„Sokféleképpen lehetsz gengszter” – Csinszka-interjú

Csernik Csinszka 2023-ban egy neosoulos, alternatív R&B-s lemezzel indította a pályáját, amin a jazzbois is játszott, de sokan csak tavalyi albumával figyeltek fel rá, amin Erdélyt a Transformersszel, a népdalokat Autotune-nal hozta össze. A Sepsiszentgyörgyről származó 26 éves énekes-dalszerző elmesélte, hogyan teremtette újjá gyerekkorát fiktív, biztonságos világként a Transformanián, miben inspirálta Rosalía, hogyan kerül eurodance a székely népi ének mellé, miért jó az önszeretettel flexelni, és hogyan élte meg azokat az éveket, amikor családjával egy oviban is laktak. Ez a cikk a Recorder magazin 133. számában megjelent címlapinterjú bővített változata Csinszkával, aki április 25-én játszik az Akváriumban; a Tavaszi Vágtára jegyek itt kaphatók.

Úgy tudom, magadtól tanultál meg énekelni. Mikor fedezted fel, hogy jó hangod van?

Ovisként nagyon szerettem táncolni Manu Chao Bongo Bongjára, amit mi csak a „pipillangós dalként” emlegettünk. Aztán általánosban egyre többször kapcsoltam be a Rolling in the Deepet Adele-től, amikor a barátnőm átjött karaokézni. Akkor jött meg az érzés, hogy én ezt nemcsak élvezem, de ezt is akarom csinálni, újra meg újra. Egyfolytában zenét hallgattam, és gimiben elkezdtem visszaénekelni a kedvenceimet. Főleg Jorja Smitht, akinek a hangszíne is hasonlít az enyémre és rengeteget tanultam tőle. Ő volt a tanárom, csak nem tudott róla. Az első albumáról, a Lost & Foundról énekeltem dalokat azzal a zenekarral is, amit az újpesti Waldorf gimiben csináltunk Filóval. Ő dobolt, Lévai Marci zongorázott. Egyszer felléptünk a Tilos Maratonon, és ott már az első dalomat, a Looking Downt is énekeltem. Filo már a gimiben is csinált alapokat, átdobott egyet, ami megtetszett, és megírtam ezt a számot. Mindig is saját dalokkal akartam színpadra állni, ezért sokáig nem is koncerteztem: úgy döntöttem, addig nem fogok, amíg nincs kész az első lemezem.

„Boldog dalt írni nekem sokkal nehezebb” – Filo-interjúnk

Ez lett a Finally Opening Up, ami még neosoulos, alternatív R&B volt, itt-ott nu-jazzes és hiphopos hatásokkal.

Rengeteg pop- és elektronikus zenét hallgattam már akkor is, de a Finally Opening Upnál még nem nyílt ki a produceri énem. És hatott rám sok UK zene is akkoriban: Yussef Dayes, Mansur Brown, Dave, Stormzy, Kofi Stone vagy Giggs, akinek imádtam a para, mély hangját. Az első lemeznél még nem forrt ki annyira, hogy milyen zenét szeretnék játszani, de megtanultam, mit jelent albumot készíteni, így a Transformaniát már sokkal tudatosabban raktam össze, és sok kreatív ötletem volt a produceri munkában is. Ezért tudott zeneileg kinyílni az a lemez, és tudta sok szempontból meghaladni az elsőt.

Túl rövid az élet ahhoz, hogy rejtegessem a lelkem. Kritikánk a Finally Opening Upról.

A Finally Opening Up több számában is a jazzbois-zal játszol. Velük hogyan kerültél össze?

Négy éve minden pesti bulin én árulom a mörcseiket. Az egyik legjobb barátnőm, Villő velük dolgozik, és jóba lettem a srácokkal is. Amikor elakadtam egy-két dallal a lemezen, Villő javasolta, hogy kérjem meg a srácokat, de nem mertem, pedig akkor már sokat buliztunk együtt. Végül Villő intézkedett helyettem, és a srácok feljátszottak három számot: a Firstben csak pluszrétegeket, de a Cry For You-t már együtt, élőben vettük fel, a Burning Thankset pedig együtt is raktuk össze.

