Mindenki együtt van, de mindenki egyedül – Ilyen volt a pozvakowski, a Gyáva és a Stone Sober a Zene Házában

Tíz év után új lemezt mutatott be a kísérletező gitárzenék kultikus magyar zenekara, a poszt/zajrockos pozvakowski két hete a Zene Házában, akik a Gyáva és a Stone Sober társaságában játszották el a januárban megjelent Rapidot. Mivel a pozvakowski koncertjeinek amúgy is elengedhetetlen tartozéka a 16 mm-es vetítőgépekkel improvizált látvány, az estéről művészettörténész olvasónk élménybeszámolóját közöljük, aki a fellépéseik vizuális oldala felől fogta meg, milyen érzés a pozvakowski hömpölygő, súlyos-zajos zúzásaival utazni.

A művészetekhez van némi közöm, de a zenéhez szakmai szempontból semennyire nem értek, így a „hozzánemértő” teljes szabadságával írom ezt a beszámolót. Amihez érzek némiképp fogékonyságot, az az élmény, így feltett szándékom, hogy összefoglaljam a pozvakowski lemezbemutatójának benyomásait.

Előzenekarként a horvátországi Nemečeket vártuk a Magyar Zene Házába, de betegség miatt változott a műsor, így az első fellépő a Stone Sober lett. Korábban egyszer láttam őket a Dürer Kertben fellépni, és már akkor megfogott a magával ragadó életszeretetük és a lüktető energia, amivel a dalaikat megformálják. Számomra mindig üdítő színfolt itthon a karakteres női előadók jelenléte, mint a Stone Sober felszabadultan doboló és Urbán György mellett egyenrangúan a színpadon jelen lévő Kubik Csenije, vagy akár Timári Lotti, a NANANA énekesnője: jót tesz nekünk az a vad és felszabadult női energia, amit képviselnek.

Kubik Cseni. Fotó: Szabó Máté.

A cseppet sem lassú indulást követően (mit lassú? nulláról kétszázra gyorsultunk másodpercek alatt) a Gyáva lépett színpadra. Őket a Riffben már láttam tavaly, és akkor is jól működött a párosításuk a más utakat járó, de hasonló attitűdöket képviselő pozvakowskival. Az ironikus, dolgokat ki- és befordító szövegek, a játékos ritmusok, a közönséggel való incselkedés, a rezignáltan humorizálás és a szokatlan kombinációkban megfogalmazott zeneiség egyedivé és szimpatikussá teszi a zenekart. Új és régi dalaikban is jellemzi őket a zenei eszközök ízléses és meghökkentő választása (suttogás, kiabálás, ritmusváltások, váratlan szünetek). Komolytalanok, mégis komoly dolgokat fogalmaznak meg ezen a szándékosan töredezett nyelven, mely zeneileg és textuálisan is jelen van náluk. Szerencsére a Riff sötét kis terme után a Magyar Zene Háza előadótermébe sem voltak gyávák színpadra állni, és köszönöm, hogy hoztak egy kis minipogót az égbetörő és letisztult környezetbe.

Gyáva. Fotó: Fodor Csilla.

A pozvakowski jelenlétét már az este elején egyértelműen képviselte az általában szükségesnél nagyobb számban előforduló filmvetítő berendezések elhelyezése. Legelőször tavaly márciusban, egy barátom hívott el a Robotba a koncertjükre, és némiképp kifejezte aggódását, hogyan fogom érezni magam (nem olyan régóta ismert, így nem tudhatta, hogy nagyon is jól), mert egy pozvakowski-koncert teljes embert igénybe vevő, minden érzékre ható és különleges élmény. Na hát, nagyjából a felvezető után megszólaló dal ötödik másodpercében tudtam, hogy ez nekem valami életre szólóan fontos, és hogy otthon vagyok (valahol végre!), nincs a világnak szebb, jobb és tökéletesebb helye, ahol épp most lehetnék, mint a Robot dohos pincéje. Innentől kezdve a sorsom megpecsételődött, és ha van pozvakowski-koncert, arra megpróbálok eljutni. Így esett, hogy tavaly láttam őket a Riffben is a Gyávával együtt. A Szimplába nem jutottam el, következőleg a 25 éves jubileumi ünneplésen láttam őket az Instantban, most pedig itt vagyok.

