„Glasgowban farmerben, de Londonban tuti, hogy skótszoknyában játszom” – corto.alto-interjú

„Ha azt gondolom egy dalomról, hogy az emberek utálni fogják, akkor tudom, hogy valami jót írtam, mert ez azt jelenti, hogy fura, és kockázatot vállal” – vallja Liam Shortall, azaz corto.alto, aki március elején a jazzbois vendégeként járt Budapesten, és április 21-én saját zenekarával tér vissza a Palazzo Permanensbe. Az európai nu-jazz egyik legfelkapottabb előadójával beszélgettünk hülye zenékről, skót büszkeségről, és arról, hogyan győzte le a negatív gondolatait.

„Lehet, hogy hallgatok magyar zenéket, csak nem tudok róla. A jazzboisról is sokáig azt hittem, hogy amerikaiak” – mondja az interjú előtt Liam Shortall, akiről hamar kiderül, hogy nagyon bírja a New Fossilst és jóban van az Ábáse-t vezető és Berlinben élő Bognár Szabolccsal is, akivel egymásba szoktak botlani a fesztiválokon.

A harsonán, basszusgitáron és billentyűkön is játszó Liam az európai újhullámos jazzszíntér egyik legmenőbb arca most. Civilben egy kedves, laza és lelkes srác, aki a Covid alatt unaloműzésből felvett és a zsúfolt albérletéből sugárzott live sessionökkel hívta fel magára a figyelmet, első lemezével rögtön behúzott egy Mercury-jelölést, egy évre rá már a Glastonbury-n és a Montreux-i Jazz Fesztiválon játszott (a jazzbois-zal egy évben), nemrég pedig bekerült egy dala (a Don’t Listen) az FC26 fociszimulátorába.

Március elején a jazzbois meghívására járt Budapesten, és a trió pazar, telt házas Müpa-koncertjén harsonázott pár számban, április 21-én pedig a saját zenekarával adja első önálló koncertjét a Palazzo Permanensben. Ennek apropóján ültünk le vele beszélgetni a gyorsan felfelé ívelő karrierjéről, a londoni és a skót jazzszíntérről, Gilles Petersonról és a Hiatus Kaiyote-ról, és arról, hogyan tanult meg olyan zenét írni, amilyet ő szeretne.

Most jársz először Budapesten?

Igen. Gyönyörű város, kedves emberek, jó kaják. A Simon’s Burger isteni!

Honnan ismered a jazzboisos srácokat?

Hasonló körökben mozgunk – grúvzenés nu-jazzt játszunk – és netes haverok voltunk évekig, de csak most találkoztunk először. Óriási hiphoparc vagyok, a jazzbois pedig nagyon groovy, beteg zenét játszik, imádom. Amikor felkértek erre a koncertre, rögtön igent mondtam. Az elegáns helyszínhez, a Müpához igazították a zenéjüket, ami így chillesebb lett: játszik velük egy vonósnégyes, én pedig harsonázok. Koncerten sok hangszeren, billentyűkön, basszusgitáron és harsonán is játszom, de régen folyton harsonáztam: dub és reggae zenekarokban, hiphopcsapatokban, funk és soulbandákban, szimfonikus zenekarokban és big bandekben is.

Liam a Müpában. Fotó: Szabó Marci.

Hogyan lettél harsonás? Nem ez az első hangszer, amihez egy gyerek nyúlni szokott.

Skócia déli részén, Dumfries-ben nőttem fel, és amikor 11 éves voltam, a városi tanács indított egy zeneprogramot a suliban. Mindenki választhatott három hangszert a fúvószenekarból: én dobot, szaxofont és trombitát, tartaléknak meg a fuvolát választottam. De aztán beteg lettem, kórházba kerültem egy időre, és mire visszajöttem a suliba, már csak egyetlen darab harsona volt szabad. Szóval nem én választottam a harsonát, hanem az választott engem, de nem bánom, mert az osztályból én lettem egyedül zenész.

Szerencsés voltam, mert Skóciában nagyon sok lehetősége volt egy fiatal zenésznek a 2000-es években – se előtte, se utána nem volt ilyen. Ez a sulis zeneprogram is véget ért egy év után. Játszhattunk a skót nemzeti ifjúsági zenekarban, ami akkor hatalmas dolog volt. Mindenkit, akivel ma játszom, ezekből az időkből ismerek. A zenélésben nekem az a legfontosabb, hogyan jövünk ki egymással. Az egész a bizalomról szól, az pedig a régi barátok között a legerősebb. Ezért volt jó találkozni a jazzbois-zal is: nagylelkűek, kedvesek és nyitottak minden kreatív ötletre.

Hogyan jutottál el a dub, reggae, funk és soulzenekaroktól a corto.altóig?

