen szar, élettelen gitárhangzást produkált. Nyomozgattam, mit lehetne olcsón szerezni, és végül vettem egy gyakorló erősítőt, meg három használt gitárpedált. Az énekhez a laptop mikrofonját használtam, és a laptop alapzaja is belevisszhangosodott a hangképbe. Volt, hogy az asztalt csapkodtam dob gyanánt, a basszusnak szánt szólamokat pedig lejjebb hangolt gitárral vettem fel, vagy utólag modulálgattam rajta, hogy basszgitárosabban szóljon. Csak évekkel később lett basszusgitárom.

Dányi Krisztina: A zenei pályafutásom elejét végigforrestgumpoltam. Az első morningdeer-albumot egy filmvágó programmal vettem fel, mert azon mutatták meg, hogyan lehet hangot rögzíteni. Aztán elkezdtem kirakosgatni ezeket a Bandcampre, és a tesóm szólt, hogy figyu, ezeket be tudod rendezni egy albumba is. Megcsináltam, és pár nap múlva lejött egy cikk egy francia blogon, hogy megjelent a morningdeer első albuma, én meg csak néztem, hogy mi van.

morningdeer. Fotó: Neményi Márton.

 

„Én nagyjából mindent ennek köszönhetek”: Tumblr, Bandcamp és a közösségformálás

Lang Ádám: Ez a színtér a Tumblren kezdődött, kocsmákban, majd koncerteken folytatódott, és barátságok is szövődtek ezen keresztül.

Németh Zsófi: A Tumblrön hamar összekapcsolódtak azok, akik zenéltek, blogoltak, dj-ztek, vagy koncerteket szerveztek. Figyeltük, ki milyen zenét rak ki, és ki posztolja először azt a zenét, amit a Pitchfork majd felkarol.

Szabó Benedek: Magyarországon ez volt az egyik első, nagyon online is szerveződő színtér.

Elekes Roland (Gerard Welsh Orchestra, Hammer of Gods): Volt egy fix mag, de nagyon nyitott volt a színtér, és gyorsan elkezdett bővülni.

Németh Zsófi: Én Győrben nőttem fel, 25 évesen kezdtem el a Piresian Beachet, és addig kábé senki nem volt, akivel tudtam volna beszélni zenéről. Amikor rátaláltam erre a közösségre, az nekem egy nagy hazaérkezés volt.

Németh Zsófi.

Szabó Benedek: Én nagyjából mindent ennek a színtérnek köszönhetek. Amikor Pestre költöztem 2011 nyarán, hogy zenekart csináljak a Zombie Girlfriendből, kapásból volt egy széles baráti köröm, és nem kellett a helyemet keresnem a városban, hanem úgy éreztem, hogy hazajövök.

Nagy Gergő: Ez volt az a korszak, amikor mindenki fent volt Tumblren. A régi típusú bloggerkedés, az énblogok és a tematikus blogok kezdtek kifutni, mert senki nem akart hosszabban írni. A mikroblogolás – akkor így hívták – naprakészebbnek tűnt. A Tumblr sokkal interaktívabb és közösségszerűbb volt, mint a hagyományos blogok, amin csak poszt volt meg komment. Itt rakhattál képet, követhettétek egymást, reblogolhattál, abban összeveszhettél a másikkal.

Sallai Laci: Sokan nem is csináltak premiert a zenéiknek, csak kirakták Tumblrre. Voltak single-ök, amik nem voltak fent Bandcampen, csak Tumblren.

Szabó Benedek: A lofi robbanás olyan rövid ideig tartott, hogy sokak számára, akik utána jöttek, nem is létezik, mert egyszerűen nem hallottak róla. Azért is lett kicsit elveszett színtér ez, mert akkor még nem volt streaming, és nem konszolidálódott, hogy hova töltöd fel a zenédet. Voltak számok, amik a Myspace-re kerültek fel, volt, ami csak a Tumblrre, de sokan használtuk a Soundcloudot (a ClusterOne blogunk lofi válogatása is oda készült), és akkor robbant be a Bandcamp is. Van ebben valami szép, hogy ennyire szét vannak szóródva a zenék, és utána kell menni a dolgoknak.

