Roger Tiborczszeghy: „Budapesten olyan hiphopkultúra van, amilyet utoljára New Yorkban láttam a '90-es években” – Keep Records-interjú

Roger Tiborczszeghy első generációs magyar-amerikai MC, aki közel 30 éve rappel Syntax Vernac néven és 2012 óta egy független hiphopkiadót is visz Las Vegasban. Pár éve összehaverkodott a budapesti Farseers kollektívával, az egyik tagjukat (efkilenc) kivitte turnézni Amerikába, és márciusban megszületett a Keep Records és a Farseers első közös LP-je is Farsighted címen. De miért vágyik valaki a rap őshazájából Magyarországra? Roger elmesélte, milyen volt lepacsizni a Wu-Tang Clannal, fellépni a Warped Tour utazófesztiválján, és hogy mit talált Budapesten, amit a ’90-es évek New Yorkja óta nem látott máshol. Ez a Recorder magazin 132. számában megjelent interjú alaposan bővített változata.

Hogy került ki a családod Amerikába?

A ’70-es évek elején jöttek ki a szüleim, a tesóimmal már itt születtünk. Apám úgy mesélte, hogy egy nap leültek és kiszámolták, milyen lenne az élet Magyarországon. Másfél év, mire autót tudnak venni, hét, mire saját lakást. Úgy érezték, túl sok idő előrelépni, ezért a nagybátyámmal alapítottak egy villamosmérnöki céget, és kiköltöztek Philadelphiába. Két év után szétváltak, és hogy ne legyenek egymás versenytársai, a szüleim a lehető legtávolabbra, Kaliforniába mentek. Én már Anaheimben születtem, ami arról híres, hogy ott van a Disneyland.

Otthon magyarul beszéltetek? Néztetek régi filmeket, hallgattatok magyar lemezeket?

Minden évben visszajártunk Magyarországra: Budapestre, Vácra és Piliscsabára, ahonnan a szüleim származnak. Általános iskolás koromban akár negyedévente is jöttünk, és olyankor csak magyarul beszéltünk. Pár hét után elfelejtettem angolul, és amikor kezdődött otthon a suli, újra kellett tanulnom – és akkor meg elfelejtettem magyarul. Ezt kétszer-háromszor eljátszottam kamaszkoromig. Ma már csak keveset tudok magyarul, de tanulok: nézek magyar filmeket, rajzfilmeket. A Macskafogó például nagyon tetszett, sokkal durvább, és kevésbé cenzúrázott, mint egy amcsi rajzfilm. Amikor pár éve Budapesten jártunk a feleségemmel, épp a Drakulics elvtárs ment a mozikban, úgyhogy megvettük DVD-n, és azóta abból tanulgatok szófordulatokat, kifejezéseket.

A neveddel hogy birkóznak meg Amerikában?

Ó, sehogy. A tanáraimnak akkora gondot okozott, hogy az iskolában lerövidítettem Roger Tiborra. Beleőrültek a cz-be. Amúgy jó társalgásindító, az első kérdés mindig az, hogy a francba kell kiejteni.

Dél-Kaliforniában nőttél fel a ’90-es években. Hogyhogy nem a punk kapott el, hanem a hiphop?

A rap előtt punkot hallgattam, mert versenyszerűen gördeszkáztam. Profi sportoló akartam lenni, de egy autóbaleset 17 évesen kettétörte az álmaimat. Frontálisan ütköztünk az autópályán, és a motor átszúrta a lábamat. Egy hetet töltöttem kórházban, a gépek tartottak életben. Az egy sorsfordító pillanat volt.

Nehéz volt feladnod a sportolói álmaidat?

Úgy gyászoltam, mintha valaki meghalt volna a családban. Másfél évbe telt elfogadni, hogy nem deszkázhatok többé. A szponzoraim nem tudtak a balesetről, és fél évvel később kerestek, hogy látják, nem indulok versenyeken. Nem akartam megmondani nekik, mi történt, de egy idő után kifogytam a kifogásokból. Akkor ejtettek. Addig kéthetente hatalmas doboznyi ingyen cuccot kaptam: ruhákat, sapkákat, gördeszkákat, matricákat. Kölyökként ez olyan volt, mintha valóra vált volna az álmom. Utána újra kellett kezdenem. Úgy éreztem, muszáj művészi pályát választanom, hogy ki tudjam fejezni magam, mert egy hétköznapi meló túl unalmas lenne.

