A hálószobapop végállomása. Joji: Piss In The Wind (lemezkritika)

Miből lesz a generációs szorongás? A Joji néven zenélő George Miller a YouTube legmélyebb trashbugyraiból indulva vált a kortárs popzene legfontosabb digitális gyóntatóatyjává. Piss In The Wind című új albumán végleg hátat fordít a külvilágnak: a lemez egy szándékosan roncsolt, suttogó antitézise mindannak, amit ma mainstreamnek hívunk. Ez a kritika először a Recorder magazin 131. számában jelent meg.

A Joji-jelenség megértéséhez vissza kell menni az internet sötétebb korszakába, amikor George Miller még a YouTube legszélsőségesebb peremvidékén mozgott. Kevés popkarrier vett akkora kanyart, mint az övé: Filthy Frank és Pink Guy figurái a nihilista, gátlástalan trash-humor csúcsát jelentették, ahol a polgárpukkasztás volt az egyetlen valuta. Miller azonban nem ragadt bele saját mém-börtönébe. Úgy vedlette le a többmilliós nézettségű, de mentálisan felőrlő karaktereket, hogy közben megtartotta azt az elemi őszinteséget, ami a legvisszataszítóbb videóiban is ott bujkált.

A lényeg épp ez az átmenet: a trash-kultúra zaját nem elnyomta, hanem átalakította egy fojtott, melankolikus suttogássá. Aki rajta nőtt fel, vele együtt komolyodott meg: a gyerekkori trollkodást felváltotta a felnőttkori izoláció és az a fajta social burnout, amit ma már milliók éreznek.

Míg a 2020-as Nectar idején még úgy tűnt, Miller kifejezetten akarja a popsztárságot, az új anyagon látványosan bevonul a hálószobájába, és rázárja az ajtót a világra. A Piss In The Wind egyik fő újítása az ének és a hangszerelés viszonyának átrendezése. Joji hangja már nem akar áttörni a falakon, mint a Glimpse of Usban: inkább belesimul a ködös szintisávokba, ahogy azt a korai James Blake vagy Frank Ocean legelborultabb pillanataiban hallhattuk.

A lemez egyik tartóoszlopa a Cigarette, a Joji-féle pörgősebb dinamika tökéletes példája. Mintha egy füstös, ablaktalan szobában próbálna táncolni a saját szorongásaira: visszahozza a SoundCloud-korszak nyers feszültségét, de már tudatosabb produceri kézzel. A Sojourn hasonlóan zaklatott, a dobok szinte futnak az ének után, csak itt az agresszió helyét űzött melankólia veszi át.

Ezzel szemben a Dior az album érzelmi és technikai mélypontja – a szó jó értelmében. A szöveg minimalista, már-már haikuszerű. Joji a luxust nem csillogásként mutatja, hanem aranykalitkaként: amikor a nyelv csődöt mond, a belső kiüresedést a tárgyi világ maradékai és a hangok közti üresség meséli el.

Miller közben ráérez arra a trükkre is, amit a shoegaze-zenekarok régóta tudnak: ha elég sűrű a hangzás, maga a zaj is dallammá áll össze. Sokszor nem az ének, hanem egy szintimotívum vagy torzított zongorafutam viszi a számokat. Hasonlóan sűrű a Strange Home, ahol az otthontalanság élménye kap kísérteties textúrát.

A közreműködők Joji sajátos érzelmi spektrumának különböző árnyalatait hozzák. A Giveonnal közös dalban a bársonyos R&B-bariton és Joji lo-fi mormogása feszült intimitást teremt. A 4batz-szel való munka inkább generációs kézfogás: ugyanazt a titokzatos, torzított maszkulin sérülékenységet mutatja, amit Miller emelt be a mainstream popba. Míg Giveon a klasszikus, analóg fájdalmat képviseli, addig 4batz a digitális szorongás hangja.

A Piss In The Wind így végül a hálószobapop izolációját szintetizálja nagyformátumú esztétikával; Joji eljut oda, ahol a belső zűrzavar már nem háttérzaj, hanem katedrális-méretű hangképpé nő.

8/10

Gyuris Fruzsina