Csordás Zita és Balogh Gallusz, azaz a Mayberian Sanskülotts 2012-ben. Fotó: Horváth Róbert.

Sallai Laci: A Bandcamp fontosabb volt ezen a színtéren, mint a YouTube. Anonimitást is tudott kölcsönözni a projektnek, mert csak egy név volt ott, vagy az se. De volt benne egy elitizmus is: a YouTube mindenki játszótere volt, a Bandcamp pedig a tudatosabb zenehallgató rétegnek szólt már akkor is.

Nagy Gergő: A Bandcampen a dizájnt a kedvedre tudtad alakítgatni, és a zenék áránál megadhattál nullát is, ami nekünk fontos volt. Hamar ez a felület lett a self-publishing központi módja. A világ kis szar zenekarai a mai napig a Bandcampen vannak fent.

Szabó Benedek: A Bandcamp az egyik első demokratikus, felhasználó-központú felület volt, amin a hallgató és a feltöltő között nem nagyon volt senki, akinek liaisonként kellett volna funkcionálni, és átláthatóan, könnyen hozzáférhető/meghallgatható/letölthető módon fel tudtad tölteni a zenéidet. Sokkal jobb volt, mint a Myspace például.

Barkóczi Noémi 2011-ben.

 

„A 2010-es évek ironikus Tumblr-kultúrája körülvette ezt a színteret”: Cool Lista, blogolás, zenei újságírás

Nagy Gergő: Kicsit az volt, mint a punk meg sok más színtéren, hogy a zenészek nemcsak zenészek voltak, hanem grafikusok, képzőművészek, újságírók is. Sokan írtak a zenéről is: ezeket a blogokat kábé úgy kell elképzelni, mint egy punk fanzine-t. A színtér körbejátssza saját magát, mert mindenki játszik mindenkivel, meg mindenki ír mindenkiről. Mi 2006-ban kezdtük el az E Sávokat Futó Petivel, aki a Fél fényt csinálta, és ezzel kábé párhuzamosan, 2007-ben indítottunk egy zeneblogot ClusterOne néven. Félig-meddig azért, hogy a saját zenéinket promózzuk, de ha már volt oldal, írtunk egy csomó másról. Szabó Benedek volt a másik nagyon aktív szerző, aki akkor még a Gyökkettőben játszott Baján.

Egy egri Popméter-buli 2013-ban.

Szabó Benedek: A magyar zenei újságírás utolsó szép rúgásai zajlottak ekkoriban, tehát még volt ázsiója. Korábban az Est volt az a zenei oldal, ahol nagyon színvonalas cikkek jelentek meg nagyon fontos lemezükről a nemzetközi indie szcénából, de aztán egyre több oldal jött (Quart, Recorder stb.), amelyek tudták dokumentálni, hogy egyáltalán létezik ez a színtér, és valós időben, ha nem is rengeteg, de jó pár ember figyelmét felhívták erre. Ezzel párhuzamosan volt egy fiatal újságíró-generáció, amelyik szenvedélyesen érdeklődött a zene iránt, és ők is lejártak a koncertekre. Akkor a félig-meddig ironikus Cool Lista is a fénykorát élte, amire rákerültek a színtér zenészei. A 2010-es évek ironikus Tumblr-kultúrája körülvette ezt a színteret, annak minden jó és rossz tulajdonságával együtt.

Németh Zsófi: Akkor még sokkal nagyobb szerepe volt a zenei újságírásnak. Nem algoritmusok, hanem megmondóemberek határozták meg, hogy mi menő és mi nem. Ha xy reposztolt valamit, az nagy dolognak számított. Többet is jelentett nekem, hogy mit írnak egyesek, mint ma egy virális hájp, amit az algoritmus futtat. Tök jó volt, amikor olyanhoz hasonlítottak, akit én is szeretek, de a legkirályabb az volt, amikor olyanhoz, akit nem ismertem, de így felfedeztem, és teljesen beépült az életembe. Ilyen volt pl. a Detroit Cobras nevű garázszenekar.

Hó Marciék a Dalok a fürdőszobából című lemezük felvétele közben.