Az első albumod az önbizalmad felépítéséről szólt. Az önutálattól az önszeretetig vagy legalábbis odáig jutsz el rajta, hogy ne haragudj magadra azért, mert bántottad magad. Korábban milyen gátak voltak benned a zenéléssel kapcsolatban?

Ezek a vívódások, amikről az albumon énekelek, nem a zenéről szólnak. Inkább a zene segített ezeket a gondolatokat, érzéseket megérteni, feldolgozni. Amikor elkezdtem írni a dalokat, akkor lett világos számomra, hogy mennyi feszültség gyűlt fel bennem 23 év alatt, és ezeket az elakadásaimat kezdtem el körüljárni a dalokban. Ezért lett az album címe Finally Opening Up, mert ezzel sikerült egy kicsit nyitni magamon. Mondják, hogy magyarul énekelni meztelenebb érzés, de ki előtt meztelen? Én meztelennek éreztem az érzést magam előtt. Nekem ugyanolyan fájdalmas volt megírni ezeket az angol nyelvű dalokat, mert a realizáció a legnehezebb, amikor rájössz, hogy mekkora teher van rajtad valójában. Ebből a szempontból mindegy, milyen nyelven írtam a számokat. Dobolhattam is volna akár.

Beton.Hofi mondta, hogy ő Erdélyben sokszor pestinek, Pesten meg erdélyinek érezte magát, és ez a kívülállás rakott rá egy plusz nyomást, hogy bizonyítson.

Velem inkább az van, hogy én nem fogadtam el magamat, és ez hajtott előre. Nyomást nem érzek, legalábbis nem akarom, hogy a külvilág bármilyen nehezéket helyezzen rám. Vagyok itteni is, ottani is, ezért a lelkemben próbálok otthon lenni. Persze jó reprezentálni a forrást, ahonnan eredek, de igazán csak magamban és magamnak fogok tudni bizonyítani mindig.

Az Afraid of Life a családod történetéről és összetartásáról szól azokban a nehéz években, amikor nem volt lakásotok, és az is előfordult, hogy egy oviban éltetek. Hogyan csapódott le benned ez az időszak?

Amikor gyerekként azt látod, hogy az utcára lehet kerülni, utána nagyon fogsz félni a felelősségtől. Azon agyalsz, hogy mi van, ha ez egyszer miattad történik meg. Nekem ezt nagyon nehéz volt feldolgozni. Rengeteg stressz és parázás vett körül kiskoromban. Ez senkinek nem a hibája, de olyan dolgokat láttam és hallottam, amiket hétévesen nem szabadott volna. De hogy is mondják? Ami nem öl meg, az megerősít. Később is voltak szorongósabb időszakaim, amikor azt hittem, fizikailag nagyon beteg vagyok. Akkor kezdődött a folyamatos stresszelés, hogy biztos baj van. Nagymamámnak, akinél a nyarakat töltöttük Sepsiszentgyörgyön, folyton nyugtatnia kellett, és nagyon vártam, hogy újra találkozhassak anyukámmal, mert ő volt az egyetlen biztos pont az életemben, akibe kapaszkodni lehetett.

Egy hely, ahol önmagunk lehetünk – Csinszka a Transformaniáról

Ezért teremtettél a Transformanián egy biztonságos fiktív világot magadnak?

Igen. Az első album után egy olyan világra volt szükségem, amibe el tudok vonulni, és kialakítani egy nyugalmi állapotot. Sokat meditáltam abban az időszakban, amivel át tudtam lépni egy másik mindsetbe, és gyakorolni, hogy amúgy minden rendben van. Annyi prekoncepció, félelem és túlgondolás volt bennem, hogy úgy éreztem, nehezen tudok a valóságban létezni. Jólesett megalkotni a Transformania fiktív világát, ami abból a szempontból is egy transzformáció volt, hogy az első albumon felismert problémáimat itt kezdtem átgyúrni magamban. Rájöttem, hogy vagy ülök bennük és süllyedek tovább lefele, vagy elkezdek dolgozni rajtuk.

A Transformania a székelykapun hintázó Optimus Prime-mal olyan, mintha a gyerekkori világod egy alternatív, biztonságot nyújtó verziója lenne. Talán nem véletlen, hogy a gyerekkorodhoz kötődő élményekkel rendezted be: Transformerek, Erdély vagy az a népdal (Felsütött a napsugára), amit anyukád – Csernik Szende mesemondó és lábbábos – énekelt neked kiskorodban.