Roger Budapesten. Fotó: Anthony Wallace.

Hogy jött be a hiphop az életedbe?

Eleinte punkzenéket hallgattam, Pennywise-t, Bad Religiont, NOFX-et, amikre jó volt deszkázni. Aztán amikor mentünk versenyekre, poénból elkezdtünk freestyle-ozni. Egy-két sort, könnyű rímeket: cat, hat, bat, sat, ilyesmik. A versenyen se a többieket figyeltük, hanem a sarokban szövegeltünk, és egyre jobbak lettünk. Aztán idővel a cat-hat-bat freestyle-okból igazi rapek lettek.

Miket hallgattál akkoriban?

Először csak a mainstream hiphophoz jutottam hozzá. Dr. Dre The Chronic albuma után jött ki a Doggystyle Snoop Doggtól, azokat pörgettem. Amikor meghallottam a Wu-Tang Clant, végem lett. Az más volt, nyersebb, realebb, randább. Úgy megszerettem ezt a piszkos rapet, hogy azóta se szabadultam tőle.

Hogy nézett ki a hiphopszíntér akkor Orange Countyban?

Úgy érzem, a tökéletes helyen nőttem fel a tökéletes időben. Orange Countytól északra fél órára van Los Angeles, délre meg San Diego, és a ’90-es években pezsgett felénk a kultúra: filmek, zenék, rádiók. Eleinte helyi hiphoparcokat néztünk meg, akik 20-30 embernek rappeltek kávézókban. Vettünk CD-t, és megtudtuk, a következő hónapban hol lépnek fel. Ott aztán megismertünk más előadókat is, akik felléptek velük, és így tovább. Hetente egyszer-kétszer elmentünk L.A.-be, ahol freestyle-csatákba keveredtünk. Voltak b-boy, azaz breaktáncos spanjaink, és ha nekik kellett egy emszí a fellépéseikhez, akkor is mentünk. Aztán szép lassan rájöttünk, hogy csinálhatunk saját zenét is ahelyett, hogy mások beatjeire rappelünk.

Az első dolláromat ’99-ben kerestem egy kávézóban. Lefogadom, hogy addig senkinek se volt rapkoncertje Anaheimben, mert az egy totál fehér város, felső-középosztálybeli gazdagokkal. Aztán 2003 körül megalakult a Speach Impediments, és az első bulinkon rögtön telt ház volt a House of Bluesban, 1200 emberrel. Kölyökfejjel úgy éreztük, hogy kész, megcsináltuk, híresek leszünk. Aztán az ember rájön, hogy vannak ennél nagyobb bulik is. Eljutottunk például a Vans Warped Tourra, nyitottunk a Wu-Tang Clannak az anaheimi Grove-ban, ami 6000 férőhelyes, és a Hieroglyphicsnek L.A.-ben, az akkoriban induló Rock the Bells hiphop-fesztiválsorozaton. Irtó kúl volt, hogy a hőseinkkel játszhatunk, akikre felnéztünk. Ha megkérdeznéd, ki van most a csúcson, fingom se lenne, mert én még mindig Wu-Tanget, Hieroglyphicset, MF DOOM-ot és Rhymesayerst hallgatok.

Milyen volt bekerülni egy olyan óriási utazófesztiválra, mint a Warped Tour?

