Töreken és sziken át. A vak dromedár nem megy Medinába XVII.

Fekete Ádám ehavi esszéjében saját zongorista-praxisát épp hogy csak megkerülve belevezeti egypúpúját a centenáriumok erdejébe. A sivatag lova ezúttal elsősorban Kurtág Györgybe (és egy róla szóló, szép filmbe) ütközik. Ez az írás először a Recorder magazin 131. számában jelent meg.

Kedves B.!

Ezer és egyminden történt, mióta nem leveleztünk; én javarészt valamiféle egzaltált pianizmus bűvöletében töltöttem az utóbbi hónapokat, zongorahitben és zongorakutatásban. A kifejezést Matthew Shipp tavaly megjelent esszégyűjteményecskéjéből csentem (Black Mystery School Pianists and Other Writings). A „pianism” kulcsfogalom ezekben az írásokban, egyszerre jelöl elméletet és gyakorlatot, spekulációt, misztikát, anekdotizmust, meditációt. (Amolyan saját-görbítésű tolvajkulcs-fogalom, ami sok mindent nyit.) Shipp tárcáiból egyfajta kontraintuitív jazztörténet rajzolódik ki, kór- és körkép a New York-i szcénáról (nyolcvanas évek!) személyes futamokon, laudációkon, nekrológokon és spirituális (az ízlésemnek mégis megfelelően földközeli, praktikus) elmélkedéseken keresztül. Én is sokat klimpírozok mostanában, gyakran körömágyszakadtáig, és a szomszéd, képzeld, még csak egyszer kopogott át! El nem tudom mondani, micsoda áldásos állapot, amikor hagyják az embert nyüstölni, gyűrni magát, és megengedik, hogy egész idegrendszerével feltérképezze ezt a „kinetikus sakktáblát” (Shipp hívja így), ami (esetemben) egy pároktávos (Thürmer) pianínó, igencsak szeriőz, egy tömbből faragott, már-már ravatalszerű szerkezet. Hogy a magam praxisában hol tartok, ebbe korai lenne belemenni. Annyit elöljáróban, hogy a spazmusaimat (az izomtónus hirtelen megfeszüléseit) és az ataxiát (ez a koordinálatlan végtagmozgások gyűjtőneve) próbálom kamatoztatni a játszmáimban, az oxigénhiányos mozgásdeficitet egyfajta kortárs-zenei (improvizációs és kompozíciós) motorrá vagy automatává alakítani, a John Cage-i véletlenoperációk és a Morton Feldman-i kadenciák mentén. Így leírva kiforrottabbnak tűnik a dolog, mint ahogy a valóságban állok vele. (Jancsi barátom rendelkezésemre bocsátotta Feldman Give My Regards to Eighth Street című kötetét, hasonló terjedelmű karcolatokkal, mint a Shipp-féle antológia, és ez most nagy löket, hajtóerő nekem.) 

Érdekes évfordulók vannak: Miles Davis, John Coltrane, Morton Feldman és Kurtág György is idén százévesek. Hidegrázós belegondolni ebbe a párhuzamosságba; hogy ezek a nagy paradigmaváltók fej fej mellett futnak (paradigmaváltóban, mondhatnánk, ha olimpiai sportágként képzelnénk el „hosszú futásukat, amire mindig számíthatunk”). A névsorból már csak Kurtág él; néhány napja volt szerencsém látni egy róla szóló, újdonsült dokumentumfilmet Nagy Dénes rendezésében. Bevallom, könnyekig meghatódtam. Már az első beállításból érződött, hogy az alkotók zsigerien értik a zenét és azt a zenei közeget, amit filmeznek (hadd éljek ezzel a képzavarral!), és hogy tökéletesen tudatában vannak filmalanyuk életmű-komplexitásának; a kézikamerás imbolygásból, az időtartamból és a képritmusból, valamint a humorból, ami művészet és élet Európában már-már elcsépeltnek mondható ellentmondásából fakad (ahogy a bejárónő ebédre szólítja az idős zeneszerzőt, miközben az egyetlen időtlen akkordba merül a BMC-beli öröklakás pianínójánál), mindebből azonnal tudtuk, hogy szép és fontos (pregnáns, mégis rebbenékeny) filmmel van dolgunk.