Ebbe még nem gondoltam bele, de tényleg így van. Nagyon kacskaringós gyerekkorunk volt – nem tudom megszámolni, hány helyen laktunk összesen –, de voltak pillanatok, amiket soha nem cserélnék el semmire. Ilyen az is, hogy öcsémmel lemegyünk a kisboltba, veszünk két Cheetost, bepattintjuk azt a gépet, amiről karaokéztam, és megnézzük a Transformerst tizedjére. Szigorúan magyarul, mert szinkronnal sokkal viccesebb. Erdélyben négyéves koromig laktunk, utána több nyarat is ott töltöttem és visszavágyódom oda, bár lehet, hogy inkább abba az időbe, mint a helyre. Mindenkinek megvan a maga kis fészke, és én a sajátomat nagyon tudom romanticizálni. Imádom Sepsiszentgyörgyöt, imádok sétálni a piacon, a tömbházak aljában. Ha megérzem a kapualjban a lucskos káposztával keveredő panelszagot, akkor egyből otthon vagyok.

A Transformania lemezbemutatóján az egész családodat felhívtad a színpadra. Ez miért volt fontos neked?

Ez a koncert a szülinapomon volt, és az volt a kívánságom, hogy azt érezzem, mi összetartozunk. Senki nincs fasírtban senkivel, de messze élünk egymástól – édesapám és tesóm Svájcban, édesanyám és a párja vidéken, nagymamám Erdélyben –, és ritkán járunk össze. A Felsütött a napsugára című dalnál jöttek fel, ami nekem az otthontalanságról, az anyátlanság, apátlanság érzéséről szól. Ezért is akartam, hogy a „minden asszony az édesanyám” sornál anya, az apásnál pedig apa fogja meg a kezemet, és akik még hozzánk tartoznak, azok az ő kezüket fogják. Sokáig nagyon leskelődtem, hogy anya párja feljött-e, mert fontos volt nekem, hogy tudja, neki itt helye van, mert egy apaszerepet is betöltött az életemben. Mondta is egy ismerősünk, hogy komoly kis pszichodrámát pattintottam a színpadra. Végül is ez egy családállítás volt, de én a felkészülés során éltem meg a katarzist. Amikor szerveztem a dolgokat, és apukám igent mondott arra, hogy játsszon velem a színpadon. Ennek egyszer meg kellett történnie, és jókor történt meg, mert a folyamatnak egy olyan pontján fogták meg a kezem, aminél azt érzem, hogy a többin már nem kell.

Hogyan született meg a Transformania zenei világa? Ezen már nem alt. R&B-t, hanem elektronikus popzenét játszol sok népzenei hatással, és az Autotune-nal is sokat kísérleteztél, ráadásul olyan zenei környezetben (népdalok), amiben nem szokás.

Azt hiszem, közelebb kerültem az inspirációimhoz. Rosalía óriási hatásom és húzóerőm, és ahogy ő – vagy épp James Blake – használja az Autotune-t, az mindig lenyűgözött. De az Astroworldért is rajongtam Travis Scott-tól, és úgy voltam vele, hogy amit ennyire szeretek, azt biztos jó csinálni is. A Transformaniába olyan gyerekkori élményeimet is belecsempésztem, mint amikor a felettem járó csajszikkal egy bojlerméretű gép előtt ültünk, és néztük a Basshunter-videókat. Szeretem ezeket a dalokat, dallamokat: Now You’re Gone, All I Ever Wanted, Angel In The Night. Az én világomban ezek a dolgok összeérnek: szerethetem az eurodance dalokat és szerethetem a népi éneklést, és csinálhatom a kettőt egyszerre is. Ki mondja, hogy nem lehet? A Transformanián fontos volt az is, hogy fejben már sok számot én producereltem. Fodor Szabi (Szabikeyz, aki Csinszka évfolyamtársa volt a Kőbányai Zenesuliban – a szerk.) nélkül ezek a zenék nem léteznének, de én irányítom a folyamatot, és mondom, hogy ott legyen hangosabb, ide kerüljön ilyen effekt, kicsit többet kérek a tetejéből satöbbi. Van két szám az albumon, amit egyedül producereltem, és szeretném ezt a vonalat is folytatni, fejlődni tovább.