A Warped dél-kaliforniai ágának egyik szervezője látott minket a House of Bluesban, és elhívott a környékbeli hat-hét koncertre (Santa Barbara, San Diego, L.A. stb.) 2006 körül. A Warped úgy néz ki, hogy több színpad van, és egy nagy rockzenekar, mondjuk az Avenged Sevenfold játszik a főszínpadon, mi meg egy kis sátorban, talán 150 embernek, úgy, hogy túl kell kiabálnunk az átszűrődő rockkoncertet. Először úgy voltunk, hogy fuck yeah, bekerültünk a Warped Tourra, aztán rájöttünk, mit jelent, ha mi vagyunk a legkisebb előadó egy ilyen bazi nagy turnén. Mi voltunk a saját roadjaink, reggelente segítettünk megépíteni a színpadot, felhúzni a sátrat, és kiragasztani a plakátokat. Hasznos tapasztalat volt, mert kipukkasztotta a buborékot, amiben éltünk, és lehozta a földre az elvárásainkat. Keveset fizettek sok melóért, de persze így is megérte.

És nyitni a Wu-Tangnek és a Hieroglyphicsnek?

Az megerősített benne, hogy jó úton haladunk. A backstage-ben a Souls of Mischieffel osztoztunk egy szobán, és nézhettük, ahogy készülődnek, aztán együtt vártuk a Wu-Tanggel a koncertkezdést, és belelkesítettek minket, mert tudták, hogy nekünk kell felspannolni a közönséget. Láttuk, hogy amikor páran közülük kikukucskáltak hátulról, hogy hogyan megy a buli, elkezdtek bólogatni, mert rákaptak a zenénkre, és ez marhajó érzés volt. Nem volt semmi komoly beszélgetés köztünk, és kollab se lett belőle, csak pacsiztunk. „Jók voltatok, srácok, legközelebb találkozunk” – vagy nem.

A Speach Impediments végül helyi zenekar maradt, de volt valamikor lehetőségetek kitörni Kaliforniából?

Csak a szomszédos államokba – Phoenix, Arizona; Denver, Colorado – mentünk. Meg San Franciscóba, ami még Kalifornia, de teljesen más világ. Csak akkor kezdtünk el az Államokon kívül koncertezni, amikor elindítottuk a Keep Recordsot. Elegünk lett abból, hogy mások keresnek rajtunk. Elhívtak például fellépni San Franciscóba, és amikor megkérdeztük, hogy jutunk el oda, azt mondták, „ahogy tudtok”. Fizettük a saját repjegyünket, szállásunkat, a kaját, és hirtelen elköltöttünk ezer dollárt arra, hogy felléphessünk, miközben a szervező több ezer dollárt keresett rajtunk, és egy centet se adott belőle.

A Keep Records crew a 4-6-oson. Fotó: Illés Péter.

Ezért alapítottál saját kiadót?

Igen. 2008-ban költöztünk Las Vegasba a feleségemmel, és 2012-ben indítottuk el a Keep Recordsot, mert addigra állt össze a networkünk előadókkal, kapcsolatokkal, tervekkel. Kapásból vinylen adtuk ki a lemezeket, és Ausztráliában turnéztunk 3 hétig. Újra beleszerettünk a zenélésbe, és ráfüggtünk a nemzetközi turnézásra, ami mindig újabb meghívásokat hozott magával. Előtte csak a környékünkben gondolkodtunk, ahova el tudunk menni autóval, most meg Hawaiitól Budapestig bárhol szívesen játszunk. Sokáig eszembe se jutott Magyarországra bulit szervezni, mert arra úgy tekintettem, mint egy családi nyaralásra. De amikor 2023-ban itt jártunk, a feleségem megtalálta a Farseers kollektívát és a Slow Village-et, és elmentünk egy Falunapra az Akváriumba. Ott láttuk a Patkányz és Lusta Geri mellett efkilencet is, aki fellépett a Lassú Falu előtt, én meg lehidaltam, hogy ez milyen kurva jó. Ezek a srácok jobb rapet tolnak Pesten, mint amit mi Amerikában hallunk!

A SLOW VILLAGE ELSŐ 10 ÉVE 15 DALBAN.

Magyar csapatokat kerestetek a kiadódhoz, vagy csak turistáskodtatok Budapesten?

