„Az apaság nekem olyan, mintha bevettem volna egy görcsoldót” – Man + Machine-interjú + premier

A Man + Machine néven aktív dj-producer, Ágoston Dániel eddigi legszemélyesebb anyagával jön ki a dark disco, EBM és poszt-punk zenék egyik legmenőbb kiadójánál, a berlini Crave Tapesnél. A Birthmarks koncepcióját a lánya inspirálta, aki nemcsak az életmódjába, de a haragos-disztópikus zenéibe is változást hozott. Ágoston Dani mesélt az első nagylemezéről, aminek most csak a fele jelenik meg, az első regényéről, a techno-dj-ként elért gyors sikerekről, a karrierje átalakulásáról, és arról is, hogyan űzte ki a fejéből a parákat. Ez a Recorder magazin 131. számában megjelent interjú alaposan bővített változata, amelyben a Birthmarks EP is debütál.

Hogyan született meg az apás lemezed?

Közhely, de a gyerek tényleg mindent megváltoztat. Nekem például az egész temperamentumomat és a világképemet felülírta. Miután 22 évesen elmenekültem otthonról, nagyon turbulens fiatalkorom volt: odakerültem a Corvintetőre, aztán a Deadcode Productionhöz, majd a Dürer Kertbe, közben elindítottam a zenei karrieremet, ami gyorsan ívelt fölfelé, mert a technóban egy szerencsés széljárást autentikus módon tudtam kifogni. Ebből lett egy visszaesés, mert más lett a trend – a trance-es, 90-es évekbeli Bravo Hits jellegű dolgok pörögnek most –, én pedig egy indusztriális, poszt-punkos, EBM-es stílust forrasztottam ki magamnak, ami sokkal inkább rétegzene. Átalakultak a sikerek: megjelentem egy csomó jó kiadónál (Omen Recordings, Brutal Forms stb.), jöttek külföldi fellépések Belgrádtól Pozsonyig, nagyon jó bulik voltak. Ez a 12 év egy nagyon intenzív és mentálisan megterhelő időszak volt. Aztán amikor megszületett a lányom, ez a sok stressz, mint egy köd, eloszlott.

A lemez ennek a korszaknak a számvetése. Azért lett Birthmarks a címe, mert a lányom hemangiómával született, de a címnek van egy áthallása is: azokat a jegyeket, amiket az ember magán visel, nem eltüntetni kell, hanem elfogadni. A lemezen minden zene az életem egyik stációját reprezentálja, az otthonról elmenekülésemtől (a nyitó, talán legcatchybb Tangled Hearts) a lányom érkezéséig. A Dream Machine-ban Radnóti Zsuzsi (The Hellfreaks) énekel a saját electro-industrial projektjével (Zaphomet), amit én egy hörgős-zsuzsis dalként képzeltem el, de ő egy poposabb, Billie Eilish-esebb mumble-éneket hozott rá, ami nagyon izgalmas volt, mert teljesen más kontextusba helyezte a dalszöveget. Ez egy cyberpunk világról szól, ami annyira elrugaszkodottá válik a valóságtól, hogy az emberek rácsatlakoznak egy álomgépre, hogy a valóságból elmenekülve valóságosabb élményeket élhessenek meg. Én eleve odavoltam a Cyberpunkért, szerepjátékoztam vele sokat, meg ráfüggtem az Edgerunners című zseniális anime-sorozatra, ami a Cyberpunk 2077 világában játszódik, és kicsit ez ihlette a dalt, ami részben politikai töltetű, az igazságon túli valóságról szól, amiben élünk. A végén egy akkora cliffhanger van Zsuzsi énekében, hogy attól leesett az állam – messze ez a legkülönlegesebb dal a lemezen.

A Regrets pedig a megbánásaimról szól. Követtem el pár baromságot az életemben, de nélkülük nem lennék az, aki most vagyok. Baj akkor van, ha nem vonod le a tanulságot – akkor válik hülyeséggé egy cselekedet. A Hope pedig kifejezetten a lányomnak és a feleségemnek íródott: kicsit keserédes, de reménykeltő zene. Az egyik legbüszkébb erre vagyok, mert dacára annak, hogy nem vagyok túl bizakodó a jövővel kapcsolatban, a lányom miatt nem süppedhetek bele abba, hogy a világ reménytelen, hiába vannak aggasztó alakok hatalomban.

Hogyan kerültél a berlini Crave Tapeshez?