 

„A teljesen elborult hülyeségeimet is megcsinálhatom”: legendák és mellékprojektek

Sallai Laci: Volt egy legendája a színtérnek. Lehetett tudni, hogy valakinek van valami tök jó cucca, és fent is van valahol, de nem lehetett megtalálni. Volt, ami soha nem jelent meg hivatalosan, csak kazettán terjedt, mint Mika Sundholm alt.rockos szólóprojektje, a Brother Blessing, aminek a dalait aztán a Somersault Boy-ban dolgoztuk fel vele.

Somersault Boy 2014-ben a Vittulában.

Sallai Laci: Mindenkinek volt egy második és harmadik projektje is, amikből sose lett semmi. Volt ebben egy önmitológia-gyártás is, hogy megmutassuk, én nemcsak ilyet tudok csinálni, hanem van egy szörfrock-projektem is. Én is biztos beszéltem a Beat előtt állva a pszichedelikus mellotronos projektemről, amiben csak basszusgitár meg mellotron volt. Fel is vettem 4-5 számot, de sosem adtak ki, mert ezek inkább stílusgyakorlatok voltak.

Nagy Gergő: Mindenkinek voltak ilyen hülye projektjei. Az E Sávokkal mi elkezdtük feldolgozni a The Final Cut című rettenetesen szomorú és patetikus Pink Floyd-lemezt úgy, hogy vidám dalok legyenek. Pár szám fent is van belőle a Soundcloudon.

Sallai Laci: Aztán volt, ami megvalósult, mint a Summer Schatzies, ami kvázi egy szupergroup volt: Németh Zsófi, Horváth Zoli és Lang Ádám összeálltak, és csináltak egy sunshine garázspop EP-t. De ezek általában rövid életű projektek voltak.

Németh Zsófi: Ezek sokszor úgy jöttek létre, hogy összejöttünk, iszogattunk, és kitaláltuk, hogy alapítunk egy zenekart. Felvettünk pár számot, kitoltuk Bandcampre, aztán vége is volt a zenekarnak.

Dányi Krisztina: Az artofarto is egy hirtelen felindulásból elkövetett hülyeség volt. Huszár Petivel megnéztük a Scott Pilgrimet, és annyira belelkesültem, hogy elhatároztam, csinálok valami basszusgitározós avantgárd punkot. Pont akkor jött ide Arto Lindsay, aki egy szál behangolatlan gitárral játszotta a bossa nova szerzeményeit a Trafóban. Angyali hangon, tökéletes intonációval énekelt, de tök hamis volt a gitárja, és az emberek vonultak ki a koncertről, mert nem értették, mi történik, ő meg integetett nekik a színpadról. Fantasztikus ember, róla neveztük el a zenekart. Megmutatta, hogy bármit, még a teljesen elborult hülyeségeimet is megcsinálhatom, és az egyetemi csoporttársammal, Johannával felvettünk egy minilemezt.

 

„Nagy sztorik? Ez mégse a CBGB-színtér volt!”: kultikus helyek, koncertek és fesztiválok

Sallai Laci: Az amatőrség az élő produkciókban is megjelent, ezért voltak helyek, amelyek nem szívesen fogadták be a hálószobazenekarokat. Felkészületlenek voltak, nem tudták, hogyan kell beállni.

Lang Ádám: A legkisebb, leglehetetlenebb helyeken voltak a bulik: Vittulában, Szférában. A Pussy Fart-koncert a Képző valamelyik kistermében különösen szép emlék számomra. De a Fogas random sarkában, az A38 kiállítótermében is klasszul elvoltunk, bárhol igazából. A Rakéta fesztivál is erről szólt, jól érezni magunkat bárhol a városban.

Nagy Gergő: Imádtuk a régi Rohamot a Vas utcában. Ott volt az első Piresian Beach-koncert, és mi is játszottunk ott többször a Zombie Girlfrienddel. Kicsi volt a színpad, a terem se volt az igazi, és a technika se volt a csúcson, de szerettük.

Summer Schatzies 2012-ben a Szférában. Fotó: bUllok.

