Szürreális J-pop party – ilyen volt Kikuo a Dürer Kertben

Fura, maszkos alak a színpadon, tömött Dürer Kert nagyterem, spontán alternatív divatbemutató, a hiperaktív J-poptól az extrém IDM-ig terjedő zenei paletta, lufik, bizarr mascotok. Ilyen volt a japán vocaloid producer Kikou első hazai koncertje. De ki ez az ember, és mi az a vocaloid?

A japán zenei színtér közismert arról, hogy az ottani előadók a nyugatról átvett műfajokat és hatásokat egészen sajátos módokon ötvözik vagy éppen formálják a saját képükre. Ez már a '30-as évek jazzkorszakában is így volt, de a '60-as évek zenei újraéledése alatt vált elterjedt jelenséggé, amiből azóta is számtalan izgalmas műfaji hibrid született. Ez persze sokszor csak addig megy, hogy sajátos, helyi alműfajok alakulnak ki, mint történt ez például a punk vagy a '60-as évek garázsrock-zenéi esetében, máskor viszont teljesen egyedi, új műfajok születnek a valószerűtlen keveredésekből. Régebben ilyen volt a nemzetközileg is széleskörű ismertséget elérő előadókat kitermelő Shibuya-kei szcéna (Pizzicato Five vagy Cornelius), vagy a japán noise színtér (pl. Merzbow, Keiji Haino), az ezredforduló óta pedig ehhez jött többek közt az a vocaloid, aminek múlt héten az egyik legismertebb képviselője, Kikuo látogatott el Budapestre, meglepően komoly tömeget behúzva a Dürer Kertbe.

A felkelő pop ereje – A japán zene tíz sarokköve: 1. rész / 2. rész / 3. rész

De először tisztázzuk, hogy mi is az a vocaloid? Maga a név alapjáraton egy énekszintetizátort takar, ami a felhasználó által megadott dallamra, a megadott szövegekkel szintetizál élethű éneket egy hangadatbázis (voicebank) alapján. A rendszert a Yamaha és egy spanyol egyetem kutatócsoprtja fejlesztette ki, és 2004-ben debütált. A cél kettős volt: segítséget nyújtani profi producereknek és kvázi játékszert adni a hobbi zeneszerzők kezébe. Ez utóbbi robbant igazán nagyot Japánban: rengetegen kezdték használni a szoftvert és a videós streaming-oldalakon (YouTube, de főleg a japán megfelelője, a Niconico) az évek alatt óriási közösség alakult ki rajongókból és producerekből. A producerek közül sokan olyan szintű népszerűségre tettek szert, amire már a helyi zeneipar is felfigyelt, és mára a vocaloid közösség a mainstream J-pop egyik legfőbb utánpótlásforrása lett. Ami viszont váratlan fordulat volt, hogy néhány voicebank is külön karriert futott be: sokat saját avatarral, névvel és személyiséggel dobtak piacra, a messze legnépszerűbbé pedig a Hatsune Miku néven futó voicebank lett, „aki” a modern japán popkultúra ikonikus alakjává vált és holografikus technikával összehozott koncertjeivel arénákat tölt meg.

Maga Kikuo nagyon hamar elkezdett a vocaloid programmal dolgozni, legtöbbször a Hatsune Miku voicebankot használva, és idővel egyre felkapottabbá vált a színtéren. A sajátos, néhol komplex, máshol csapongóan kaotikus szerzeményeiben keveredik a hagyományosabb J-pop, a vocaloid zenékre sokszor jellemző hol gyermekien naiv, hol hiperaktívan pörgős hangzás, és nála ez még kiegészül olyan szokatlan elemekkel, mint például a több dalban is visszatérő cirkuszi zene. Legnagyobb sikerdala az eredetileg 2013-ban megjelent Aishite Aishite Aishite, ami 2023 elején az első vocaloid dal lett, ami YouTube-on és Spotify-on is átlépte a százmilliós streamelést, később pedig Kikuot nemzetközi szinten is ismert zeneszerzővé tette, amikor a dalt feldolgozta Ado, az egyik legsikeresebb J-pop-énekesnő, aki az utóbbi pár évben már Európában is arénákban lépett fel.