Csak meg akartunk nézni pár bulit Pesten. Eszembe se jutott kollabolni, amíg nem futottunk össze a farseerses srácokkal, és nem láttuk, hogyan reagálnak. A srácok lelkesedése átragadt ránk is, és emlékeztetett, hogy miért is csináljuk ezt az egészet. TAT-tal a Telepen találkoztunk: amikor meglátta, hogy vannak nálunk vinylek, leszólított, én meg mondtam, elárulok mindent, amit tudni akar, ha csinálhatunk egy számot együtt. DJ Sonny Krafttal és FAKT-tal – aki akkor még Faktor néven futott – a Roots bárban találkoztunk, és amikor FAKT megtudta, hogy Las Vegasból jöttünk, teljesen izgalomba jött, mert odáig van Vegasért. Aztán kaptunk tőle egy beatpakkot, és 3 évvel később lett belőle egy album.

efkilenc, ChiefDVB, Wave MMLZ, Syntax Vernac és Slimface. Fotó: Illés Péter.

Mi tetszett meg a Farseers zenéiben? A zenéiknek van egy sajátos, nyersebb, lo-fi, pszichedelikusabb stílusa.

Ja, benne van az utca. It’s the real shit. Elképesztő, hogy bánnak ezek a srácok az SP-404-gyel. Úgy játszanak rajta, mint egy jazz-zenész a szaxofonon, vagy egy hegedűművész egy nagyzenekarban. Ez magasművészet. Amikor elmentünk a budafoki stúdiójukba, ültek heten egy kis szobában az asztalnál, füles a fejen, és püfölték a padeket. Olyan volt, mintha egy beatirodába csöppentem volna. „Szóval ti ezt csináljátok egész nap?” TAT: „Ja, hazamegyünk a melóból, lezuhanyozunk, átöltözünk, lejövünk a studiba, és nyomjuk, amíg nem megyünk aludni.” 27 éve nyomom a hiphopot, de soha nem láttam még a farseerseseknél elkötelezettebb művészeket. Ezek a srácok tényleg élik a hiphopot. Az Államokban mindenki azt szeretné, ha olyan crew tagja lehetne, ami ennyire komoly és ilyen jó cuccokat csinál. De itt sokan csak dumálnak róla. Menőn pózolnak a fotókon, mintha marha nagy királyok lennének, de ez csak a közösségi médiának szól, a melót meg nem rakják bele.

Keleten sokszor a nyugati előadókra néznek fel, pláne egy olyan műfajban, ami Amerikából származik, téged meg Amerikából a magyar hiphopkultúra villanyoz fel. Ez jó kölcsönhatás, mert ha az ember néha rá tud nézni egy kívülálló szemével, akkor megtanulja jobban értékelni azt, amiben nap mint nap él.

Igen, ez kölcsönös. Abból, ahogy a srácok reagáltak ránk, látszott, hogy az ő szemükben Amerika, vagy épp Las Vegas egy romantikus képpel társul, és boldoggá tenné őket, ha egyszer eljöhetnének ide. Ezért amint lehetőségünk nyílt rá, elhívtuk efkilencet turnézni, amikor a Roach Taxival – a ChiefDVB-vel közös duónkkal – csináltunk egy kisebb kört. Vettünk neki jegyet, kimentünk érte a reptérre, és rögtön indultunk a turnéra: Arizona, Kalifornia, Nevada.

Nagyon bírta őt az amerikai közönség. Mindig volt egy rész, amikor elmondta, honnan jött, és mit jelent neki élete első US turnéján lenni, ami felerősítette a közönség izgalmát is, mert megszokták, hogy mindenki L.A.-ből, New Yorkból, Seattle-ből, meg Philadelphiából jött, mintha csak négy nagyváros lenne itt, ahol zenélnek emberek. Erre jön efkilenc egy városból, amiről sose hallottak, látják, hogy keni-vágja a hiphopot, élőben játszik az SP-n, és megéreztek kicsit abból a varázslatból, amivel mi Budapesten találkoztunk. Pedig csak egy srácot láttak: gondolj bele, ha hárman-négyen eljönnének és csinálnának egy rendes Farseers-szettet! Eldobnák az emberek az agyukat.