Egyedül Forgách András örvénylő, összművészeti dramaturgia-óráinak köszönhetem, hogy Kafka Nyolc oktávfüzetét és vele együtt a Kurtág-féle Kafka-töredékeket egyetemista koromban megismerhettem. A Nyomorúságos élet című, tűszúrás-szerű tétel vált akkoriban a legkedvencebbemmé, amikor lábfájdalmakkal (porcproblémákkal) küszködtem. (Mintha a kutacsodba szúrnának egy horgolótűt, olyan az a duett!) Néha azt hiszem, minden múltbéli és eljövendő bűnömért vezeklés csontjaim fájása, amit akkor érzek, ha este, netán éjszakai műszakot követően hajnalban a gépgyárból hazatérek. Nincs elég erőm ilyen munkához, ezt rég tudom, mégsem változtatok semmin. Álmatlan éjszakáim egyikén ezt másoltam ki a naplómba az oktávfüzetekből. Mindezt csak azért említem, mert az egész film (Kurtág-töredékek a címe, mindenképp látnod kell!), minden tündöklő részletével – különös tekintettel a Mártával, György élettársával közös archív felvételekre, valamint a közös életüket taglaló interjúszilánkokra vagy képi mementókra, amik, mint egy gyolcs, körbetekerik/keresztül-indázzák a közel két órás játékidőt – szóval az Uránia Filmszínház előtt (illetve már a Szent Rókus-kápolna mellett elhaladva) mégis az a kérdés kongatta meg magát bennem, hogy az európai kultúrtörténet (hiszen Kurtág töredék-alapanyagai mind hangsúlyosan európai matériák, Hölderlin, Kafka, Beckett, Pilinszky satöbbi) hogyan építi be, hogyan internalizálja az erőszakot, az ütlegeket, első sorban. 

Nem véletlen, hogy ütleget említek itt, a filmet megnézve érteni fogod, miért éppen az ütlegnél lyukadok ki. Beckettnél is, Kafkánál is kivételes fontosságú az ütleg (úr és szolga viszonyában, például). Minél többször írom le, annál inkább ütegnek olvasom, így persze a háború sincsen messze (az sosincs!). De ha most egy hirtelen mozdulattal magamra borítom ezt a se-vége-se-hossza-hasonlatot (talán kissé önkényes módon, de ezen most lendüljünk túl!), akkor a saját zongora-kondíciómban is van valami ütlegszerű; ráadásul az én esetemben az idegrendszer mintha önmagát ütné, önmagán ütne rajta, amikor belső rövidzárlatával lekapcsol és meghiúsít egy-egy billentyű-becélzást vagy megremegtet egy lágyra tervezett csuklómozdulatot, amitől végül rávágok a zongorára (mint annak a cigánynótának a címében, a Parno Graszt előadásában) ahelyett, hogy illendően billentenének.

Az ütleg-jelleget (legyen ez az én tolvajkulcs-fogalmam!) különben nem csak a perkusszivitásban (a ritmus előtérbe kerülésében) látom, hanem azokban az ötvenes-hatvanas évekbeli zenei írásjelekben is, amik túlnőnek a kottavonalakon, már-már képzőművészetivé ormótlanodnak. Ezek már nem  hangokat, de regisztereket, régiókat jelölnek ki a zongorajátékos lesújtó (vagy épp cirógató) tenyerének, és nem feltétlenül az ujjak differenciált munkáját követelik. 

A dokufilm másik találmánya: a snittek, amikben Kurtág György a saját műveinek előadását felügyeli. Ezek a korrepetíciók, amik egy-egy lemezfelvételt vagy hangversenyt megelőznek, tehát a próbák felvételei lehengerlőek. A kérlelhetetlenség, rigorozitás, szőrszálhasogatásig menő maximalizmus mögött megkérdőjelezhetetlen (már-már utópikus) emberközpontúság áll a szerző részéről, aki minden pillanatban arra vágyik és arra próbálja, általában idegen nyelvű szavakkal, szuszogással, sóhajokkal, mindenféle tépelődő lélegzetvétel-tónussal rávenni a zenészeit, hogy a hangjegyektől feltüzelve valami titokzatosat, személyeset, megnyilatkozásszerűt édesgessenek vagy sajtoljanak ki magukból, valami megfellebbezhetetlenül emberit. Igazi, becketti jelenetek ezek (mintha egy az egyben a Játszma vége parafrázisai volnának), Kurtág kihangosított hangjával (és csöndjeivel) a stúdió hangszóróiban, amivel az üvegfal mögül, a technikus potméterei mellől koordinálja a játékost, valamint a zongorista halántékgörcsével, izzadtságcsöppjeivel a homlokán, és elmélyedt mimikájával, ami mögött egy százéves hang teljesíthetetlen instrukcióit próbálja megemészteni. Egyszerre vallatás és szerelmi játék, dupla-fonák hierarchia, szimultán bentrekedés és katartikus feloldódás. Sajtolás és édesgetés!

Csodálatos dokumentum. Egyszerre zord és felemelő.

Vigyázz magadra az úton!

Ölel, 

a vak dr.