„Az a legjobb, amikor csak én vagyok, meg egy gitár” – Tom Smith (Editors)-interjú

Az Editors grandiózus, táncos melankóliája után szólóban egy akusztikus, folkos lemezzel jelentkezett Tom Smith, aki március 21-én a There Is Nothing in the Dark That Isn’t in the Light dalait és az Editors slágereit is eljátssza két szál gitárral az Akvárium Klubban. Tom a sikerek ellenére is egy barátságos, hétköznapi arc maradt, aki elmesélte, miért jó úgy turnézni, hogy a pólókat is ő árulja, miért fontos, hogy milyen zene szól a vasárnapi ebédnél, és miben lesz más az Editors most készülő lemeze. Ez a Recorder magazin 132. számában megjelent interjú bővített változata.

Tavaly újra koncertezett az Oasis és a Radiohead, akiknek kulcsszerepe volt abban, hogy zenész lettél. Megnézted őket?

Az Oasist nem láttam, de a Radioheadet igen. Az Oasis miatt fogtam kezembe gitárt. Sorsfordító pillanat volt ez kamaszként, mert akkor jöttem rá, hogy zenekarban akarok játszani. De mire kijött a harmadik lemezük, eltávolodtam tőlük. Addigra felfedeztem olyan bandákat, mint a Radiohead, az R.E.M., a Spiritualized, vagy később az Elbow, amelyek érzelmileg jobban megérintettek. Soha nem éreztem jól magam a srácrock-közegben. Ha lett volna rá lehetőségem, elmentem volna az Oasisre, de most nem jött össze.

És a Radiohead?

Az elképesztő volt. Mintha a régi nagyok közül hallanál valakit. A Radioheadé volt az egyik első koncert a ’97-es Glastonburyn, amitől eldobtam az agyam. Az Amnesiac után sokáig nem láttam őket, és izgalmas volt figyelni, hogy most melyik lemezük rezonál a közönséggel, melyik dalok működnek, és melyek furák mai füllel. Hatalmasat szóltak az In Rainbows dalai. Azok a jazzes dobképletek… Amikor utána eljátszották a The Bendset, az olyan volt, mintha egy sulibanda dala lenne. Zseniális zenekar, imádom őket.

Tavaly te is megturnéztattad a szólóalbumodat kisebb klubokban, folkkocsmákban, templomokban. Milyen volt az Editors után ilyen kicsiben játszani?

Ijesztő volt belevágni, de nagyon sokat adott. Nem volt stáb, mi vezettünk, a bulik után pedig árultuk a pólókat. Sokat játszottam a szólólemezemről, de arról is szólt ez a turné, hogy az emberek meghallgathassák az Editors-számokat akusztikusan. És mivel annyira intim volt az egész, utána jobban megnyíltak, és megható történeteket meséltek arról, hogy mit jelentett nekik a zenénk az elmúlt 20 évben. Az Editorsszal nagy hangerővel játszunk nagy színpadokon nagy tömegeknek. Az is én vagyok, de az egy előadás – performansz a részemről is. Ezen a turnén csak ketten voltunk a színpadon, mindenki ült, és sok volt a kínos csend a számok között. Egy ilyen helyzetben bármit csinálsz, az emberek figyelik. Nem tudsz elbújni, olyan, mintha meztelen lennél. Idővel elkezdtem élvezni ennek a kényelmetlenségét. Tavasszal Európában turnézunk: most lesz sofőrünk, és kicsit nagyobb helyeken játszunk, de az előadás hasonló lesz. Már nagyon várom.

Andy Burrows mondta, hogy rocksztárhoz képest üdítően hétköznapi arc vagy. Volt munkád abban, hogy ne szállj el az Editors sikerei után?

(nevet) Nem. Andy (a Razorlight dobosa, akivel Tom a Smith & Burrows-lemezeket csinálja – S.T.) sok időt töltött a Razorlightban Johnny Borrell mellett, és valószínűleg értékelte, hogy én nyugisabb arc vagyok. Én sosem álmodoztam arról, hogy frontember leszek, vagy énekes. Dalokat akartam írni, és felvenni őket, de arra nem vágytam, hogy kiálljak emberek elé és elő is adjam őket. Az évek során hozzászoktam, és talán jobb is lettem benne, de nem vagyok felvágós arc. A zenében kell a felvágás, az emberek is szeretik, ha valaki stílusosan csinálja, de én egy uncsi fickó vagyok.

Arra vágytál, hogy legyen egy szólólemezed?

