Mint egy nagy öntisztulási ceremónia – ilyen volt az Entrópia Architektúra, a Hænesy és az Oaken az A38 Hajón

Lehetett sejteni, hogy különleges szombat estének nézünk elébe, és nem feltétlenül azért, mert egy olyan zenekar mutatta be 25 éven keresztül építkező munkásságának gyümölcsét, mely több tagcserét hordott ki lábon, mint amibe három, csak picivel puhább banda belepusztult volna, de tették mindezt olyan vendégek társaságában, akiket egyenként is érdemes lett volna hallani, ráadásul viszonylag ritkán akad erre alkalom.

Az Entrópia Architektúra mondhatni jubileumi koncertje nem egy átlagos „előzenekar-főzenekar” felállás volt, hanem közösen magányos séta a sötétségből előbukkanó világosság tudatosan felépített lépcsőfokain, ahol minden fellépő a hangok általi pusztítás és építkezés dinamikájának más-más árnyalatát képviselte.

Az Oaken mindenfajta teketória nélkül látott hozzá a bontási folyamathoz, és miután az első számon bemelegítették a hangmérnököt, minden úgy szólt egész este, mint valami gyönyörűen pontos istencsapása az Artyomovszk fenséges acélbendőjében. A viszonylag korai kezdés ellenére szép számú hallgatóság bólogatta végig a szintivel színezett post-hardcore sanyargatást, majd az este közepére gyakorlatilag teltházzá hízott.

Hænesy. Fotó: Hunyás Katalin.

Az ajtóberúgós kezdőlendületre egyébként kiválóan rímelt a Hænesy által felhúzott, gyönyörű ködfal-díszlet, melyben kétségbeejtően jólesően el tudtam bolyongani. A poszt-black megfejtésekkel operáló zenekar mesterien biztos ujjal jelölte ki a végső lelki-szónikus határt, melyen belül vergiliuskodhatott az Architektúra. Őket egyébként tényleg nem egyszerű elcsípni élőben, a mostani talán a harmadik koncertjük volt fennállásuk óta, szóval ez is emelte az est ünnepi voltát.

Entrópia Architektúra. Fotó: Hunyás Katalin.

Ebben a keretrendszerben mondhatni könnyű dolga volt Entrópiáéknak, hiszen végig náluk volt a kulcs, tudták a kódot, csak nekik volt meg a válasz a biztonsági kérdésre a jelszóhoz. Már az üres színpadra is romantikus Neubauten-nosztalgiával néztem, de amikor megszólaltak a hangszerek, igazi Alex Hacke-élményt adott a basszus, a gitártémák magabiztosan tépték szét a teret, miközben a dob egy ősi szörny szíveként pumpálta az embertelen erőt a rituáléba.

Entrópia Architektúra. Fotó: Hunyás Katalin.

A lemez három száma kellő brutálitással szólal meg élőben, a korábbi koncertekről ismert extra cukorkák pedig továbbra is cölöpbiztonsággal tartják a produkció ormótlan testét. Ezek a tízperces tételek ugyanis semmiképp nem dalok, jóval inkább egy nagy öntisztulási ceremónia részei, melyek hangról hangra, centiről centire nyitják ki azt a bizonyos Kaput, ami minden hallgatóban máshova vezet.

Erre mondják, hogy ha huszonötévente csinálsz lemezt, akkor érdemes ilyet, meg már a bemutató se legyen kevésbé tökéletes. Részemről alig várom a 2051-es koncertet!

„MINDIG ELŐKERÜL, HA IGAZI BORZONGÁSRA VÁGYOM” – AZ ENTRÓPIA ARCHITEKTÚRA KEDVENC 2025-ÖS ZENÉI

szöveg: Ilkei Gábor
fotók: Hunyás Katalin