Kultsarok rovatunkban olyan kevésbé ismert filmekre hívjuk fel a figyelmet, amiket valószínűleg amúgy nem jutna eszedbe megnézni. Ez a cikk először a Recorder magazin 128. számában jelent meg.
#28 - Ana (1982)
Mindenki tudja, hogy a mozi az erőszak temploma és a perverzek menedéke. De ebben a romlott templomban néha valaki suttogva odalép hozzád, és gyöngéden beléd karol. Az Anában a portugál film magányos házaspárja, António Reis és Margarida Cordeiro fogja meg a kezed, és csendesen levisz falura vagy a múltba, vagy inkább visszavezet a világ vidéki tudattalanjába és rurális emlékezetébe. Egy lomha léptű nagymama házában hagynak bámészkodni, ahol a gyerekek a szoba közepére rakott tábortűz mellett játszanak a hintalovon, és egy középkorú fazon az istállóból hozza a tejet. Hol járunk? A középkorban? Nem, ez a nyolcvanas évek Észak-Portugáliája, de lehetne a gyerekkorod vagy az apád gyerekkora is, mert ahogy megszemléled azokat a hasadt falra tapasztott tányérokat, és ahogy hallgatod a tűz nyers ropogását vagy a bőrkabát gyűrődését, minimum felébred benned valami otthonosság érzése. Antonio Reis és Margarida Cordeiro tudja, hogy mindannyiunk nagymamája (vagy valamelyik régebbi őse) paraszt volt, és emiatt valahol még mi is parasztok vagyunk – így aztán ránk is felidéző erővel hat a dombokat pásztázó későnyári Nap, az olcsó zsánerkép a penészes tapétán vagy a folyóparti kövek hideg tapintása.
Arról szól a történet, hogy egy nagymama megmutatja az unokának a világot. Az égből látjuk, ahogy végigsétál vele egy domboldalon, amelyet újra és újra átszíneznek a felhők, aztán beszél neki a csillagokról, a kenyérsütésről, egy Szeptember nevű szamárról meg a napfogyatkozásról. A lányt is Anának hívják, mint őt - igen, az idő körforgásáról és az élet ciklikusságáról mesél ez a portugál folkballada, méghozzá ráérősen, titokzatos nyelven, és néha kíméletlen módszerekkel. Egyszer valaki tart egy húszperces monológot Mezopotámiáról – hát annyi baj legyen. Hiszen utána megint a testeden és a bőrödön érzed a kilincsek és a kavicsok érintését, és benned visszhangzik az esőcseppek törzsi dobolása. A forgatás után hónapokkal – de ugyanott, ugyanabban a faluban – rögzített hangok olyan szellősek és nyersek, hogy egyszerre hatnak brutálisan konkrétnak és költőien stilizáltnak, és így lényegítik át a vásznon sorjázó Van Gogh-mezőket és Monet-dombokat.
Annyira megrázóan kézzelfogható minden, amit látunk. A világvégi falvakból rekrutált színészek merev, kába táncban kerülgetik a házat és egymást: lepedőt húznak, vizet visznek, fésülik a hajat, simítják az ágyneműt. Minden mozdulat a monoton, hipnotikus ritmus része, de egyúttal a világ tapintása is: a cipőkopogás éppúgy két test és két anyag találkozásáról mesél, mint a búzaszálak sercegése a kasza éle alatt. És a végére már semmi kétség sem marad az emberben arról, hogy a filmművészet egészen pontosan erre született. Arra való, hogy békés nagymamaként prezentálja neked a világot, és kiemelje annak színeit és komor árnyait, anyagát, csendjét és éles hangjait. Mert így lehet súlyt és jelenlétet adni a csónakban ragadt kecskének, a karikát dobáló mutatványosnak meg a némán zokogó csecsemőnek a pocsolya partján. És így lehet a természet hangját és látványát kozmikus élménnyé bűvölni. A zárókép már végleg kimossa a koszt és a közönyt a szemekből, mert ez a látvány – a köralakú tó, az elkésett ember és egy ténfergő tehén – nagyjából a világ fájdalmas teljességét tükrözi vissza, és arra készteti az embert, hogy a végefőcím sötétjében elbújjon a társai elől, majd görcsök között felzokogjon, mint aki éppen megszületett.
Nagy V. Gergő
