„Azt mondták, túl vidám vagyok a metálhoz” – Anneke van Giersbergen (The Gathering)-interjú

Anneke van Giersbergen volt a '90-es évek egyik legszívderítőbb jelensége a metálban, aki elbűvölő mosollyal és lelkesedéssel énekelte a súlyos-gótikus számokat. A hollandiai The Gathering közel húsz év után újra Annekével turnézik, ráadásul klasszikus albumával, a 30 éves Mandylionnal, és június 27-én a Barba Negrában is fellépnek. Annekével a Mandylion jelentőségéről, Barbra Streisand meglepő hatásáról, és arról is beszélgettünk, hogy akkor most végleg visszatér-e a Gatheringbe. Ez a Recorder magazin 131. számában megjelent interjú bővített változata.

Szólóban és a Gatheringgel is jó párszor jártál Magyarországon. Nekem örök élmény a 2002-es Gathering a Szigetről, az volt az egyik első koncertem kamaszként.

Nagyon jól emlékszem arra a koncertre, fantasztikus az a fesztivál. Ott fellépni nagy szó volt Hollandiában. A kétezres években az új zenekarok, ha gurítottak valami nagyot, játszhattak a Szigeten. Mi meg menőzhettünk, hogy nekünk már megvolt ez is! (mosolyog)

Miután kiléptél a Gatheringből, a 25 éves jubileumi koncertet leszámítva, amin a zenekar minden volt és jelenlegi tagja fellépett Nijmegenben, a saját dolgaidat csináltad, nem nosztalgiáztál. Ezek után milyen élmény most a Mandylion-turné?

Fiatalon az ember csak előre néz, és élvezi a zenélést. Aztán ahogy idősödik, elkezdi értékelni, amit alkotott, és rájön, milyen különleges volt az együtt töltött idő. Azon kapja magát, hogy a gyerekeinek sztorizik, milyen volt a ’90-es években koncertezni… Amikor a Mandylion harmincéves lett, azt mondtuk a srácokkal, hogy meg kéne ünnepelnünk, mert ez egy különleges album. Mi is ugyanabban a nosztalgiában úszunk, mint a közönség, akik eljönnek a koncertekre. A zenéről beugrik, milyen fiatalok voltunk akkor, előttünk állt még minden. Jólesik újraélni ezt a korszakot.

A Gathering a Mandylion idejében.

Az ellentéteket el kellett simítani, amelyek anno a kilépésedhez vezettek, vagy ezt is megoldotta az idő?

Megoldotta. Már nem aggasztanak minket olyasmik, amelyek 20 éve még élet-halál kérdésnek tűntek. Mára csak a hála maradt: csináltunk egy csomó klassz lemezt, és most újra együtt lehetünk. Amikor elkezdtünk próbálni az eredeti felállással, mert Jelmer is visszatér ezekre a koncertekre (Jelmer Wiersma gitáros, aki a metáltól eltávolodó Gathering stílusváltása miatt lépett ki ’98-ban – S.T.), az olyan volt, mintha csak tegnap játszottunk volna együtt. Rögtön beugrottak a dalok. És ami a legjobb, hogy kiállták az idő próbáját.

Mi az első dolog, ami eszedbe jut a Mandylionról?

Mire én bekerültem a képbe, a srácok már megírták a zenét. Amikor a második lemezük után kilépett a második énekesük (a Gatheringbe nem igazán passzoló, alteres-punkos Niels Duffhuës, akivel megbukott az Almost a Dance – S.T.), elkezdtek csak úgy zenéket írni. Kábé egy évig dolgoztak a dalokon, és mire én csatlakoztam, addigra jól telerakták izgalmas dallamokkal, hangzásokkal. Odaadták a számokat, hogy írjak rájuk szövegeket és énektémákat, amivel szintén elszöszölhettem. Hiába dolgoztunk rajta rengeteget, az egész album spontánnak érződött, mert semmiféle elvárás nem volt felénk. A Gatheringnek akkor már régóta nem volt énekese, és tiszta lappal kezdhettek, én meg örültem, hogy bekerültem egy ilyen jó zenekarba. Fiatalok voltunk, és semmi más nem járt a fejünkben, csak hogy csináljunk egy jó lemezt, ami aztán bejött mindenkinek, mert hallatszik, hogy szívvel-lélekkel készült.

A srácokat az első két lemez (Always, Almost A Dance) operás női énekkel színezett hörgésében a Paradise Lost alapműve, a Gothic inspirálta, de te egészen más stílust hoztál a Gatheringbe, nem a gótikus metálban megszokott operás éneket. Egyszer azt mondtad, ebben Barbra Streisand volt a fő inspirációd, meg az ő hosszú kitartott hangjai.