Márciusban jelent meg a Farsighted című LP-tek, amin a Farseers-producerek beatjeire rappeltek a Keep-emszík, de vannak rajta kétnyelvű, magyar-amerikai rapek is. Hogyan állt össze ez az anyag?

Az első dal úgy született, hogy TAT elhívott a stúdióba, és amikor egymásra néztünk, tudtuk, hogy nem mehet kárba a nap úgy, hogy nem csinálunk együtt valamit. Úgyhogy befejeztük egy majdnem kész dalukat: rárappeltem egy verzét arra, amin LXCRN és PadaOne is volt. Ez lett a Catch a Vibe – a kedvenc számom, amit valaha csináltam. Olyan hangulata van, mint az A Tribe Called Quest The Love Movement című lemezének. Másnap visszamentem, és efkilenccel csináltunk nulláról egy másik dalt. Aztán FAKT is elhívott a stúdiójába, és lejátszotta nekem az összes cuccát. 6,5 óráig beateket hallgattunk… végül leválogattunk 60-at egy mappába, és felvettünk 12 dalt Amerikában olyan floridai, Hawaii-i, vagy épp coloradói rapperekkel, akikről úgy gondoltam, hogy jót mennének ezeken a beateken.

Maradt még akkor jó pár beatetek. Jönnek még közös lemezek?

Van még 10 dalunk, ami nem került rá erre az albumra. Amikor a többi farseerses arc meghallotta, hogy min dolgozunk, ők is küldtek még beateket. slimface-szel is van 6-7 kész dalunk, efkilenccel pedig csináltunk egy EP-t, ami még csak Bandcampen jött ki, de forgatunk majd klipet az egyik dalra. Ha a büdzsénk megengedni, szeretnénk elhozni efkilencet még egy turnéra, és FAKT-nak megígértem, hogy amint lesz rá pénzünk, kireptetjük Las Vegasba, mert tudom, hogy sokat jelentene neki. És akkor csinálunk vele itt egy teljes albumot.

Mennyire nehéz ma egy független hiphopkiadót üzemeltetni Amerikában?

Bizonyos szempontból olyan könnyű, mint létrehozni egy Instagram-profilt. Amerikában sokan kiadót alapítanak, amikor még egy számuk sincs, hogy úgy tűnjön, mintha nagyban lennének, és úgy mutatkoznak be, mint a Ki A Faszt Érdekel? kiadó vezérigazgatója. Aztán ha rákeresel, kiderül, hogy egy lemezt se adtak még ki, mert fogalmuk sincs, hogy kell. A digitális korban mindenki azt szeretné, hogy amit ma felvesz, az holnap kint legyen a neten. Nincs türelmük fél évet várni egy vinylre. Nekünk van, így tudunk kitűnni kicsit.

Meg azzal is, hogy régisulis módszerekkel dolgoztok. Flyereket osztogattok, plakátokat ragasztotok, és kis kávézókba, bárokba szerveztek koncerteket, életben tartva a lokális színtereket.

Mindenki ezt szeretné csinálni, amíg nem szembesül vele, mennyi munka is ez. Könnyű ráklikkelni a feltöltésre, és elkölteni ezer dollárt egy Instagram-reklámra. A városban sehol nem látsz plakátokat, a koncerthelyszínek előtt se osztogatnak flyereket, és az előadók többségének nincs igazi, kézbe vehető lemeze, csak egy QR-kód a névjegykártyája hátulján, amivel letöltheted az albumát. Ebben a korban úgy lehet kitűnni, ha úgy csináljuk a dolgokat, mint a kétezres évek elején. Amikor nyomtattunk 5000 flyert és 3-4000 plakátot egy koncerthez, és nem tudtál elmenni egy villanypózna mellett úgy, hogy ne lásd a koncertünket, a logónkat, a nevünket. Ma senki se versenyzik velünk, mert nem akarnak ennyi időt és pénzt áldozni egy kiadóra. Nem kell letépni mások plakátját, mert csupaszok a póznák. Szóval kidekoráltuk a várost a Keep Recordsszal, és az emberekben ez jobban megragadt, mintha telefonon látták volna a logónkat, ahol fél perccel később már elfelejtetted, mit görgettél át.