16 évesen Glasgowba költöztem egyedül.

Mit szóltak hozzá a szüleid?

Gondolhatod: eléggé stresszeltek. Skóciában, ha akarsz, 18 éves korod előtt is mehetsz már egyetemre. Ami sok szempontból jó, de amikor egy 16 éves hülyegyerekre rászakad az a fene nagy szabadság a nagyvárosban, hát, jó sok hülye döntést hozhatsz. És én meg is hoztam őket. (nevet) Elég őrült voltam, de mára lenyugodtam. Hamar elköteleztem magam a zene mellett. Minden nap utcazenéltem, hogy legyen egy kis zsebpénzem. Aztán bekerültem egy jó kis soulfunkzenekarba, a Tom McGuire & the Brassholesba, akikkel a mai napig játszom. Segítettem a dalírásban – én írtam sok fúvósszólamot –, szóval az első dalszerzési élményem funk- és soulzenékben volt. Glasgowban nagyon erős a dub- és a reggae-színtér, és mivel harsonáztam, sokan megkértek, hogy játsszak a lemezükön. Harsonáztam a Skót Nemzeti Jazz Zenekarban is, ami sokkal hivatalosabb, nyakkendős jazz volt, és teljesen másfajta fegyelmet követelt egy nagyzenekar, mint a dub, ami nagyon szabad és nyitott zene. Ott bebop, swing, jazz és sok New Orleans-i zene is ragadt rám.

Aztán a Covid alatt elindítottam a corto.altót, ami ennek a sokféle zenének a keveréke lett – nemcsak azoké, amikekt játszottam, hanem azoké is, amiket szeretek. Az angliai fesztiválokon például az elektronikus tánczene dominál, drum & bass, garage, ilyesmi, és sok dalom – főleg a készülő albumomon – ennek a hatása alatt született. A jazzes daloktól egyre inkább a producáltabb zenék felé mozdultam el, de sok beatet csináltam már gyerekként is, ezért a hangmintázás és a hiphop sound designja, a szintiprogramozás és a dobmintázás nagy hatással volt a jazz-zenémre.

Mennyire jazz az, amit játszol?

A jazzt nem is annyira műfajnak tartom, hanem egy zenei nyelvnek. A zeném szerintem nem jazz, de azt se mondom, hogy nem az. Magamtól nem ezekben a kategóriákban gondolkodom. Ez nehéz téma: ha egy jazzfesztivál meghív, annak örülök, mert szeretnék fellépni rajta, de nem akarom, hogy jazzelőadóként tartsanak számon, mert azzal beskatulyáznak. Csak zenélni szeretnék, anélkül, hogy arra gondolnék, a következő dalomba kell egy harsonaszóló.

A legendás brit dj, producer és lemezkiadófőnök, Gilles Peterson mondta, hogy a corto.alto olyan, mintha a Hiatus Kaiyote és a Masters At Work szerelemgyereke lenne.

Nekem az a legnagyobb bók, ha a Hiatus Kaiyote-hoz hasonlítanak. Rajtuk nőttem fel, a Choose Your Weapon című albumuk megváltoztatta az életem. De soha nem próbálnám meg lemásolni őket. Számomra az a legfontosabb, hogy olyan zenét csináljak, amilyet én szeretnék, kompromisszumok nélkül. Ez nem könnyű, mert van egy hang a fejedben, ami azt mondogatja, hogy ennek a zenekarnak elég jól megy, te is megpróbálhatnád, amit ők csinálnak. Próbáld ki ezt a grúvot, süsd el azt az akkordot. De én a saját hangzásomat akarom megcsinálni.

Az a Hiatus Kaiyote-album is azért inspirált annyira, mert nem hallottam hozzá fogható zenét addig. Egyidőben csak arról az albumról voltam képes beszélni. Akivel csak találkoztam, áradoztam róla. Elég idegesítő lehettem. (nevet) Az az álmom, hogy egyszer én is csinálok egy ilyen albumot. Ma, amikor nagykiadók és streaming-algoritmusok uralják a zeneipart, még több igény van az igazi zenékre. Hiszek abban, hogy ha kitűnsz a trendekből, az észreveteti magát. 

És mi a legnagyobb félelmed?

Azon kívül, hogy megsüketülök? Az, hogy kompromisszumot kötök. Voltak pillanatok, amikor megalkudtam művészként, mert nem akartam felvállalni egy konfliktust és problémát okozni másnak. Ez lehetett egy koncerten, egy kollaborációban, egy posztban, vagy a marketingben. Nem azt mondom, hogy TikTokra posztolni megalkuvás, mert nem szégyellem hülyülve reklámozni a zenémet, hiszen a hétköznapokban is ilyen vagyok. De sokat gondolkodok rajta, hogy hol a határ, amíg még önmagamat adom, és mikor válik az egész hamissá, vagy bohóckodássá. A zenében ez sokszor akkor történik meg, amikor annyira hat rád egy másik előadó, hogy megpróbálod leutánozni, és attól paródiává válik. Ezért is fontos, hogy mindig őszinte zenét csináljak.