Kikou tavaly már lenyomott egy sikeres világturnét, és így jutottunk el oda, hogy a LiveNation bepróbálkozott egy budapesti koncerttel is. Ez kicsit kétesélyes volt, mert bár itthon is óriási rajongótábora van a japán popkultúrának, de a hazai közönség ízlése nem feltétlenül fedi le a nemzetközi trendeket. Végül azonban bejött a kísérlet, és ha nem is lett telt házas a Dürer, azért így is eléggé komoly tömeg volt kiváncsi a koncertre, ami több szempontból is egészen sajátos élményt nyújtott. Attól, hogy Kikou se nem énekes, se nem DJ, hanem valami hibrid live-set-szerűséget tolt (amiben erősen kérdéses, hogy mennyi volt tényleges élő), lett az egésznek egy kis hakniérzése, de a show mégis elvitte az egészet a hátán. A kosztüm, amit viselt és amiben rendszeresen kijött vezényelni és énekeltetni a közönséget, már önmagában is adott a produkciónak egy sajátosan bizarr, kicsit szektaszerű hangulatot (a vocaloid producerek közt egyébként van egy olyan, Kikuo által is alkalmazott visszatérő elem, hogy semmi személyes infót nem lehet tudni róluk és az arcukat is takarják, innen jött neki az, hogy mindenhol csak és kizárólag a sajátos maszkjaiban mutatkozik).

Ehhez jött még a teljes koncertet végigkísérő videóanimáció, a lézerekkel felturbózott fényshow, a koncert előtt a közönség közt sétáló, majd a ráadás alatt a színpadon is felbukkanó mascotok, a szintén a finisre tartogatott lufiáradat, vagy éppen az egyszerre vicces és kicsit kellemetlen AI-fordítások a számok közt, melyekből mondjuk kiderült pár érdekesség is, például, hogy a setlistben a közismert darabok mellett akadtak még kiadatlan, egyelőre demóverzióban létező trackek és ősrégi, még az első dalai közé tartozó szerzemények is. Utóbbiak egyébként inkább húztak a hagyományosabb techno hangzás felé, az újabb számokban viszont tombolt az eklektika, néha egészen meglepő kitérőkkel. A főcsapás a hiperaktív tempót diktáló J-pop volt a jellegzetesen éles, vocoderes vocaloid énekkel (ami azért hosszú távon kicsit agyzsibbasztó élmény tud lenni), de ezek mellé bejött a már említett cirkuszos hangulat, akadtak karibi steelpan futamok, tangóharmonikás sanzon vibe, máskor viszont már-már hardcore technót idéző csapatásba fordult az egész, kb. 200 BPM-ig megtolt tempóval, ami egy ponton sivító fehér zajba váltott... majd onnan vissza tingli-tangli popba. Máskor pedig hol nyáribulis EDM, hol pedig széttöredezett, fura IDM felé kalandoztunk el. És ez a folyamatos, teljesen kiszámíthatatlan zenei csapongás tette érdekessé és izgalmassá a nagyjából kétórás koncertet.

Amin maga a közönség is része volt a show-nak: Kikuo rajongótábora nem meglepő módon nagy átfedésben van az animékért és úgy általában a japán popkultúráért rajongó közösséggel, így volt jópár cosplayer is (többen vagy Hatsune Mikunak, vagy Kikuonak öltözve), mások pedig az amúgy lenyűgözően egyedi japán streetfashion irányzatokból inspirálódtak és ezzel emelték új szintre az egész esemény szürreálisan nem evilági hangulatát. Azaz kifejezetten jól sült el az első hazai vocaloid koncert, ami azért is jó jel, mert idén még több előadó is érkezik majd hozzánk a japán popkultúra furább szegletéből, többek közt a farkasmaszkos rockzenekar, a Man With A Mission (június 17., Akvárium) és a kawaii metalban utazó idolcsapat, a Broken By The Scream (augusztus 10., Dürer Kert).

szöveg + fotók: Frank Olivér (infinitebeat.hu)