Eltűnt minden, ami nem zene – ilyen volt a Godspeed You! Black Emperor és Kristof Hahn a Dürer Kertben

Két év után tért vissza Magyarországra a poszt-rock színtér legendás és egyik legemblematikusabb zenekara, a kanadai Godspeed You! Black Emperor. A katartikus, letaglózó koncertről a Doggos gitárosa, Kárai Bence írt beszámolót.

Szokás szuperniche dolgokra rámondani, hogy „legendás”, de a Godspeed You! Black Emperorra kiérdemelten használható a jelző, hiszen az idén már 32. évében járó zenekar lemezei a mai napig nagy elismerésnek örvendenek a zene-geekek által dominált platformokon (ha tudod, mi az, hogy /mu/ vagy Fantano, akkor neked ezt nem kell magyaráznom). Mindezt úgy, hogy nagylemezből a több mint negyed évszázados fennállásuk alatt „csupán” hetet adtak ki. Igaz, hosszú pályájukon volt egy közel tízéves hiátus is, de az mégiscsak látszik, hogy a Godspeed You! Black Emperor nem egy egyszerű, sorlemezeket ütemtervszerűen szállító zenekar, hanem egy olyan zenei kollektíva, amelyik akkor jön ki új anyaggal, amikor van miről és hogyan megszólalnia. Amit pedig ilyenkor kiad, az az erre fogékonyaknak nagyon mélyre tud menni.

Nem meglepő a fentiek fényében, hogy a Dürer nagytermében – egy amúgy random keddi napon – tartott koncertre az összes jegy pár nappal az esemény előtt el is kelt és a kapunyitás után a helyszínen mászkáló, dominánsan feketébe öltözött koncertlátogatók számából az is egyértelműsödött, hogy ez sokkal inkább szubkulturális esemény lesz, mintsem szimpla koncert.

Érdemes is volt már a kapunyitás környékén megérkezni, mert az estét „a másik legendás poszt-rock zenekar”, a Swans lap steel gitárosa, Kristof Hahn nyitotta. Annak ellenére, hogy volt már szerencsém Swans-koncerthez (hála a jó égnek), nem tudtam, hogy mire számíthatok majd Hahntól (direkt nem is kerestem rá előre). Kérdéses volt számomra, hogy mennyire képviseli ő egymagában is a Swans védjegyéül szolgáló, agresszív, zajos és drón-heavy hangzást. A válasz: nagyon!

Annak ellenére, hogy Hahn egyedül, csak egy lap steel gitárral, torzító- és looppedálokkal, valamint egy énekmikrofonnal állt színpadra, iszonyú durván beszólta a teret és kőkemény atmoszférát teremtett. A lap steelen gyakorlatilag végig be volt nyomva a toresz, és az így felpengetett, súlyos drónhangzásokat addig pakolgatta egymásra, míg azon nem kapta magát az ember, hogy egy ideje már egy nagyon komplex, már-már túlstimuláló hangrengeteg közepén áll.

Be kell vallanom, hogy nem szeretem azokat a fajta improvizatív koncerteket, ahol csak megy valami „dzsemmelgetés” / „drónolgatás”, aztán majd lesz valami, mert általában nem lesz semmi. A koncert elején még attól tartottam, hogy Hahn szólóelőadása is beleesik ebbe a hibába, de üdítő meglepetés volt, hogy a drónhangzás ellenére ő tényleges dalokat hozott, amikben voltak ismétlődő motívumok, felismerhető szerkezetek, szövegek és ének is. Komolyan nem volt világos számomra, hogy a játszott dalokban mennyi volt az improvizáció vs. a lefixált elemek száma, de tökéletes lett az arány, a koncert minden mozzanata tudatosnak hatott.

Hahn teljes előadását körüllengte egyfajta „puritánság”, ami szintén tudatos, a művészetet az egyénnel szemben előretoló gesztusnak érződött. A Swans-gitáros egy teljesen egyszínűre megvilágított, statikus fényelésű színpadon ült végig. Nagyívű dalainak a végét nem csengette le szépen, hanem csak gyorsan elvágta, amolyan „tessék bazdmeg, ez ennyi volt” jelleggel, és a közönséggel is csupán egyszer kommunikált, az utolsó szám előtt, amikor arról kérdezgetett minket, hogy melyik feldolgozást hallanánk tőle szívesebben. Amúgy pont ez volt az a pont (úgy 30-35 perc körül), amikor puritánsága miatt már épp elkezdett volna egy kicsit monotonná válni a produkció, szóval szuper, hogy éppen ennyi ideig tartott. Ezután Hahn a lehető legszerényebb módon és hatalmas tapsviharban távozott a színpadról.