Fotó: Tóth Masa.

Kicsit izgultam, hogyan fog megszólalni az MZH előadótermében a zenekar. A levegős, magas terek, az üveg felületek és a fennkölt csillogás nem az a környezet, amihez a koncertjeik során hozzá vagyunk szokva. Nyilvánvalóan bíztam benne, hogy meg fogják oldani a feladatot, de kíváncsi voltam, hogyan működik. Szép megoldás született, a vetítők képei nagy felületet foglaltak el, a zenekar energiája pedig betöltötte ezeket a magas tereket is, még ha először idegenül is hangzott, de végül a mélyre hívó dallamok elfeledtették az időt, a teret, maradt a csupasz lényeg. Az impozáns helyszín a zenekar munkásságának méltó elismerése, de én jobban kedvelem a vastag falak közt, a pincék mélyén és a ragadó padlókon hömpölygő energiát, ahol úgy érzem, a pozvakowski-élmény intenzitása utolérhetetlen. Ezek a jellemzően alacsony terek az összes hangot, energiát a színpad felől a gyanútlan közönség felé terelik és így a zenében kifejeződő súlyok és mélységek – érzelmiek és fizikaiak – mind rajtunk és bennünk csapódnak le. De hát „ízlések és pofonok”.

Fotó: Tóth Masa.

A lemezbemutatón semmi váratlan nem történt, mert nyilván a pozvakowski-koncerteken mindig minden váratlan, tehát ez, egy várt váratlan. A zeneiségüket meghatározó kontrasztok, ütközések, éles váltások, szünetek és szünetnélküliségek a koncert szerkezeti felépítésében is megmutatkoztak. A szokásosan elhangzó felvezető zene után, mely alatt a környezet átlényegült, a fények kialudtak, és a vetítőkbe fűzött szalagok képei megjelentek a vásznon, az új lemez egyik lassabb dala hangzott el (RedshiFt). A szám után lélegzetvételt sem hagyva, szünet nélkül csapódott be a Vomit Comet (egyik személyes kedvencem) és elsodort mindannyiunkat (imádtam!). Innentől biztos voltam benne, minden rendben lesz és szuperül fog sikerülni az este.

Az új lemez dalai szépen illeszkednek a régiekhez, koncerten is működik, hogy ezekből vegyesen válogatva kellő hullámvasutazás után, egy teljes ívet bejárva végül mi is feloldódjunk, ahogy az utolsó szám széttorzított zajjá válik, majd az intenzív dob lassacskán elfogy, az erősítők lekapcsolásával pedig minden megszűnik és magunkra maradunk a csendben. A vége utáni és a taps előtti csend az a hely, ahol a profánban valami szent születik. Mindig örülök, ha a közönség a szokott tapsreakció előtt, egy kicsit kivár, mert abban a csendben meg lehet fürdőzni egy picit. A csend is egyfajta köszönet és tisztelgés a zenekar felé, bár nálunk ők biztosan jobban tudják és érzik, hogy miben is áll a csend ereje, hiszen ezzel folyamatosan kísérleteznek.

Fotó: Tóth Masa.

Nemcsak ez a koncert, hanem eddig mindegyik, amelyiken voltam, hasonlóan épült fel. A koncert mindig sötétben zajlik, ennek praktikus oka, hogy lássuk a kivetített filmet (ami mindig más), de ezen túlmenően is, a sötétben megbújó zenészek, a hangáradat, a zene mély részei, a zaj határokat elmosó szerepe mind jobban érvényesül így. A zenészekkel együtt a közönség is egy sötét, félhomályos masszában oldódik fel. A „mindenki együtt van, de mindenki egyedül van” örök paradoxona testesül meg ebben.  Csak a lényeg marad, nem kellenek villódzó fények, nem kellenek színes lámpák, senki nem akar a reflektorfényben tetszelegni, mindenki a zenével akar foglalkozni, a zenészek játszani, a közönség pedig befogadni, tökéletes harmónia.