Eszembe jutott néha, de mindig az Editors volt a prioritás. Az EBM után megfelelőnek tűnt az időzítés: arra a lemezre kevesebbet írtam, és időközben nagyon személyes dalok gyűltek fel a fiókomban, amelyek egy szólólemezre passzoltak. Úgy éreztem, ha nem csinálom meg most, sose fogom. Arra vágytam, hogy úgy adjam elő a dalaimat, ahogy megírom őket. Minden számom akusztikus gitáron születik, vagy zongorán, mielőtt továbbgondoljuk a zenekarral – még az olyan elektronikusak is, mint a Papillon. Andyvel pedig játékosabb dolgokat írunk. Most olyan albumot akartam, amilyen én vagyok. Egy hagyományosan megszólaló, akusztikus lemezt. Pár dalt azért jobban meghangszereltünk, de szerintem azok a legjobbak, amikben csak én vagyok, meg egy gitár.

Pár éve visszaköltöztél a családoddal arra a vidékre, ahol felnőttél. Ez mennyire hatott az albumra? Kisgyerekek mellett amúgy is több nyugis zenét hallgat az ember.

Abszolút. Lemezkészítés közben visszagondoltam, milyen zenék mentek nálunk gyerekkoromban. James Taylor, Joni Mitchell – ilyesmi szólt a vasárnapi ebédhez. Ezek dalszerzőként is nagy hatással voltak rám. Volt egy időszak, amikor folyton Joy Divisiont meg New Ordert hallgattam, de ez elmúlt. A zenekarral is vannak közös kedvenceink, mint a Violator a Depeche Mode-tól, de ha egyedül vagyok, természetes hangzású zenéket hallgatok. Big Thiefet például. Negyvenpluszos fehér csávó vagyok, így vagyok bekötve. (nevet)

Az In How Many Timesban arról énekelsz, hogy volt egy dal a rádióban, ami megríkatott. Ez gyakran előfordul veled?

Néha igen. Volt egy dal nemrég, Lisa O’Neilltől a The Wind Doesn’t Blow This Far Right. Azon sírtam. Nem a rádióban hallottam, hanem a videója fogott meg, de marha jó lenne, ha ilyen zenéket játszanának a rádióban. Ez egy folkszám: egy politikus protesztdal. Előfordul, hogy egy szomorú számnak a szövegével rezonálok, de engem az hat meg igazán, ha egy előadó nagyon hisz abban, amit mond. A szenvedélye. Az is nagyon megérintett, amikor Bruce Springsteent láttam tavaly. 76 évesen is olyan tűzzel és meggyőződéssel állt színpadra, hogy attól kész voltam. Elképesztő élmény volt.

Ha már folkdalok: a feleséged mesélte, hogy amikor elkezdtetek randizni, mindig a Don't Think Twice, It's All Rightot játszottad Bob Dylantől a hangbeálláson. Jó Dylannel bemelegíteni a hangodat, vagy inkább neki üzentél ezzel?

Abban az időben sokat hallgattam azt a dalt. Tényleg jó rá bemelegíteni a hangodat. Jó a ritmusa, de nem utánoztam Bob Dylant. Azt nem lehet. Egy rádióműsorban elénekeltem az It Ain’t Me Babe-et is akkoriban. Na, tessék: már itt elvetettem a szólólemezem magvait. Amúgy nem vagyok nagy Dylan-szaki, de néha előveszek párat a lemezgyűjteményemből. Nagyon bírom, amit Daniel Lanois-val csinált a ’90-es években. A Not Dark Yetet. Ismered? Az egész album nagyon jó.

BOB DYLAN MÁSIK OLDALA – A LESAJNÁLT LEMEZEK.

Tíz éve interjúztunk a billentyűsötökkel, Elliott Williamsszel, aki már a belépése előtt azt gondolta, hogy az Editorsnak a Cure-hoz hasonlóan hosszú, több szakaszból és megújulásokból álló karrierje lehet. „Reméljük, hogy még félúton sem tartunk és egyszer majd érkezik a mi Disintegrationünk is” – mondta 2015-ben. Szerinted elkészítettétek már a Disintegrationötöket?

Én egyik album után sem gondoltam, hogy na, most megcsináltuk a meghatározó lemezünket. Ezt majd az idő eldönti. Szerintem a következő mindig jobb lesz, és még csak most jön a mi Distintegrationünk, vagy Automatic For The People-ünk. Sok albumunk van, és mindegyiken kicsit más zenét csináltunk. Szerintem pont ettől érdekes egy zenekar. Egyiket se tartom melléfogásnak, de persze van, amit utólag jobban szeret az ember.

Még mindig az In This Light and On This Evening a kedvenc Editors-albumod?