Liam interjú közben. Fotó: Szabó Marci.

Aki be akar futni Nagy-Britanniában, az Londonba költözik. Te szándékosan maradtál Glasgowban?

Sok barátom Londonba költözött. Sőt, a barátnőm is. Én viszont a szívem mélyén egy skót vidéki srác vagyok. Kisvárosban nőttem fel, a nyarakat a semmi közepén töltöttem. Glasgow pedig fantasztikus hely egy zenésznek. Feleannyiba kerül az albérlet, mint Londonban, ezért kétszer annyi időd van zenélni, miközben a koncertek kábé ugyanannyit fizetnek. Egy esküvői zenekarban játszottam heti háromszor, és mellette nem dolgoztam, csak zenéltem. Londonban nem tudtam volna ennyit foglalkozni a saját zenémmel, és ez sokat segített a corto.alto elindításában. Ráadásul Glasgowban mindenki nagyon közel van egymáshoz: ha fel akarok venni valamit, a zongoristám átugrik 5 perc alatt. Emiatt könnyebben kialakult egy közösség is a színtéren. Londonban élni olyan érzés, mintha folyton egy dugóban rostokolnál. Órákba telik elintézni bármit is. Sokat járok Londonba, de az a hely túl sok nekem. Én az egyszerűbb életet szeretem.

Az angol nu-jazz fogalommá vált az elmúlt időben. A glasgow-i színtér milyen?

Skóciában a jazznek nincs igazán infrastruktúrája: nincs jazzkiadó, ahová be lehetne kerülni, nincs jazzmagazin, ami írna rólad, és nincsenek jazzklubok, ahová hívnának. Az edinburghi és a glasgow-i jazzfesztivál szuper, ráadásul támogatják a fiatal előadókat, de a modern, jövőbe mutató jazznek nincs otthona. Ez sok szempontból nem ideális, de ez lett az erőssége is a zenénknek, mert így nem próbálunk megfelelni ezeknek az intézményeknek. Itt nincs bejáratott útja a sikernek, ezért a skótok olyan zenét csinálnak, amilyet akarnak. Nagyon örülök, hogy Gilles Peterson támogatott, de amikor elkezdtem zenélni, fogalmam se volt róla, hogy ki ő. Nem hallgattam Radio 6-et, csak írtam, amit gondoltam. Londonban biztos ott motoszkált volna a fejemben, hogy vajon mit fog szólna hozzá ez vagy az a rádiós dj, vagy hogyan lehet bekerülni a menő nu-jazz klubokba.

Ha el akarok mélyedni a skót jazzben, melyik három albummal kezdjem?

Nagyon ajánlom Fergus McCreadie új lemezét, a The Shielinget. Ő egy elképesztő zongorista, az én zenekaromban is játszik. Harben Kay fantasztikus szaxofonos, őt se hagyd ki. A TAO Roan Anderson dobos zenekara: ő piszkosul fiatal, de őrült jó dobos. Szerintem ő lesz a skót jazz következő nagy exportcikke. Szenvedélyes, barátságos arc, és fantasztikus dalszerző. De pazar Brodie Jarvie zenekara is, és Matt Carmichael zenéjét is érdemes csekkolni. Az én zenémre nem annyira hatott a skót népzene, mert főleg fekete amerikai, kubai és jamaicai dolgokat hallgattam, de sokan skót folkot visznek a jazzbe, az is nagyon izgalmas. Ez egy nagyon jó korszak most a skót jazzben.

Láttam, hogy Londonban múltkor skótszoknyában léptél fel.

Glasgowban csak farmert húzok, de Londonban tuti, hogy skótszoknyában játszom. Büszkévé tesz, és szeretem, mert nagyon kényelmes. Nem kell alá alsógatyát venni, szóval jó a szellőzés – erről többet talán nem is kell mondani. (nevet) Imádom a londoni zenei színteret, de ott Skóciát szeretném képviselni. Büszke vagyok rá, honnan jöttem. Skócia sokszor háttérbe szorul Nagy-Britanniában, ezért meg akarjuk mutatni, hogy mit tudunk. Nem akarom, hogy brit zenészként emlegessenek. Fuck that! Fuck Westminster! Ezt nyugodtan leírhatod. (nevet)

corto.alto a londoni Kokoban. Fotó: Samuel O'Neill.

