Egy New York-i taxi hátsó ülésén jött világra, nem nagyon mos hajat, és még alig volt 23 éves, amikor fellépett a Carnegie Hallban, amit Paul Thomas Anderson és Benny Safdie 35mm-es kamerával örökítettek meg az utókornak. Ő Cameron Winter, a Geese zenekar frontembere, az Elf Bart izzadt tenyérrel szorongató kisfiúk istene, a Z generáció potenciális Bob Dylanje, akinek nevét egyre nehezebb megkerülni, de nem is érdemes. Ez az írás először a Recorder magazin 132. számában jelent meg.
(Nem igazán) heavy metal
Augusztus van, nyitott ablakokkal porszívózom a szobámban, üvölt Isaac Hayestől a Walk On By. Kihúzom a porszívót, lejár a szám, a hömpölygő soul után bekúszik egy lassan sétáló groove dallam és egy ismerős-ismeretlen férfihang, a szöveg egyszerre reménykeltő és kiábrándító dolgokat állít a szerelemről. Na jó, igazából nem emlékszem, hogy mi történt, amikor először hallottam a Nausicaä (Love Will Be Revealed) című számot, de az biztos, hogy nyár volt, otthon voltam, és azonnal leálltam azzal, amit csináltam, hogy megnézzem, hogy mi szól. A hanghordozás és tempó alapján a tippem egy kevésbé ismert, Harry Nilsson-szerű, ápolatlan külsejű fehér férfi méltatlanul elfeledett trekkje volt a 70-es évekből. A fehér férfi stimmelt, a kor nem, a lemez ugyanis a 2024 decemberében megjelent Heavy Metal, Cameron Winter első szólóalbuma volt, amin egy szem heavy metal-dal sincs, cserébe az utóbbi évek egyik legjobb szerzői debütálása.
Zongora, magabiztos falsetto, lemondás és megbékélés, nevetségesen egyszerű szövegek és összetett metaforák ellentéte, kitárulkozó érzelgősség és punk attitűd, merész váltások. Az album dalai egyszerre vannak tele lemondással, undorral, de valami frissen vágott fű illatú életigenléssel is. Az embernek megjön tőlük a kedve sírni, olcsó bort inni és hülyeségeket csinálni. „I feel like a zero dollar man” - énekli egy galambokkal teli téren, Daft Punk-pólóban, a $0 című szám klipjében. Az egész valahogy nevetséges, és mégsem az, a Thom Yorke-féle spleen valami fura öniróniával, játékos reménnyel párosul. Ezt a kettősséget csodásan kifejezi az album legismertebb száma, a Love Takes Miles, aminek a klipjében Lucas Hedges színész útépítőmunkás-jelmezben táncol a semmiben, miközben Cameron arról énekel, hogy a szerelem akkor jön, amikor a legkevésbé kéne. „Winter hangja olyan, mint egy kép egy bárányról, aki először tapasztalja Jézus szeretetét”, írta egy kommentelő a Geese Tiny Desk-koncertjének felvétele alá, és tényleg. „God is real, God is really real”, énekli, és egy-egy pillanatra olyan transzcendens légkört teremt, mint legutóbb talán Nick Cave Wild Godja.
"Free Palestine, fuck ICE, RIP Mani, go Geese!"
Ahogy sokan, én is Cameron Winteren át jutottam el a brooklyni bandához, aminek harmadik, Getting Killed című, 2025 szeptemberében megjelent stúdióalbuma számos fontos év végi zenei toplistán előkelő helyen végzett. Azóta még nagyobb a zenekar körüli hype, és nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy a Jimmy Kimmelt, SNL-t, KEXP-t megjárt, BRIT Awards díjazott (és ott a fenti pár szóból álló köszönőbeszédet mondó) Geese a Z generáció válasza a rock and rollra. A Cameron Winter, Emily Green (gitár), Max Bassin (dob) és Dominic DiGesu (basszusgitár) alkotta együttes már 2016-ban elkezdett együtt játszani a garázsban – inkább bele sem merek gondolni, hogy akkor hány évesek lehettek.