Fotó: Tóth Masa.

A pozvakowskinál mindig több filmvetítő gép képe vetül egymásra, mely meghatározza a színpadképet – ezen a koncerten most nagyrészt a vásznat töltötték ki, mert erre a tér adottságai lehetőséget biztosítottak. Más esetekben sokszor a színpadot és a zenészeket is ezek a képek világítják meg és nem csak a háttérül szolgáló felületet. A megjelenő vizuális alkotás egyenrangú eleme és szerves része az előadásnak. A zenékhez illeszkedő, néha ismétlődő, néhol akadozó, néhol feloszló képek ugyanazzal a munkamódszerrel készülnek, mint a zenei részek, mely az egyszerre különböző, egymásnak látszólag ellentmondó egységek egymás mellettiségében, váltakozásában, a szokatlan kombinációkkal új távlatok nyitásában, a váratlan (de nagyon is érzéssel megválasztott) szünetekben, a zenei és képi szakadásokban, a meglévő szerkezetek és képek dekonstrukciójában, színtézisében, feloldásában és végül elfogyásában nyilvánul meg.

Fotó: Tóth Masa.

A képanyag a szocialista oktatófilmek, régi dokumentumfilmek, filmhíradók archív elfeledett filmkockái, melyek kreatív módon, a zenével összhangban, egyfajta asszociációs gondolati keretet képeznek az egész koncert során. Szerintem van egy szórakoztató része, mert sajátos humor faktorral is operál a váratlan kombinációk felbukkanása, vagy egy-egy elsőre nem odaillőnek látszó, de valójában találó jelenet. Másfelől a filmrészletek megerősítik vagy megkérdőjelezik a zenei mintázatot. Például amikor egy hatalmas vízesés súlyával ömlik ránk a „zaj”, akkor beúszik egy filmrészlet, ahol egy kémiai edényből egy másikba folyadékot öntenek, vagy a pozvakowskira jellemző indusztriális elemekből is építkező hangzásvilágot, gyári folyamatokat bemutató filmrészletek és ábrák hangsúlyozzák. Az ismétlődő részek ismétlődő folyamatokkal vannak aláfestve (valamilyen gyártósoron készül valami). A sebesség, a járművek (autó, vonat, rakéta, bicikli) is gyakran megjelennek. Ezek a képek nem ridegek és nem idegenek. Hiába a dokumentarista jellegű, objektív bemutatásra törekvő filmanyag, ebben a sajátos montázsban mindennek az emberi és időtlen oldala domborodik ki, gondolkodásra hív, közben pedig zajlik a vad hajsza a színpadon. A felvételeken emberek is láthatók (pl. úszók), az úszás és a biciklizés emlékeztet a testünk kapcsolatára a minket körülvevő elemekkel, a fizikai és érzéki tapasztalás vetülete pedig visszavisz minket a saját testünkhöz, az érzékelésünkhöz, arra, hogy itt és most, a koncerten vagyunk, ezt tapasztaljuk.

Fotó: Tóth Masa.