Nagyon nehéz jó kiadót találni, óriási a dömping, és az eladások miatt szinte mindenhol a biztos, bejáratott neveket preferálják. Vannak keleti produkciók, amik nagyot mennek, mint a Molchat Doma, de a kelet-európaiként sokkal nehezebb nyugaton érvényesülni – ebből a szempontból nem múlt el 1970. Nyugathoz túl kelet vagyunk, a kelethez meg túl nyugat – a történelmünk is erről a csapdáról szól. A Crave Tapest amúgy Curses (Luca Venezia poszt-punkos, dark diszkós projektje) javasolta, akivel az A38 Hajón zenéltem együtt, és az egyik számomat, a Tangled Heartsot játszotta is a szettjeiben. Írtam a kiadónak, de ez olyan, mint amikor MLM ügynökként hideg hívásokat intézel: vagy bejön, vagy nem. Van pár nagyobb név, akik kifejezetten keresik a feltörekvőket, akik a kiadójukba passzoló esztétika mentén írnak zenéket, szóval be lehet kerülni, de óriási a várólista. A Birthmarks ’23-ban már majdnem kész volt…

Amúgy eredetileg ez egy nyolc trekkes lemez lett volna, de a mai zenehallgatási szokások miatt a kiadó ebből négyet vett át, és nagyon örültem, hogy pont azokat válogatta le, amiket én is kiszedtem volna egy kislemezre. Ehhez jött még két remix, amit egy észt (Sugar Rody) és egy francia (Munsinger) producer csinált, akik sajátosan értelmezik az EBM-et és a poszt-punkot, és szintén jelentek már meg a Crave Tapesnél. A másik négy zene pedig az olasz Brutal Forms electro-industrial kiadónál fog kijönni, akiknél már volt egy megjelenésem egy VA-lemezen. A tervem az, hogy később rárakok majd mindent dalt egy nagylemezre.

Ágoston Dániel. Fotó: Pazonyi Dóri.

Zeneileg hogyan hatott rád az apaság? Te is mondtad, hogy az eddigi haragos-disztópikus zenéidhez képest ez egy érzelmesebb és erősen hangszeres anyag lett.

Sokat lágyultam. Többen a fejemhez vágták, hogy egyenesen szentimentális lettem. Valóban sokkal kevésbé haragszom a világra. Jót tett, hogy kiszakadtam az éjszakából és a káros szenvedélyekből, amelyek az egész személyiségemet befolyásolták. Ha elmegyek bulikázni pénteken, és vasárnap vergődöm haza, a gyereket nem érdekli, hogy másnapos vagyok, hanem ráugrik az ágyra, hogy „apa, gyere játszani!”. Lányom van, és attól a pillanattól fogva, hogy a kezembe fogtam, tudtam, hogy ezt a csatát elvesztettem. A feleségemmel megbeszéltük előre, hogy különböző permutációkban felosztjuk a jó zsaru, rossz zsaru szerepeket, de mondtam neki, hogy én nem tudok ebben részt venni, mert fegyvertelen vagyok. Szóval persze, hogy szentimentálisabb lettem.

Az apaság nekem kicsit olyan, mintha bevettem volna egy görcsoldót. Az a végtelen sok frusztráció és feszültség, amit teljesen lényegtelen, talmi hülyeségeken generáltam magamban, eltűnt, mert sokadlagossá vált. Azon idegeskedni, hogy miért alakult úgy egy bulinak vagy a fesztiválnak a line-upja, ahol látszik, hogy egymás haverjait pakolják be – kit érdekel? Sok mindent, amiről azt gondoltam, hogy egzisztenciálisan és szakmailag fontos, illetve az igazságérzetemet bántotta, el tudtam engedni. Ha semmi nem jön össze abból, amit megálmodtam magamnak, de jó apa lehetek, akkor megcselekedtem a legfontosabbat.

Amikor még pörögtél ezeken, milyen karriert álmodtál magadnak?

Aranylányhajas elképzeléseim voltak külföldi fellépésekről nagy klubokban, nagy fesztiválokon. Eleinte még hajlamos voltam elhinni, hogy itt a meritokrácia szabályai valamelyest érvényesülnek. Nem voltak illúzióim, de abban hittem, hogy ha valami izgalmasat csinál az ember, ami eltér a fősodortól, annak van felszívóereje. És van is, csak nem olyan látványos, mint amit elképzeltem.