Az áttörést a 2021-es Projector című lemez hozta meg, ami a későbbi albumaikkal együtt a Partisan Records (Ezra Collective, IDLES, Fontaines D.C.) gondozásában jelent meg. Ezt követte 2023-ban a már szélesebb körben ismertté vált 3D Country, ami, ahogy a címe is finoman mutatja, elmozdulás egy countrysabb irányba, bátrabb szerkezetű dalokkal, Winter előadói stílusának egyre nagyobb térnyerésével, de még mindig maradva a picit old school, dad rockos vonalnál. A világhírnév tavaly jött el, ekkor jelent meg a progresszív, szókimondó és merészen kaotikus hangszerelésű Getting Killed.
Míg a Heavy Metal alatt Winter befelé fordult, a Getting Killed számai strukturáltabbak, kevesebb bennünk a nyafogás, több a rock, erősebb a lüktetés, a dalok témái azonban nagyon hasonlóak, ami nem csoda, hiszen mindet Cameron írta. Ez az egyszerre kaotikus és tudatosan komponált album örvényszerűen húz magába, az önvizsgálat legkellemetlenebb helyeire, aztán valahogy mindig kiköp, mondván, hogy csak vicc volt, minden oké, minden rendben lesz.
A nyitódalban, a Trinidadban váltakozik az elnyújtott puha vokál azzal, hogy valaki üvölti, hogy „There is a bomb in my car”, ezt követi a country-s romantikus Cobra, majd az önszabotáló Husbands, amire elég jó klipet lehetne vágni Cassavetes azonos című filmjéből. Nem meglepő módon az album zeneileg legizgalmasabb száma a címadó Getting Killed, amit sokáig módszeresen átugrottam, mert az eleje egyáltalán nem tetszett, de aztán adtam neki időt, és rájöttem, hogy ez egy zseniálisan összedolgozott történet, legalább három szám egybegyúrva. Talán itt mutatkozik a leghangsúlyosabban a Geese kivételes dramaturgiai érzéke: zene és szöveg néha egymáshoz simul, máskor nem is állhatnának távolabb egymástól, a levegős ének és a hangszerelés sűrűsége hatásos ellentétet képez.
Az album bestsellere a szintén nagyon hangzatos című Au Pays du Cocaine (magyarul: a kokain földjén), ami a kötődni nehezen képes generációnk indie rock-himnusza is lehetne („you can stay with me just pretend I’m not there”), de a Bow Downra is jókat lehet sírni („I was in love, now I’m in hell”), a Taxes pedig egyenesen azzal a sorral indul, hogy „I should burn in hell, but I don’t deserve this”.
Fontos kredit jár a produceri munkáért felelős Kenneth Blume-nak, azaz Kenny Beatsnek is, aki olyan arcokkal dolgozott együtt, mint JPEGMafia, FKA twigs, és Vince Staples. Kenny Beats egyébként saját jogán is meghatározó előadó, 2022-ben megjelent LOUIE című szólóalbumára J Dilla is elégedetten bólogatna, ha élne még.
A Geese és Cameron Winter emocionálisan és formailag is hozza a ’70-es éveket, progresszív rockkal, altrockkal, és sok kórussal keverve. Az eredmény nagyon az ellentéte mindennek, ami AI-alapú és Autotune: sebezhető, tökéletlen, nyers, teátrális, és mindenekelőtt önironikus. Winter szövegei pedig tökéletesen betalálnak saját generációjának legnagyobb problémáiba: a magányba, a depresszióba, a félelembe, a kapcsolódások végletekig összekuszálódott labirintusába.
Noha a Getting Killed (még) nem egy White Album, népszerűségét nem lehet csak a zenekar vitathatatlan menőségének, a Liam Gallaghert cosplayező, tökéletes rocksztár-alapanyag frontembernek és az algoritmusok alattomos munkájának betudni. Csak azt remélem, a hírnév nem a mainstream fele löki őket, hanem csak megadja azt a szabadságot, hogy azt csinálják, amit eddig: amit csak akarnak.
Incze Kata