Nem voltak támpontjaim, hogy hogyan kéne súlyos metált játszani nőként. Sok hősöm volt a metálból is, de azok mind férfiak: Bruce Dickinson, Mike Patton. Voltak kemény csajok a metálban, mint Doro Pesch, de ők más stílust képviseltek. Én lágyabban énekeltem, ezért a referenciáim is mások voltak: Barbra Streisand, Kate Bush, Diana Ross és sok Motown-énekesnő, akiket fiatalon hallgattam. Nem gondoltam rá, hogy erre vagy arra kéne hasonlítanom, csak csináltam, amit tudok: szívből, dallamosan énekeltem, aztán ebből született egy hangzás.

Azért is lettél különleges jelenség a metálszíntéren, mert folyamatosan mosolyogtál a színpadon, és lelkesen énekelted a sötét, súlyos dalokat. Nem kaptad meg a metálosoktól, hogy túl vidám vagy?

A mai napig meg szokták kérdezni, miért mosolygok annyit. Optimista vagyok, sajnálom! (nevet) Tudom, hogy sok szarság történik a világban, és én is aggódom, mint mindenki más, de a magánéletemben és a zenében is próbálok pozitivitást és reményt sugározni. Szerintem az emberek nem értékelik eléggé az optimizmust. Kezdetben a közönségünk szinte kizárólag férfiakból állt, és sokan megjegyezték, hogy túl vidám vagyok a metálhoz. Azt mondták, ez nem illik a zenéhez. De a Gathering zenéje nem csak ború és bánat: minden dalunkban van fény az alagút végén. A dallamokban mindig egyensúlyba kerül a sötétség és a remény. A metálban nincsenek tabuk, beszélhetünk szomorú dolgokról, halálról, betegségekről, depresszióról, de a reményről, a szeretetről, a természetről és a szépségről is. A Gatheringben ezeket vegyítettük, csak ezt nem mindenki értékelte. Egy idő után a metálosok barátnői is elkezdtek járni a koncertjeinkre, mert elkapta őket az a könnyedebb vájb, ami a zenénkből áradt. Szerintem ez szép eredmény. Idővel az emberek megértették, miről szól a Gathering.

A Gathering és más együttesek – Theatre of Tragedy, The 3rd and the Mortal, vagy a Nightwish – hatására a ’90-es évektől nagyon népszerű lett az énekesnős metál. Te mikor szembesültél vele, hogy milyen hatással voltatok a színtérre? A Nightwish mostani énekesnője, Floor Jansen is mesélte, hogy akkor döntött a metál mellett, amikor meghallotta a Strange Machinest, mert a te hangodban találta meg azt az erőt, amit a magas operás énekből hiányolt.

A Gatheringgel nagyon komolyan vettük a zenélést, de csak csináltuk, ami jött belőlünk, és fogalmunk se volt, hogy ekkora hatással leszünk másokra. A metálvilágban egyre több lett a nő, nemcsak énekesek, hanem zenészek, hangmérnökök, újságírók és fotósok is, mert másokkal együtt berúgtuk az ajtót. Máig elképeszt, hogy ez megtörtént, és rettentően büszke vagyok, hogy olyan fantasztikus énekesek, mint Floor, a mai napig emlegetnek minket inspirációként. Az a jó, hogy ezekkel az énekesnőkkel, Sharonnal (den Adel, a Within Temptation énekesnője) vagy Simone-nal (Simons, az Epica énekesnője) mind barátok vagyunk és szurkolunk egymásnak.

Még mindig nem fele-fele a nemek aránya a metálban, de én nem bánom. Szeretek a férfiak világában mozogni, bírom a metálosok két lábbal a földön járó személyiségét. Hogy nincs semmi dráma, mindenkit csak a zene érdekel. Ha jól játszol, jó lemezeket csinálsz, és szólnak valamiről a szövegeid, akkor elismernek. Ha meg kamuzol, akkor átlátnak rajtad.

Bár a Leaves volt a klipes dal, a Strange Machines lett a Mandylion slágere. Lassú, málhás doom-riffel indul, és a címe valami sötét disztópiát sejtet, de te egy lelkes szöveget írtál arról, hogy milyen jó lenne időgéppel repkedni a múltban.

A Strange Machines egy hosszú, hatperces, fura dal, de annyira népszerű lett, hogy még a rádiók is játszották, pedig Hollandiában akkoriban nem szólt metál az országos rádiókban. Metallicát még csak-csak játszottak, de mást nem. Mi pedig bekerültünk a Top 40-be a Strange Machines-zel! Nagyon súlyos, fasza riffje van, de az embereket elkapta a dal pozitivitása. Soha nem tudhatod, melyik dalból mi lesz.