Szabó Benedek: Volt, hogy megérkeztél a Rohamba, megkérdezted, hol vannak a hangfalak, és a raszta technikus az órára nézett, és azt mondta, hogy holnap érkeznek. De olyan is volt, hogy a szomszéd különteremben zajlott egy lakodalom, és az egyik Zombie Girlfriend-koncert után megetettek minket a maradékokból hullarészegen.

Nagy Gergő: Mai napig a legnagyobb eredményem zenéléssel, amikor a Rohamban játszottunk a Zombie Girlfrienddel, berúgtunk, és amikor reggel felébredtem otthon, több pénz volt a tárcámban, mint amikor elindultam.

Sallai Laci: A „Hol találkozunk? Vittulában!” klasszikus párbeszéd volt akkoriban. Jellegzetes hely volt még a Szféra a Hársfa utcában, a Király és a Wesselényi sarkán. Nagyon pici koncerttér volt, kicsit ilyen házibuli-hangulattal, de volt backline, erősítő meg egy alap dobszerkó, ezért kábé csak gitárt kellett vinni. Sok punk- meg hálószobazenekar játszott ott, de rossz oldalán volt a körútnak, és hamar bezárt. Viszont a Beat On The Brat pont akkor nyitott ki – 2013 őszén –, és némileg átvette a szerepét. Lassan indult be, és aztán az akkor éledező új indie-szcénának lett az otthona, de voltak erős átmeneti évek.

Elekes Roland: A Roham mellett kultikus volt a Szabad Az Á, a korai Tűzraktér, és a Trafó pince is. Sok átfedés volt a korai indie színtérrel, annak egy szelete volt a hálószobapop is.

Lang Ádám: A legjobb koncertélményem talán az volt, amikor a Broken Cups lemosta a színpadról azt a divatos dán posztpunk zenekart. Vagy a 2014-es Rakétán makrohang a Müsziben szintén állati jó volt. A derTanz mindig klassz volt. Jó szívvel emlékszem vissza a Hillls koncertjeire is. Sztorikat majd egyszer mesélek sör mellett.

Németh Zsófi: Mik voltak a nagy sztorik? Ez mégse a CBGB-színtér volt: emberek otthon zenéltek. De nézzük a jó oldalát: mindenki tök egészségesen túlélte ezt a pár évet.

Sallai Laci: A Rakéta fesztiválok nagyon nagy események voltak. Ezt a Lang Ádám találta ki, és a Fülöp Petivel hármasban csináltuk meg az első évet, illetve a Vereczkei Ákos segített be nekünk. Nem volt olyan fesztivál, ami ezekre a zenekarokra koncentrált volna, és az volt az ötlet, hogy showcase jelleggel mutassuk be a lofi, underground zenéket. Ez egy klubfesztivál volt, egyik nap a Toldi moziban, másik nap a GMK-ban stb. voltak a koncertek. Az első két év lineupjából rengeteg zenekar szerepel ezen a válogatáson is. A nyitónapon Barkóczi Noémi, Verőköltő, E Sávok és Mayberian Sanskülotts volt, amiről készült egy elhíresült indexes riportfilm is.

Nagy Gergő: A második Rakétán volt az első és mai napig egyetlen Fél fény-koncert az A38 nagytermében, ami kicsit olyan volt, mint az a klasszikus manchesteri Sex Pistols-koncert, amin voltak vagy harmincan, de utána mindenki zenekart alapított. A Fél fény annyira hülye zene, hogy nem is gondolnád, hogy működik, és mégis elő lehetett adni úgy, hogy az egy definitív performansz lett. Utána meg a Gustave Tiger első koncertje jött. A Hajó 10. születésnapjára Déri Zsolt beválogatta a Fél fényt a 10 kedvenc A38-as koncertje közé, amire nagyon büszke vagyok.