Az első lemezed Mercury-jelölt lett, játszottál a Glastonbury-n, a Montreux-i és a North Sea Jazz Fesztiválon, telt házas koncerteket adsz, nemrég pedig bekerült egy dalod az FC26-ba. Volt olyan pillanat, amikor azt érezted, hogy „igen, megcsináltam”?

Nem igazán. Ha találkozok egy barátommal, akit nem láttam pár éve, és megjegyzi, hogy remekül mennek a dolgaim, akkor elismerem persze, hogy jó szériában vagyok, de számomra ez mindennapi munka. Folyamatosan zenét írok, és próbálunk, hogy jobb legyen az élő produkció. Az élet ilyen kis lépésekből áll össze, aztán egyszer csak ott állsz a Glastonbury-n, és elképedsz, hogy ez milyen menő már. De aztán össze kell pakolni, és menni a következő koncertre. Amikor telt házat csináltunk a londoni Kokoban, vagy a kétezer férőhelyes glasgow-i Barrowland Ballroomban, akkor tudatosítani kell magamban ezeket a sikereket, hogy emlékezzek rá, mert ha öregebb leszek, majd fontos lesz. Igyekszem ebben fejlődni, mert amúgy mindig csak a következő dologra koncentrálok, és így könnyen elsuhanok a nagy mérföldkövek mellett.

A Mercury-jelölés fantasztikus volt, de akkor fogom befutottnak érezni magam, ha olyan zenét csinálok, amire szuper büszke vagyok. Írtam már ilyet, de szeretnék még többet. Sokan az Instagram-követők számában mérik a sikert, de senki nem fog arról beszélni 50 év múlva, hogy hányan lájkolták egy posztodat. Jó zenét csinálni, kitartani a barátaid mellett, és nem túl komolyan venni ezt az egészet – erről szól nekem a zenélés. Sok előadó menő meg rejtélyes akar lenni, és közben túl komolyan veszi magát, és azzal elveszik az a könnyedség a zenéből, ami az egésznek a lényege. Nekem ez az életem, de nem árt észben tartani, hogy a zenénél azért sokkal fontosabb dolgok is történnek most a világban.

Egyszer azt mondtad, hogy az első albumod, a Bad With Names a felnőtté válás, valamint a negatív gondolatainkkal szembeni reziliencia albuma.

Az instrumentális zenében az a jó, hogy mindenkinek másról szólhat. Nekem az segített felülkerekedni a negatív gondolataimon, hogy kifejezhettem magam a zenében. Ez az album segített, hogy legyen önbizalmam azt csinálni, amit szeretnék, és ne olyan zenét írjak, amilyet mások szeretnének. Nehéz volt eljutni idáig fiatal előadóként, mert megfelelési kényszeres voltam, és úgy nem lehet zenét írni. Ez a lemez tanította meg, hogy ne törődjek azzal, mit gondolnak mások. Minden dalom, amiről azt gondoltam, hogy mások szeretni fogják, pocsék lett és utáltam. Amiről pedig azt gondoltam, hogy ez király, az emberek utálták. Most már úgy vagyok vele, hogy ha azt gondolom, utálni fogják, akkor tudom, hogy valami jót írtam. Mert ez azt jelenti, hogy fura, és kockázatot vállal.

Melyik a legfurább dalod, amire büszke vagy?

A Run a 30/108-en – az a leghülyébb, legvadabb trekkem. Amikor megmutattam a zenekarnak, azt mondták, ezt nem adhatod ki – úgyhogy nyilván kiadtam. Mondjuk úgy, hogy nem robbantott kasszát. A Bad With Namesről nagyon szeretem még a Bye-t, a 30/108-ről pedig a Chubbby-t és a Trynát. Ha megkeresed Spotify-on a legkevesebbet streamelt számaimat, valószínűleg azok a kedvenceim. A következő lemezen is lesz pár kemény cucc.

Nagyon szerencsés vagyok, hogy az emberek esélyt adnak a fura zenéimnek. Ha vannak kommerszebb dalaid, mint a Slope, ami dallamos és groovy, és beteszel közéjük vadabb, experimentálisabb cuccokat, akkor rászoktatod az embereket, hogy elfogadják mindkét végletet, és így nem skatulyázod be magad. Azt szeretem David Bowie-ban, Prince-ben vagy Stevie Wonderben is, hogy mindig újra feltalálták magukat, és kis túlzással olyan, mintha más rajongótábora lett volna egy-egy lemezüknek, mert aki az egyiket szerette, a másikat nem. Engem is ez inspirál.

interjú: Soós Tamás
nyitókép: Szabó Marci

JAZZX bemutatja: corto.alto, Mom Tudie és Sitmob koncertek
Helyszín: Palazzo Permanens
Időpont: 2026. április 21. (kedd) 18.00
Belépő: 6000 Ft (elővételben), 7500 Ft (helyszínen)
Jegyvásárlás. Facebook-esemény.