KeepSeers: elöl nyhill, hátul Wave MMLZ, Syntax Vernac, ChiefDVB, efkilenc, Fangs, PadaOne, ?acquez és Slimface. Fotó: Illés Péter.

Las Vegasban élsz. A kaszinókban dolgozol?

Gyerekkoromban három helyre jártunk nyaralni: Hawaiira, Las Vegasba és Budapestre. Vegastól olyan izgatott lettem, hogy tudtam, szeretnék egyszer én is a részese lenni ennek a világnak. Ráadásul jól is lehet vele keresni, szóval amint tudtunk, ideköltöztünk a feleségemmel. Blackjack osztóként kezdtem, aztán felügyelő lettem, végül pit boss, aki az osztók mögött áll, és figyeli, hogy ne hibázzanak. Képzeld, egyidőben dolgoztam Jancsika Károllyal is, aki régen a Fradiban játszott, és most krupié a Stripen. Ez a melóm tartja el a családot, a kiadó pedig épp csak egy picit többet hoz, mint amire a következő kiadványunkhoz szükség van. Amit egy lemez megtermel, abból finanszírozzuk a következőt.

A kétezres évek eleje óta mozogsz a hiphopban, és a műfaj közben mainstreammé vált. Hogy élted meg, hogy miközben sokan befutottak, ti megmaradtatok helyi előadónak?

Fiatalon mindenki arról álmodozik, hogy híres lesz és gazdag, de mire elkezdtük a Keep Recordsot, tudtuk, hogy nem ezt akarjuk. A Speach Impedimentsszel nyertünk díjakat, voltunk nagy gálákon, ahol az Avenged Sevenfold, az Offspring, vagy a No Doubt mellett ültünk, és a backstage-ben velük iszogattunk. De hamar rájöttünk, hogy ez egy kamu világ, és már nem ezt az álmot kergetjük. Hanem azt, hogy egy olyan közeget teremtsünk, ami komfortos a művészeknek, és amiben az előadók egymást támogatják. A sztárvilágban ez senkit nem érdekel, csak az, hogy meglesz-e a platinalemez, meg a millió dolláros bevétel, és játssza-e őket a rádió. Az egy kíméletlenebb világ, ahol mindenki csak a saját karrierjét akarja előremozdítani, és ez hamar elkezdett taszítani.

A Keep Records crew Budapesten. Fotó: Illés Péter.

A Keep Recordsszal elkezdtünk nemzetközileg turnézni, és Ausztráliában, Hawaiion vagy Budapesten olyan lelkesen reagált ránk az underground, hogy látszott, őket tényleg érdekli ez a zene. Budapesten olyan hiphopkultúra van, amilyet utoljára New Yorkban láttam a ’90-es évek közepén. A hét minden napján van egy rapbuli, és iszonyat jó csapatok játszanak. Egy random szerdán lemész a Telepre, és ott van 200 ember, aki alig várja, mit köpnek az emszík, mit rak a dj, mert a részesei akarnak lenni a színtérnek. Ez számomra gyönyörű. Ezt nem tudod becsomagolni és pénzzé tenni, mert ez egy élő, lélegző, autentikus kultúra. A farseerses arcok is a napi 8 óra meló után a hiphopra áldozzák a szabadidejüket. Bármit csinálhatnának, de ők napi 6 órát ütik a padet, hogy beateket hegesszenek. Hogy ez ilyen nagyban zajlik Magyarországon, az számomra elképesztő. Annyira felvillanyoz, mintha tegnap kezdtem volna el rappelni. Ha most bárhova elmehetnék zenélni, azt mondanám, rakjatok fel egy budapesti repülőre, mert jobb ott, mint Brooklynban, Seattle-ben vagy San Franciscóban. És őrület, hogy ti ezt nem látjátok. Amerikára figyeltek, hogy mi történik ott, mi meg visszanézünk rátok, hogy ember, ti vagytok az igaziak. Abban éltek, amire vágytok.

interjú: Soós Tamás
nyitókép: Julia Tiborczszeghy