A Butterfly című dalodban azt énekeled, hogy „Fuck those silly producers who want streams and not me”. Voltak rossz tapasztalataid?

A szüleim soha nem mondták meg, hogy mit csináljak, hanem engedték, hogy úgy énekeljek és alkossak, ahogy szeretnék. Amikor bekerültem a zeneiparba, valószínűleg ezért fogadtam el nehezebben, amikor kaptam olyan véleményeket, hogy így vagy úgy kéne csinálnom a dolgokat. Erről szól a Butterfly idézett sora is, de most már máshol tartok. Nem szeretnék kiégni az ilyen megjegyzésekre, mert az kicsit ellentmondásos. Ha arról énekelek, hogy úgy csinálok mindent, ahogy akarok, akkor mégis érdekel a mások véleménye, különben miért kéne ezt hangoztatni? Ezért fordítottam meg a Butterfly párjában, a Pillangóban a szöveget, hogy „Áldd meg őket, Istenem, kik mások szavától félnek”, amit úgy folytatok, hogy „Áldj meg engem is, hogy csak magam szavára adjak”, mert ebben nekem is fejlődnöm kell.

Melyik dalodra vagy most a legbüszkébb?

A Felsütött a napsugára mindig vissza tud vinni abba az érzésbe, amiből született, az Airdayre pedig jókat tudok sétálni, mert mindig megnyitja a lelkemet. De én mindig a legújabb dalomat szeretem, mert azt keresem, hogy mi az, amit nem csináltam még.

A Velem égben rappelsz is.

Pár sort csak. Az új inkább az benne, hogy ennyire meztelenül még nem beszéltem a küszködésről. „Mert én itt vagyok neked és fogom a kezed, ha begyullad az ujjad és fáj” – ez valójában az önbántalmazásról szól. Legyen az fizikai vagy mentális, kinek mi: nekem az ujjkaparás.

Ez már a Firstben is szóba került.

Igen, de már más élethelyzetben vagyok. Akkor még csak ábrándoztam arról, hogy egyszer majd megfogom a saját kezem. Még mindig nem tartok ott, hogy ép testben ép lélek legyen, de már akkor is fogom a kezem, ha sebes. Nem hallgatok Ice Spice-t, de a Velem ég nekem kicsit olyan lett: badass flexelés, csak én a gyulladt ujjaimról magyarázok. Sokféleképpen lehetsz gengszter. Például a kis virág is az, ami átüti a betonréteget, és kihajt a hatalmas nyomás alatt. Engem ez lenyűgöz. Úgy szeretnék kemény lenni, hogy minden hátrányból előnyt kovácsolok.

A koncertezést már élvezed? Mondtad, hogy sokáig nem tudtad teljesen beleengedni magad.

Nehéz volt látnom a közönség tekintetében, amit ők látnak. Amikor rájuk néztem, mosolyogtak, és azt éreztem, hogy nekem is kéne, de még nem voltam rá képes. Ez változott, és már bele tudom engedni magam, de nem vagyok száz százalékban felszabadult – ha létezik ilyen egyáltalán. Létezzen! Ezért van az is, hogy full egyedül állok a színpadon. Még egy dj sincs velem, mert úgy éreztem, arra van szükségem, hogy bedobjam magam a mélyvízbe. Egyedül lekötni a közönséget és elvinni egy koncertet nagy kihívás, de élvezem, és koncertről koncertre bátrabb vagyok. A Transformania dalait nem is lehetne zenekarral játszani, annyira elektronikusak, de úgy éreztem, ezt a világot egyedül kell reprezentálnom. Lehet, egyszer ez máshogy lesz, de most még uralom én a színpadot.

Csinszka: Tavaszi Vágta
Helyszín: Akvárium KisHall
Időpont: 2026. április 25. (szombat) 19.30-22.00
Belépő: 5000 Ft (elővétel), 6000 Ft (normál)
Jegyvásárlás. Facebook-esemény.

interjú: Soós Tamás
fotó: Victoria Perger