„A szép és a mocsok is az önkifejezés része” – így szól a ma induló Brit Filmnapok

A brit kultúra mindig is ezer szállal kötődött a zenei szubkultúrákhoz, és ez a 2026-os Brit Filmnapok felhozatalában sincs másképp. Bár a tavalyi poszt-punk eufória után idén egy kicsit sötétebb és reflexívebb válogatást kaptunk, a zene továbbra is központi eleme a történetmesélésnek. Tavaly a Joy Division és Martin Parr nyers világa dominált a Brit Filmnapokon, idén viszont a társadalmi tudatosság és a személyes drámák adják a program vörös fonalát. A válogatás középpontjában ezúttal az áll, hogyan hatnak a nagyobb társadalmi struktúrák az egyéni életekre. A fesztivál kurátorai, Rév Dániel és Horváth Kristóf pedig idén először egy szubjektív Spotify-playlisttel is kiegészítették a filmes élményt.

Ebben az interjúban körbejártuk, miért ennyire dühös ma a brit gitárzene, miért fér meg egymás mellett a listán Dean Blunt és Harry Styles, és hogy kik azok a mai előadók, akikről húsz év múlva ugyanúgy kultuszfilmet forgatnak majd, mint a Joy Divisionről.

Tavaly a Joy Division és Martin Parr munkásságán keresztül a vizuális kultúra és a poszt-punk találkozása volt a fókuszban, ami egyfajta „karcos esztétikát” kölcsönzött a fesztiválnak. Idén mi az a vörös fonal, ami mentén a programot összeállítottátok? Van az idei merítésnek olyan közös atmoszférája, ami koherens egésszé fogja össze ezeket a különféle történeteket?

Izgi megfejtés! Ez nem tudatosult bennünk tavaly, így idén sincs egy ennyire szoros szervezőelv. Ennek ellenére kirajzolódik egy társadalmi tudatosság, reflexió azokra a problémákra, amik foglalkoztatják a brit filmeseket és minket is. Sajnos egy kicsit sötétebb hely lett a világ tavaly óta, igyekeztünk erre valamilyen módon reagálni.

A válogatást nézve úgy tűnik, a hangsúly idén eltolódott a kisközösségi és személyes drámák, illetve a fajsúlyosabb társadalmi kérdések felé. Tudatos reflexió ez a tavalyi, talán kollektívabb zenei eufóriára?

Igen, abszolút! Ezek a filmek javarészben azt vizsgálják, hogy hogyan hatnak a nagyobb társadalmi struktúrák az egyéni életekre – legyen szó munkáról, családról, identitásról vagy politikai közösségekről.

Ha egyetlen meghatározó képkockával vagy jelenettel kellene jellemeznetek az idei felhozatalt, mi lenne az?

Az Everbody to Kenmure Street (Mindenki az utcára!) zárójelenete szerintünk szimbolikus pillanat ebben a válogatásban. Inkább nem spoilereznénk, de nagyon hatásos szekvenciának éreztük ezt mindannyian a csapatban.

Everbody to Kenmure Street

És ugyanez zenei oldalról: ha az egész idei programhoz egyetlen előadót vagy dalt kellene „főcímzeneként” rendelnetek, ki vagy mi lenne az, ami a legpontosabban sűríti magába a 2026-os válogatás életérzését?

Sok szempontból passzolna ide a Fontaines D.C. Tavaly a Bird c. filmünk soundtrackjében is szerepeltek, illetve többen is nagy rajongók vagyunk a csapatban. Nem véletlenül szerepelnek a playlistben is.

Milyen szempontok alapján válogattátok össze a dalokat a playlistbe? A filmekben elhangzó zenék gyűjteményének szántátok, vagy inkább a filmek szellemiségét kiegészítő, szubjektív kurációról van szó?