Sallai Laci: Marhajó volt a legelső hazai Mac DeMarco-koncert 2013-ban a Kuplungban, amin Fülöp Peti zenekara, a Fancy Dress Party volt az előzenekar. Szürreális volt, hogy itt van ez a kurrens csávó, akinek fél éve jelent meg a lemeze, és máris jön Magyarországra – ráadásul DIY szervezésben a Holalo révén –, miközben a nemzetközileg ismert hálószobaprodukciók Bécsig se jutottak el. A nagy slágere akkor az Ode To Viceroy volt, és amikor belekezdett, a fél terem rágyújtott egy cigire, pedig az előző évben tiltották be a beltéri dohányzást. A Kuplung egyetlen biztonsági embere próbálta kiszedegetni az embereket és eloltogatni a cigiket, de esélye sem volt. Az egy nagy pillanat volt. Egy másodpercre megéreztük, hogy ez a zene egy nemzetközi trend része, és valahogy mi is kapcsolódunk hozzá.

Nagy Gergő: Míg maguk a zenék elég gyakran fent vannak ugyanott még most is (Bandcampen vagy Soundcloudon), a koncertek nagy része elveszett volna, ha nincs néhány igazán elkötelezett figura, akik kamerával jártak koncertre, és megszámlálhatatlan felvételt raktak ki utána a YouTube-ra. Ilyenek voltak pl. Spamdog (a Szörfdeszka nevű koncertfotó-oldalról), vagy Applepicker Gyuri és a barátnője, Zsófi, ők mindenhol ott voltak, természetesen mindenkit ismertek, és mindent fel is vettek. Sokszor szerintem maguk a zenészek is (én biztosan) ezekből a videókból tudták meg másnap, hogy na, akkor milyen is volt a koncert, akik nem tudtak eljönni (mert mondjuk nem Pesten éltek), azok meg kb. közvetítésszerűen tudták figyelni, mégis milyen is ez élőben. A kamerák mondjuk nem feltétlenül vettek jó hangot, de hát a legtöbbször nem is volt jó hang eleve, szóval van ezeknek egy kis olyan hangulata, mint amikor a 90-es évek elején-közepén az ember diktafonnal felvett koncerteket hallgatott ezerszer átmásolt kazettáról.

Sallai Laci: Nagyon jók voltak az egri Popméter fesztiválok is.

Bók Tamás (Popméter): A Popméter azért indult el, mert vidéken akkor lesz valami, ha te megcsinálod magadnak. Nincs rádió? Csinálj egyet. Nincs blog? Írj egyet. Nincs hova elmenned szórakozni? Szervezz bulikat. 2007 végén kezdtünk el dj-zni Tóbi Balázzsal az Egal kistermében, részben azért is, hogy közösséget építsünk: az emberek maradjanak a koncert után bulizni, beszélgetni, ismerkedni. A Popméter egy baráti társaság volt, amiből lett egy dj-kollektíva (bár mi inkább szelektorok voltunk), és koncerteket is szerveztünk. Hamar meg is töltöttük a kistermeket, és akit csak tudtunk, lecsábítottunk Egerbe. Azóta lehagyott minket Pécs meg Debrecen, de akkoriban a budapesti zenekarok vidéken először Egerben léptek fel. 2008-ban elhoztuk az Amber Smitht és a Hangmást, az első lofi bulink pedig a Hammer of Gods és a Domina Massive volt 2009-ben. Sokan jöttek bulizni is Budapestről, mert a popméteres buliknak híre ment. Szinte minden koncertről csináltunk videókat, futtattunk egy blogot, az egri rádióban pedig 3 műsorunk is volt egyidőben.

A Popméter csapata az első beates Popméter szülinapon, 2014 novemberében.

Aztán amikor bezárt az Egal klub, megkaptuk az egri borfesztivál, a Bikavér Ünnep kihasználatlan zenepavilonját az Érsekkertben, és elkezdtünk tematikus napokat szervezni. Az elsőn 2011-ben morningdeer játszott, meg a Destroy The Plastic Chairs!, amit részben popméteresek, Ködöböcz Gabó és Kovács Dávid, valamint Pálóczy Dávid csinált, illetve Barkóczi Noémi, aki Egerben járt akkor egyetemre, és majdnem minden bulinkra vittük magunkkal, és együtt vettük el az első demóját is. Ez a pavilon tényleg olyan volt, mint egy szabadtéri szobafesztivál, a színpadon még egy szőnyeg is le volt rakva.