Az tuti dobogós. Ezen a lemezen léptünk el egyet a poszt-punkos gitárzenéktől, és a hagyományos rockzenei hangszerelés helyett többet kísérleteztünk elektronikával, ami sok szempontból a kereskedelmi hanyatlásunk kezdete volt. Legalábbis Angliában biztosan, mert itt az első két lemezzel bekerültünk a mainstreambe, még Brit Awardsra is jelöltek minket az An End Has A Starttal, akármilyen fura is ez ma már. Az In This Light and On This Evening viszont elidegenítette a rajongótáborunk egy részét, amit egyáltalán nem bánok, mert ha ugyanazt csináltuk volna újra meg újra, mint amivel sikeresek lettünk, már rég elfáradt volna ez a történet. A mai közönségünket a hosszú táv érdekli: kíváncsiak, hogy mi után mit csinálunk. A legnagyobb privilégium, hogy olyan társakra találtam, akikkel hosszú távon is kreatívak tudtunk maradni együtt. A legtöbb zenekar nem jut el a 8. vagy a 10. lemezéig.

Ti is majdnem feloszlottatok a harmadik után. Azóta volt olyan mély válságotok, mint amikor kilépett a gitáros-dalszerzőtök, Chris Urbanowicz?

Az volt a mélypontunk. Az In This Light and On This Evening után elbizonytalanodtunk, hogy meg tudjuk-e csinálni a negyedik albumot, mert sokáig nem jutottunk semmire, annyira másképp képzeltük már el Chrisszel a zenénket. Az egy elég sötét időszak volt, amikor megkérdőjeleztünk mindent: hogyan tovább, van-e tovább. Nem láttuk a kiutat, amíg nem jutottunk arra a pokolian nehéz döntésre, hogy Chris nélkül folytatjuk. Azóta nem volt ilyen mély válságunk, de minden lemezkészítés során eljön az a pont, amikor elbizonytalanodsz, hogy mi lesz ebből. Ezért jó bevonni új embereket, akik más ötleteket, új ihletet hoznak, és segítenek, ha megrekedsz.

Ilyen vérfrissítés volt nektek legutóbb az EBM, amire Benjamin John Power (Blanck Mass, Fuck Buttons) is csatlakozott hozzátok. Ő amúgy sokkal experimentálisabb, noise-punkos elektronikát játszik, de erre a lemezre igazi bangereket írt.

Már a Violence-en is dolgoztunk Bennel. Aztán jött a Covid, és mivel nem tudtunk találkozni a zenekarral, Bennel elkezdtünk küldözgetni egymásnak ötleteket. Egy másik projekten dolgoztunk, de egy idő után azt éreztem, hogy akármilyen fura is, ez valójában egy Editors-lemez. Ben zenéje sokkal direktebb és konfrontatívabb, de a roncsolt rétegek alatt elképesztő dallamok és akkordmenetek vannak. Pont az a dráma, mint a mi számainkban.

Idén óta viszont nem tagja a zenekarnak.

Ben örökös tag. Szabadon jöhet-mehet, ahogy éppen ráér. Olyan régóta zenélt már egyedül, hogy szeretett volna egy zenekar tagja lenni, egy közösséghez tartozni. Ez valóra is vált az EBM-mel, és egy évig turnézott is velünk. Tavaly, amikor elkezdtünk dolgozni az új Editors-albumon, nem ért rá, de nem lepődnék meg, ha valamikor visszatérne.

„ÚJRA LEHET RAJONGANI AZ EDITORSÉRT” – AZ EBM A BLACK BARTÓK-GITÁROS POGÁR LACI KEDVENC ZENÉI KÖZÖTT.

Valahol azt olvastam, hogy az EBM táncos, beborult elektronikája után ez megint egy gitárzenésebb album lesz.

Az én szememben az előző három lemezünk, az In Dreams, a Violence és az EBM egy trilógiát alkot. Az a közös bennük, hogy igazi stúdiólemezek. A stúdiótechnológiával, szintikkel, dobgépekkel kísérletezgettünk, és a stúdióban raktuk össze a dalokat. Ilyenkor nem feltétlenül tudod, mi lesz a végeredmény, de pont ez az izgalmas benne, mert meglepő dolgok történhetnek útközben. Az In Dreamsen azt is meg kellett tanulnunk, hogyan vegyük fel magunkat, mert annak a lemeznek mi voltunk a producerei. Ez a trilógia egy reakció volt az előző lemezünkre, a The Weight of Your Love-ra, ami meg egy kifejezetten zenekari lemez volt, ahol csatlakozott hozzánk Elliott és Justin (Lockey, gitáros), és újra zenekarrá kellett válnunk. Az EBM után most megint másképp akartunk lemezt csinálni, és visszatértünk a zenekari dinamikához. Most megint az számít, hogyan szólunk öten együtt egy szobában.

Tom Smith
Helyszín: Akvárium Klub NagyHall
Időpont: 2026. március 21. (szombat) 20.00-22.00
Belépő: 12900 Ft, 15900 Ft (ülőhelyek), 19900 Ft (erkély állóhelyek)
Jegyvásárlás. Facebook-esemény.

interjú: Soós Tamás
fotók: Edith Smith