Ez abszolút egy személyes lenyomata volt annak, hogy – ahogyan mi is sokféle hatásból “állunk össze” – a zene is mennyire szerteágazó tud lenni. A filmek szellemisége úgy jelenik meg, hogy a műfaji, témabeli sokszínűség egyszerre ad identitást a brit filmkultúrának, ugyanígy a brit kortárs zenei világ is egy rendkívül változatos egyveleg, ahol tényleg együtt formálja a világot a pop, a rock, az elektronikus vagy a rapzene, ezek együttes világa teszi az egyik legmeghatározóbb és innovatívabb zenei világgá őket.

Ott van a listán az IDLES, a Fontaines D.C. és a Kid Kapichi is. Mindhárom zenekar hangsúlyosan reflektál aktuálpolitikai és társadalmi problémákra. Szerintetek miért vált a brit gitárzene – és vele párhuzamosan a filmgyártás – ennyire dühössé és kritikussá az utóbbi években?

Ez a fajta dühösség, lázadás, a vélemények kifejezése, zenében és szövegben már évtizedekkel ezelőtt megjelent a brit gitárzenében. Ez az attitűd, legyen akár a The Clash vagy a Sex Pistols hagyománya, kitörölhetetlen mentalitás valószínűleg a kortárs zenészek felé is. A zene és a film is egy olyan önkifejezési szabadság, amin keresztül sokkal könnyebb reflektálni és akár kritikát megfogalmazni a minket körülvevő világra.

A playlist összeállitásakor mennyire törekedtetek arra, hogy ezt a feszültséget, a „szépet” és a „mocskosat” megmutassátok a brit kortárs szcénából?

Ahogy a filmművészet, úgy a zene is sokszínű, minden érzelmi és hatásbeli skálát lefed. A „szép” és a „mocskos” is az önkifejezésnek egy zenei formája, de mindegyiknek közös az alapja: alkotni, véleményt mondani, érzéseket megfogalmazni, és azon keresztül látni vagy megérteni magunkat vagy a világot.

Ha a tavalyi line-upból a The Outrun és a Kneecap lüktetését nézzük, látszódik valamilyen új trend a brit filmzenékben? Vége a britpopos nosztalgiának, és jön valami karcosabb és kísérletezőbb?

Szerintünk ez kéz a kézben jár, ahogyan bizonyos műfajok felerősödnek a zenei életben, úgy azok jobban megjelennek a filmekben is. Szerencsére van annyira színes és elképesztő múltú a brit könnyűzene, hogy minden hangulathoz lehet találni régebbi és kortárs aláfestő zenét is. A britpop-nosztalgia szerintünk sosem fog véget érni, és valóban talán megfigyelhető egy elrugaszkodás attól a hiphop dominálta közegből, ami megfigyelhető volt a 2010-es évek végén – elkezdtek visszatérni a karakteresebb indie zenekarok.

Kristóf, a Harry Stylestól választott Taste Back érdekes kakukktojás ezen a sötétebb tónusú listán. Kellett a pop csillogása egyfajta fellélegzésként a hallgatónak?

Szerintem túlmutat egy tehetség a zenei műfajokon, legyen akár az pop, és pont Harry Styles esetében látszik, mennyire releváns művész, mert több műfajban otthonosan mozog. Érdekes volt azt látni nála, hogy bizonyos zenei hatások és személyes útkeresés hogyan csapódik le a zenei univerzumában, vagy hogy alkotóként mik azok a zenei megoldások, amikkel ki tudja fejezni a gondolatait. Edukációs céllal is került be a playlistre, mert előítéletből sokan nem hallgatnák meg, de nekem nagy felfedezés lett ez a dal például.

Dani, a választásaidban (Dean Blunt, bar italia) van egy nagyon erős, magányos nagyvárosi lüktetés. Olyan, mintha ezek a dalok egy éjszakai londoni buszozás vagy egy üres pesti bérház belső udvarának a soundtrackjei lennének. Ha a playlisteden szereplő Vegyn vagy thistle dalokból kellene filmet forgatni, az inkább egy dokumentarista „real-life” mozi lenne, vagy valami szürreális lázálom?