Elekes Roland: Ez a színtér mindenkinek a szívügye volt: az ember örült, hogy minden szabadidejét erre tudja fordítani anélkül, hogy pénzt látna belőle, szimplán szeretetből és kultúrmissziós célzattal. Írtunk zenékről, aztán Mezővel (Mezősi Péter, Sleeping Machine) és Leidál Andrással – akivel együtt játszottunk a Dorozsmai Gergő (később Gustave Tiger, L.A. Suzi stb) vezette Hammer of Godsban –, párhuzamosan csináltuk a Lamantint is, ami először egy zenés rádióműsor volt a Fúzió rádión gyakran pont a szcénából behívott vendégekkel. De a Gumipop Midtempo sorozatában, később a Beatben és természetesen a saját bulijainkon dj-ztünk is és elkezdtünk koncerteket is szervezni. Sok bulit csináltunk magyar és néha külföldi előadóknak is: talán Hó Marcinak a legtöbbet, de a szcénából számos előadónak, a Piresian Beachnek is, valamint mi hoztuk el először Budapestre a Zombie Girlfriendet. Külföldiek közül többet között leszerveztük a Six Organs of Admittance-t, a Mount Eerie-t, de egyszer Calvin Johnsont is, a K Records fejét. Sokat kollaboráltunk az egri Popméterrel és a bécsi illetőségű Fettkakao kiadóval is.

Elekes Roland dj-zik a Rohamban. 

Bók Tamás: A lemezek lo-fi hangzása után a hálószobazenekarok sokszor megleptek, hogy milyen jól szólnak élőben, például a Piresian Beach is letépte élőben a fejemet. Van is egy vicces felvétel arról, ahogy Piréz Zsófiék a Summer Schatzies-zal épp szétzajolják a kisszínpadot, egy kislány pedig rózsaszín unikornisos lufival ugrál az apja mellett. A Bikavér egy lakossági rendezvény volt, amit mi meghekkeltünk őrült zenékkel, és mivel a pavilonnál volt a fesztivál egyik bejárata, az emberek kénytelenek voltak egy ideig hallgatni őket. Egyszer egy néni odahajolt a Mayberian Sanskülotts dobosához koncert közben, hogy „tessék mondani, a Mága Zoltán-koncert merre van?”.

Szabó Benedek: A lofi színtérben az is izgalmas volt, hogy hamar nemzetközi lett. A Piresian Beachről elég komoly nemzetközi oldalak írtak, sőt a Beta Band valamelyik zenésze is lelkesedett érte. Amikor a 405 nevű zenei oldalon, amit rendszeresen olvastam, megjelent egy kritika – ráadásul nagyon pozitív – az első Zombie Girlfriend-lemezről, az nekem olyan volt, mintha bejutottam volna a mennyországba. Úristen, egy amerikai oldal ír a lemezemről! Sok lofi színtérhez kötődő zenész fent volt a last.fm-en, ahol meg lehetett nézni, honnan hallgatják a számaidat, és amikor valaki mondjuk Los Angelesben lejátszotta a Sugovica Surferst, akkor arról álmodoztam, hogy a Santa Monica Boulevardon megy át éppen és Zombie Girlfriend szól a rádiójában, és ez milyen csodálatos.

Dányi Krisztina: 2010 és 2011 a lehetőségek éve volt. Bármi megtörténhetett. 2010-ben jelent meg a Days, és amikor elkezdtem dolgozni a 9-to-5 világban, az első munkanapomon felhívott ifj. Rubik Ernő – Rubik Ernő fia –, hogy elkezdte szervezni a JazzaJ-t, és menjek el vele improvizálni. Elhívtak a TedTalksra előadni. A második lemezemet szétküldtem kiadóknak, mert miért ne, és a tokiói Whereabouts Records rögtön jelentkezett, hogy nekik tetszik, kiadnák. Úgy éreztem, maguktól történnek a dolgok. Szürreális volt, és csodás. Aztán amikor megcsináltam a Blue for B albumot 2015-ben, úgy éreztem, elvittem a morningdeert odáig, ameddig akartam, és nincs bennem más. Valami újra volt szükségem, és idővel ez lett a WeAreGloria.