A Gatheringgel nem csináltátok meg kétszer ugyanazt a lemezt, a gótikus-doomos zenék után a How to Measure a Planet?-tel jött az ezredfordulós pszichedélia és az elszállós, utaztatós triprock, aztán a poposabb megszólalások (if_then_else). A kivétel a Nighttime Birds: ahogy René Rutten, a gitárosotok is bevallotta, azzal a siker hatására megismételtétek a Mandyliont.

Az is egy fantasztikus album, ha én mondhatok ilyet. De igazat mondott René: a kiadó és a menedzsment is meg akarta ismételni a Mandylion sikerét, ezért nem akartak valami tök mást hallani tőlünk. Mi ezt elfogadtuk, de azért is lett annyira más a következő lemezünk, a How to Measure a Planet?, mert a Nighttime Birdsszel kielégítettük mindenki igényeit, és utána csak a saját fejünk után akartunk menni. Ez volt az a korszak, amikor mindenki elkezdett számítógépen, ProToolsszal dolgozni, és ez inspirált minket, hogy teljesen másfajta zenét csináljunk. Attie Bauw-val dolgoztunk (aki egy kísérletezőbb, alternatívabb, progresszívabb, enyhén triphopos irányba vitte el producerként az albumot – S.T.), és bár sokszor fogalmunk se volt, hogy mit csinálunk, annyi ötletünk és lehetőségünk volt, hogy éreztük, csak a csillagos ég a határ.

Egy évig írtuk és egy évig vettük fel a lemezt, amiből egy masszív, dupla anyag született. Amikor megjelent, senki se értette: se a kiadó, se a menedzsment, és a közönség is húzta a száját. De mi hittünk benne, és elvittük turnézni, és egy év után elkezdtek jönni az e-mailek, hogy most esett le a zene! Kellett vagy hat hallgatás, hogy befogadják a lemezt, és most sok embernek az a kedvence. Fura, mi?

Neked mi a kedvenced?

Én is imádom a How to Measure a Planet?-et. Annyira gazdag és sokszínű. Szeretem a Home-ot is, mert annyi szépség van rajta a sok keserűség és befelé fordulás mellett. És persze a Mandyliont is, mert annak egyedülálló helye van az életünkben.

Eredetileg két Mandylion-koncertről volt szó, amiből öt lett, aztán egy turné. Ez most egy reunion, vagy még mindig csak egy jubileumi turné?

Ez egy jubileumi turné. Amikor 2024-ben aranylemez lett a Mandylion, a srácokkal leültünk egy kávéra, és elkezdtünk sztorizni a régi időkről. Szóba jött, hogy egy évre rá lesz 30 éves az album, ünnepeljük meg. Először két koncertre gondoltunk, amiből esetleg három lesz, ha nagy az érdeklődés. Aztán ez annyira jól sült el, hogy kitaláltuk, turnézzunk egy évig, menjünk el fesztiválokra is, aztán vége. Persze, lehetne folytatni a sort, mert ’27-ben a Nighttime Birds lesz 30 éves, de egyelőre csak a Mandylionról van szó. Nekem ott a saját zenekarom, jön ki új albumom, és a Gathering is csinálja a maga dolgát. Nincs rajtunk nyomás, hogy írjunk egy lemezt közösen, ami jó, mert egyelőre nem érzünk rá késztetést.

Miután bejelentettétek a koncerteket, kilépett a Gatheringből Silje Wergeland, a zenekar énekesnője. Nyilván mindenki arra gondolt, hogy vissza fogsz térni a zenekarba, csak ez még nem publikus.

Érthető, hogy ez volt az első gondolata mindenkinek, de Silje távozása mindenkit meglepett. A srácok most át akarják gondolni, mit csináljanak ezután. Nagyon várjuk az idei turnét, de nem agyaljuk túl a jövőt.

Ha úgy alakulna, tudnád párhuzamosan vinni a Gatheringet és a szólókarrieredet?

Fizikailag minden lehetséges… (mosolyog) De nem akarok ebbe belemenni, se senkire nyomást helyezni. Ünnepeljünk, érezzük jól magunkat, aztán meglátjuk, mi lesz.

A 30 éves CONCERTO Music bemutatja:
The Gathering – 30 Years MANDYLION Anniversary
Helyszín: Barba Negra Red Stage
Időpont: 2026. június 27. (szombat) 18.30-22.00
Belépő: 17900 Ft (május 31-ig), 20900 Ft (június 1-től)
Jegyvásárlás. Facebook-esemény.

interjú: Soós Tamás
Anneke-fotók: Mark Uyl