Korábban éltem három évet Londonban, nem túl rég költöztem haza, és azt hiszem, nem véletlen, hogy pont ezeket az előadókat hoztam haza magammal. Viszonylag sokat buszoztam az esőben éjszaka most, hogy így belegondolok. Szerencsére nem kell semmiről sem forgatnom, de ha muszáj választanom, az előbbi kicsit közelebb áll hozzám, de talán az egész brit filmkultúrára is jobban jellemző.

Szerintetek melyik idei filmnek van a legerősebb audio-identitása?

Pillion (A szerelem fáj). A soundtrack is elég menő lett, de az original dalokat az az Oliver Coates szerezte, akinek a nevéhez fűződik az Aftersun vagy az idei válogatásban szintén helyet kapó 100 Nights of Hero.

Mica Levi (Micachu) az egyik legfontosabb kortárs brit filmzeneszerző. Az ő szerepeltetése a listán szinte evidens. Szerintetek ki az a jelenlegi előadó/zenekar a brit szcénából, akit sürgősen fel kellene kérni egy filmzene megírására, mert annyira erős a vizualitás a zenéjében?

Király lenne egy sötét brit krimi Nina Crisante (bar italia) sejtelmes, kicsit out of tune énekhangjával.

A dühös poszt-punk mellett a listán hangsúlyos a Nova Twins, a Porridge Radio és a Wolf Alice jelenléte is. Szerintetek a brit filmgyártásban is megjelent az a fajta új, női düh és érzékenység, ami már nem a klasszikus sémákat követi, hanem egy zsigeribb irányba mutat?

Abszolút megjelent, van egy rendkívül fontos új női generáció, akik szabadon, a saját hangjukon és saját filmnyelvükkel szólalnak meg.

Ki az a kortárs brit zenész vagy zenekar most, akiről szerintetek 20 év múlva ugyanúgy kultuszfilmet fognak vetíteni a Puskinban, mint tavaly a Joy Divisionről?

Kristóf: Szerintem a Radiohead. A zenekar által képviselt folyamatosan megújuló zenei univerzum, annak fejlődése, annak vizualitása, szellemisége, és a tagok projektjei (Jonny Greenwood filmzenéi, komolyzenei művei, vagy Thom Yorke Hamnet feldolgozása a Hail to the Thief lemezen keresztül, és még sok hasonló) mind arra példák, alkotóként mennyire időtálló és univerzális hatásuk van. Ha eggyel könnyebben fogyasztható film készülne, akkor az Oasist mondanám.

Dani: A Damon Albarn-életmű megérdemelne egy fikciós játékfilmet. Én megnézném.

Sok brit film és zenekar ezer szállal kötődik egy-egy konkrét városhoz vagy régióhoz (legyen az Manchester, London vagy épp a skót felföld). Ha ti kapnátok feladatként, hogy rendezzetek egy filmet a playlistetek hangulatára, az Egyesült Királyság melyik szegletébe helyeznétek a cselekményt?

Dani: Amikor utazgattam egy kicsit Angliában, eléggé megszerettem a West Midlandset, ahol az olyan ipari nagyvárosok mellett, mint Birmingham, megférnek az apró kis falusi közösségek és a zöld táj. Az én filmem ott játszódna.

Kristóf: A Manchester és Blackburn közti útvonalra.

Ha választhatnátok egy brit rendezőt és egy brit zenekart egy közös kollaborációra a jövő évi nyitófilmhez, kik lennének azok?

Hitchcock, ha még élne, biztos jól kijönne Liam Gallagherrel. Tuti duó lenne.

A Brit Filmnapok idei válogatása nemcsak a szemnek, hanem a fülnek is sűrű élmény lesz. Ha kíváncsiak vagytok, hogyan ér össze a kortárs brit mozi és a legfrissebb szigetországi szcéna, irány a Puskin!

Brit Filmnapok 2026

Helyszín: Puskin mozi, Budapest

Időpont: március 19–22.

Részletes program és jegyek ITT!

interjú: Gyuris Fruzsina