 

„Ment mindenki tovább a saját útján”: miért ért véget pár év után a lofi robbanás?

Sallai Laci: Amikor a Piresian Beach, a Zombie Girlfriend és a Jégkorszak megjelent, annak volt egy erős hatása, visszhangja. És amikor ezek a zenekarok sokkal jobbá váltak ’13-14 körül, és professzionializálódtak, addigra eltűnt ennek a zenének újdonságereje, és egyre terhesebbé vált a lofi és a hálószobapop címke, amit egymás után kezdtek el levetkőzni a zenekarok. Sok zenekar meg is szűnt ’14-15 körül. Volt, ami továbbélt, mint a Flexible Juice vagy a Jégkorszak, de a többség vagy új zenekart alapított, vagy lett belőle egy rendes zenekar, mint a Mayberian Sanskülottsből, ami ma már inkább dreampop, mint lofi.

Hó Marci Egerben játszik 2012-ben.

Szabó Benedek: A magyar lofi robbanás egy nagyon fontos időpillanat volt, amikor egy helyen volt néhány hasonló érdeklődésű ember, és ebből létrejött egy kulturálisan virulens időszak. Ezek az emberek jóban maradtak, de pár év után ment mindenki tovább a saját útján, mert olyan kohéziós erő zeneileg nem volt, ami miatt tíz évig kellett volna léteznie a színtérnek. A lofi sokaknak egy ugródeszka volt, amiből továbblépve csináltak zenekarokat, és elkezdtek „normális” helyeken játszani, meg stúdióban felvenni lemezeket. És voltak sokan, akiket annyira nem érdekelt a zene, és ez csak egy korszak volt az életükben.

Németh Zsófi: Minden színtérnek van egy szavatossági ideje. Ebben ennyi volt. Nálam egy idő után eljött a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy nem tudok megújulni. Miért írjak még egy ugyanolyan számot? Majd ha lesz megint kedvem és ötletem, akkor folytatom a Piresian Beachet. Ha profi szinten zenélsz, akkor koncertezni kell és lemezeket írni, de nekem ez a szabadság mindennél fontosabb, hogy akkor zenélhessek, amikor jólesik.

Lang Ádám: A hálószoba dolog csak egy címke volt, ami akkor jól összefoglalta a dolgokat, de nem volt egy továbbvihető ethosz. Azóta persze mindenki továbbment valamerre. Az otthoni zeneírás és felvétel pedig elterjedt, és bevett szokás lett. Mára a normális előadók is dolgoznak így. Őket persze továbbra sem kell hallgatni. Hanyi Tibor muzsikáit azonban annál inkább: a Cryptwormöt meg a Rothadást.

Sallai Laci. Fotó: Rádi Gábor.

Szabó Benedek: Nagyon sok jó zenészt és jó újságírót adott az országnak ez a zenei színtér, de arra, hogy ma mi történik a gitár- vagy egyéb zenék frontján, nem sok hatása volt. Ez egy klasszikus „emlékszel, amikor…?” színtér egy bizonyos korosztálynak. Olyan, mint a Moszkva tér.

Elekes Roland: Szerintem nem szűnt meg a hálószobapop, csak átalakult. Sokan letették a lantot, mert más elfoglaltságaik lettek, de akik folytatták, azok sokkal jobban szem előtt lettek, mint pl. Szabó Benedek a Galaxisokkal, vagy Sallai Laci a Felső Tízezerrel. De mondhatnám újra Hó Marcit is, aki a korai, szűk körű klubkoncertjei után később a Jégkorszakkal simán felkerült a Bánkitó nagyszínpadára is. A trend talán a mai napig is jól alakul, már sokkal több a telt házas buli az undergroundban. Úgy látszik, kifizetődött a tehetség, és a közönség is igényesebb lett.

Magyar hálószobapop – kis színtértörténet 2011-ből

interjúk: Soós Tamás
nyitókép (a morningdeer első koncertjéről): Neményi Márton 
Szabó Benedek-fotó: Nagy Ambrus
Nagy Gergely-fotó: Szerján Kriszta