A vetítés egy múltbéli, de mégis jövőbe vetülő, várakozással teli világ képeit idézi meg, melynek tagja az ember. Talán a hidegháborús feszültség és a két térfélre szorult világ versenyének tükröződése az, ami ezeken a régi felvételeken hangulatilag megjelenik. Mert mindegyikben van egyfajta várakozás, jövőbe vetett hit, melyet a jelentéktelennek tűnő mindennapi tevékenységeknek, a hétköznapi embereknek (gyári munkás) és a társadalom büszkeségeinek (sportoló/úszó) bemutatása által fogalmaz meg. Az emberi teljesítmény iránti elköteleződés az, ami ezeket áthatja és melyek ebben a montázsban újraértelmeződnek és ezen univerzális fogalmak mentén kapcsolatot teremtenek a múlt, a jelen és a jövő közt. Nem gondolnám, hogy bármely propagandisztikus célokból készült film önmagában értéket képviselne, de talán ezek a felvételek mégis tartalmazzák a valóság egy darabját, melyet a készítők akár szándékaik ellenére jelenítettek meg, vagy szándékaik szerint, az aktuálisan fennálló rend reprezentációjaként, viszont ebben az új formában, lecsupaszítva ezeket a rájuk erőszakolt üzeneteket, megmarad az esszencia, melyhez mi is kapcsolódhatunk, mint például a jövőbe vetett hit, az egyedi ember, mint a társadalom fontos építőköve, hogy legyünk bármennyire kicsik is, minden nap, mind együtt teszünk azért, hogy együtt és közösen fenntartsuk a civilizációnkat.

Fotó: Tóth Masa.

 A képi világ tematikái a zenékben is megjelennek, például sebesség, verseny, űrutazás. Van egyfajta nosztalgikusság is ebben, nekem pedig akár az űrutazás, a rakétakilövés, a tudományos felfedezések mind megidézik a gyerekkorom, amikor ezek a dolgok extrán és szuperül izgalmasak voltak, az első találkozás azzal a felismeréssel, hogy „mire is képes az ember, hát ez lenyűgöző!”. Közben pedig a zene elsodor, mint egy természeti erő, így mindig emlékeztet bennünket a helyünkre, „pici porszemek vagyunk a végtelen univerzumban”.

Fotó: Tóth Masa.

A másik gondolati szál a vetítések kapcsán a képzelethez és az emlékezéshez fűződik. Talán az Instantban tartott koncerten jutott eszembe, hogy olyan, mintha ezek az egymásra vetített képek, illetve a színpadi látvány analóg lenne a képzelet és az emlékezés működésével. Most az egyéni emlékezetre és az egyéni képzeletre gondolok. Így elkezdtem magam is figyelni, hogyan is működik mindez. Mert ugyan látom a valóságot (pl. színpadon zajló események), de közben gondolhatok valami vizuálisan elképzelhető dologra, vagy egy másik esetben visszaemlékezhetek a koncertre, pedig most épp írok, tehát a billentyűzetet és a képernyőn megjelenő betűket látom, de közben a fejemben ott a belső kép, megjelenik a pozvakowski a színpadon, látom a dobot, a vetített képeket a háttérben, tehát a két kép, valós kép és belső kép egyszerre és szimultán van jelen, ugyanúgy működik vizuálisan, mint ahogy a színpadon valósan megjelenő történésre rávetül a vetített kép, ami a képzeletünkben megképződő látványnak feleltethető meg. A gondolatunkban is futhat egyszerre több kép is, láthatjuk a valóságot, gondolhatunk absztrakt fogalmakra, és mindezt narrálhatjuk is. A felvételeken látható képkockák rögzített emlékképek, melyek régi, elmúlt dolgokat hoznak nekünk vissza a jelenben.

Fotó: Tóth Masa.

A pozvakowski ezen az estén is megbízhatóan képviselte mindazt, ami miatt legtöbben szeretjük a munkásságukat. Nyersen, tisztán és őszintén, megalkuvás nélkül, lecsupaszítva, szélsőséges teljesítménnyel, önmagukkal is versenyezve, szenvedélyesen vezetnek minket el önmagunk legtisztább és legelemibb valójához. Én is kitáncoltam magam, végletekig elfáradtam, megsemmisültem, újjászülettem és boldogan, bizsergő lélekkel léptem ki a világba. Kívánok mindenkinek sok-sok hasonlóan feltöltő, gondolatgazdagító és emlékezetes koncertélményt, mint amilyen ez is volt.

szöveg: Nagy Tamara
fotók: Tóth Masa