De ha belegondolok, telhetetlen vagyok, mert mindent elértem – többszörösen –, amit az elején kitaláltam. 7-8 évvel ezelőtt olyan karriert tudtam befutni, amit ilyen rövid idő alatt ebben a szubkultúrában csak kevesen. Harmadmagammal kezdtünk el gyorsabb technót játszani a Lärmban, ami nagyon betalált, pedig semmi mást nem csináltunk, mint amit a ’90-es években már megcsináltak. Amikor én kezdtem, mindenki a lassabb, 120-130 BPM-es elektronikus zenéket nyomta, mi meg ezt fellöktük 140-145-re. Váó, micsoda látnoki ötlet! Én ezt nem is szántam hosszú távú karriernek. Azt gondoltam, csinálom egy darabig, aztán abbahagyom. Csak aztán megszerettem, amihez hozzátett az egóm is, mert nyilván jólesik az embernek, hogy szeretik, és több száz vagy több ezer ember előtt lép fel esténként.

Magadat mennyire kérdőjelezted meg, amikor a kezdeti gyors sikerek átalakultak?

Folyamatosan kételkedem, hogy elég jó-e az, amit csinálok. Van egy erős imposztorszindrómám, mert látom, mit tudnak a kollégáim. Például a producertársam, Horváth Barna (Barnsz), aki minden Man + Machine-lemezen közreműködött. Ő egy multi-instrumentalista, én viszont azokon a hangszereken se játszom jól, amiken tudok. Neki tök más megközelítésből vannak ötletei a dalokhoz, amiket én az elektronikus zenei – techno + EBM – keretrendszerben gondolkodva rakok össze, és ebből születik valami izgalmas dolog. Látva az ő tehetségét és hozzáértését, hát én a kanyarban sem vagyok. De közben tudom, hogy még a legnagyobbak, David Bowie, Robert Smith, vagy Trent Reznor is beszélt arról, hogy nem gondolják magukat elég jónak. És ha nekik ilyen érzéseik vannak a fellépéseik meg a lemezeik előtt, az picit könnyít az én önbizalomhiányomon.

Dani + Barnsz.

Egy dologban voltam mindig biztos: hogy jó az ízlésem. Ha meghallgatom a zenéimet, azt tudom mondani, hogy ez egy jó zene. Nem olyan, mint a Front 242, vagy a Nitzer Ebb, vagy egy Depeche Mode-lemez, de jó. Annál többet pedig nem tehet egy művész, minthogy megcsinálja a tőle telhető legjobb zenét. Aztán hogy az eljusson valahova, ahhoz megfelelő kapcsolati háló, és sokszor óriási szerencse kell. Hogy megtalálja egy olyan dj, aki a Berghaimban játssza, ott tetszik a közönségnek, aztán keresik, felkapják. Robert Hood, a techno egyik feltalálója egy magyar producernek, Daniel Dashnek például egy sok évvel ezelőtti zenéjét tette fel a Tresor mixlemezre, ami egészen kacifántos módon jutott el hozzá. A srác már nem is emlékezett rá, hogy mikor adta ki, és csomó sokkal jobb zenéje van szerinte, mégsem azok találtak telibe. Az algoritmus is olyan zenéket kap fel néha, amit a fene se ért. De ezzel már nincs dolga egy zenésznek. Be kell látni, hogy egy zene sikere semmit nem mond el arról, hogy az mennyire jó.

Az életmódváltásra, az apaságra készültél, vagy amikor rád ugrott másnapokon a gyerek, akkor rájöttél, hogy ezt nem lehet tovább csinálni?

Sokáig elzárkóztam a gyerekvállalástól, mert nem éreztem magamban a felelősségtudatot. Anyám meghalt 19 éves koromban, és apám egy évre rá otthagyott minket. Jó, de terhelt családban nőttem fel, amiből egyik pillanatról a másikra ki lettem szakítva, és a trauma révén egy olyan reflex alakult ki bennem, hogy nekem úgy kell gyereket vállalnom, ha arra teljes egészében kész vagyok. Hogy ne az legyen, hogy csődöt mondok apaként. És egyszer csak elkezdtem érezni, hogy talán készen állok erre a dologra, és meg is ragadtam a lehetőséget, hogy életmódot váltsak. Elkezdtem másképp étkezni, leszoktam minden káros szenvedélyemről, ami egy pontig baromi nehéz volt, és átszerveztem az egész szociális életemet, hogy ha elmegyek buliba, akkor ne az legyen, hogy csapassuk, mi baj történhet. És valóban bejött, amit csak reméltem, hogy önmagam jobb verziójává tudtam válni. Sokkal higgadtabb, megfontoltabb lettem, és amit a legjobban szeretek, hogy joviálisabb is talán. Sztoikusabb.