Fontos volt első körben kicsomagolnom a Kristof Hahn-koncertet, mert miniatűr formában, amolyan vertical-slice-ként funkcionálva tökéletesen előrevetítette, hogy milyen élmény is lesz a Godspeed You! Black Emperor. Tehát majdnem minden, amit róla írtam, az a főzenekarra is érvényes – így pedig az egész eseményt tekintve Hahn előadását is kulcsfontosságúnak érzem.

Egy rövid szünet után a Godspeed You! Black Emperor pontban kilenckor, teljes sötétségben el is kezdte a bő kétórás fellépését. A koncert vonósokkal indult és a zenekar drónszerűen, fokozatosan emelte az intenzitást és a hangerőt, miközben egyszer csak már nem teljes sötétségben álltak a zenészek a színpadon, hanem a hátuk mögött zilált kézírással kirajzolódott a Hope felirat. Ekkor tudatosult bennem, hogy a fura objektumok, amiktől az előzenekari fellépés alatt egy kicsit nehezen láttam a színpadot, igazából 16mm-es filmvetítők, amikkel Karl Lemieux, a GYIBE állandó mozigépész/vj-je valós időben és valós filmtekercsekkel fogja lekövetni a zenekart a teljes performansz során.

A Lemieux által vetített Hope felirat egyébként nagyon találó volt, mert a koncert első etapjára egyszerűen nem volt jobb szó. Ide túlnyomó részben reménytelibb és felemelőbb érzetű dalok kerültek, mint például a zenekar legújabb lemezén megjelent SUN IS A HOLE SUN IS VAPORS vagy a BABYS IN A THUNDERCLOUD, amiket a hozzájuk társuló tájképvetítések tökéletesen kísértek. Ez körülbelül a koncert első egy óráját foglalta magába, de ott helyben nehéz volt ezt érezni, mert a dalok orbitális íve és egységessége miatt teljesen elvesztettem az időérzékem.

Ezt követően a koncertnek elkezdődött az elsőtől érezhetően leváló, második etapja, ahol a nosztalgikus tájképvetítéseket lángoló gyárak tűztől narancssárga felvételei váltották fel (amiket a vetítőmester néha ki is égetett), és a GYIBE belekezdett a szintén az új lemezről hozott PALE SPECTATOR TAKES PHOTOGRAPHS-be. A dal és a vizuális körítés együtt egy erősen nyomasztó „közelgő vég” érzetet teremtett, és olyan érzésem volt, mintha a koncert első fele azt a célt szolgálta volna, hogy megágyazzon ennek a katartikus, durva és hangos, de mégis lehangoló második szakasznak. Ez a hangulat aztán a koncert végéig kitartott, amit az őrületes intenzitást elérő, Mladic című dallal zártak, majd otthagyták a közönséget egy többperces drónzajjal.

Nehéz egyébként a Godspeed-koncertet nemcsak pillanatról pillanatra elmesélni, hanem szakmailag is nyilatkozni róla, mert a nagyteremben állva egyszerűen eltűnt minden, ami nem zene. Emlékszem, egy ponton emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy amit épp hallok, azt hús-vér emberek hozzák létre fizikailag egy színpadon, nem pedig „csak úgy megtörténik”, annyira magával ragadó élmény volt az egész.

De ha már mindenképp muszáj szakmailag is megnyilvánulni (egy koncertbeszámolóban nem árt), akkor talán pont azt tudnám mondani, hogy azért volt ennyire könnyű átadni magamat az élménynek, mert egyszerűen minden, ami körülvette a zenekart, tökéletesen meg volt csinálva, és minden, ami zavaró tényező lett volna, az nem létezett. Nem volt például semmilyen közönséginterakció vagy felkonf. A zenekar csak felment a színpadra, zenélt két órán keresztül, majd lejött a színpadról. A hangosítás is makulátlan volt, mindent tökéletesen és átütő hangerővel lehetett hallani, mégsem volt harsány a fülnek. És persze ide tartozik a már korábban említett 16 mm-es vetítés is, ami tökéletesen kísérte végig a zenei történéseket, és ami mellett semmilyen más fénytechnika nem volt a koncert közben.

A nagyteremből kijőve azon tanakodtunk egyik barátommal, hogy mitől volt a Godspeed You! Black Emperor koncertje ennyire mélyen átélhető, nagybetűs élmény. Végül arra jutottunk, hogy a kulcs valószínűleg abban van, hogy a Godspeed megbízik a saját közönségében. Bízik bennük, hogy ki bírják várni a hosszabb zenei íveket. Bízik bennük, hogy nem kell folyamatosan fenntartani a figyelmüket valami oda nem illő bugyutasággal vagy körítéssel (ez amúgy a short format tartalmak érájában nagyobb jelentőséggel bír, mint valaha). És végül bízik bennük, hogy ha eléjük tár valamit, ami mögött van tartalom, akkor azt elsőre bármilyen nehéz is befogadni, ők érteni fogják. És a mostani düreres koncert után a közönséget elnézve, igazuk van. Értettük.

szerző: Kárai Bence
fotók: Bands Through the Lens