Aztán amikor a lányom megszületett, volt egy visszaesés, mert úgy voltam vele, itt az idő ünnepelni. A világ legsovinisztább ünnepe a tejfakasztó, amikor a férj berúg, mert a felesége végigszenvedett egy napot. Utána láttam, hogy ez tényleg nem fog így menni. Az emberben a függő csak elkezdi magyarázni, hogy „ó, tudod te ezt menedzselni! Most amúgy is megérdemled.” Az agyam mélyén, a kukák között mindig ott bujkál az a rohadék. De ha pofára is esel az úton, nem szabad rögtön felmenteni magad, hogy ez nem megy, és benyomni rögtön valamit magadba, hanem menni kell tovább.

Engem a depressziómból is az a felismerés szedett ki, hogy nem kell semmit tragédiaként felfogni. Előtte állandóan azon paráztam, hogy mi lesz majd. Eljutok-e ehhez a kiadóhoz, meglesz-e ez a buli, mikor tudjuk megcsinálni a felvételt, és különben sem D-ben kellene megírni a dalt, hanem E-ben. Aztán megírom E-ben, és szar az egész. Meg azon aggódni, hogy miért csinálta ezt velem az apám. És ha megválaszolódnak ezek a kérdések, mi történik? Jóvá tevődik minden, és megváltozik az életem? A frászt. Meg hát nem is akarnék máshogy élni. Bármilyen szörnyű dolgok is történtek – másokkal mondjuk még szörnyűbbek –, akkor is hálás vagyok, hogy ezek megtörténtek, mert különben nem lennék most az, aki.

Tök jó dolog, amikor az ember ráeszmél, hogy nem kell feszülni a jövőn, a múlton rágódni meg tök felesleges. Annyiban kell előregondolkodni, hogy a lehető legtöbbet megtedd annak érdekében, hogy a világot úgy hagyd magad mögött, mint a vécét, tudod: ahogy te is szeretnéd, hogy betérj oda.

Valahol azt írtad, hogy életed legnagyobb restanciájának tekinted, hogy nem írtál még egy könyvet. De idénre beígérted azt is.

17 évesen azt gondoltam, hogy író lesz belőlem. Aztán publicista lettem, meg újságíró, és a regényt folyamatosan halogattam. Egy ekkora szöveg megírásához most lettem elég érett, amikor már tudok erre meditációs tevékenységként tekinteni, és nem marcangolom magam azon, hogy meg kell írnom A Karamazov testvéreket, vagy A Gyűrűk Urát. Hanem úgy fogom fel, hogy van egy jó sztori, és azt el kell mesélni.

A kisregényem egy kamaradráma két barátról, akik eltávolodtak egymástól a politika miatt. Súlyos önsorsrontásban van ez az ország amiatt, hogy itt semmiféle konszenzus nincsen. Feloldhatatlannak tűnő ellentétek és történelmi sérelmek gyűltek fel mindkét oldalon, amikre most már rátevődik a poszt-igazság éra is, amiben már nem is érdekli az embereket a másik álláspontja. Más országok prímán működnek úgy, hogy egymással ellentétes világnézetű kormányok váltják egymást, mert nem az a koncepció, hogy lenulláznak mindent, amit a másik csinált. Persze, jogos kritikákat lehet megfogalmazni a nyugattal kapcsolatban, de erre nem az a válasz, hogy kivezetjük a társadalmat Oroszországba, mert akkor legalább az ellenoldal visít. A 2000-es években ugyanígy fetrengve röhögtek mindenen, ami nemzeti, és ment a mucsaizás. Így biztos nem lehet egy országot vezetni.

A könyv azt próbálja egy tragédia apropóján feltárni, hogy lehet-e kiegyezés a két Magyarország között. Lélektani-pszichológia szempontból, és remélhetőleg elkerülve, hogy didaktikus tanmesévé váljon. Amikor éppen Márai Sándort olvasok, vagy Cormac McCarthy-t, akkor leteszem a könyvet, hogy mit akarok én megírni a Véres délkörök vagy A gyertyák csonkig égnek után? Ami ráadásul szintén arról szól, hogy két barát leül beszélgetni egymással. Na de nem mérheti magát az ember ilyen nagyságokhoz, hanem csinálnia kell a dolgát a legjobb tudása szerint, és majd az utókor dönt róla, hogy milyen lett. Remélem, még idén befejezem.

interjú: Soós Tamás
nyitókép: Pazonyi Dóri