A vak dromedár kiugrik kajálni. A vak dromedár nem megy Medinába XVI.

Fekete Ádám egy dallam tappancsnyomait követve Eric Dolphy halottas matracánál találja magát, majd Otomo Yoshihide feltámasztóbrigádjánál köt ki. Hogy közben sikerül-e megebédelnie (és hogy jól lakik-e végül), ez maradjon szuszpenzes sejtetés tárgya. Ez az írás először a Recorder magazin 129. számában jelent meg.

Kedves B.!

A napokban minden Dolphy körül forog, kísértetiesen lépnek egymás nyomába az Ericet érintő körülmények. Talán én is körbe-körbekutyagolok, mint az egyszeri detektív, rózsaszínpárducosan a saját tappancsnyomaimat fedezem fel a hóban, saját motívumaim után eredek. Mindenesetre napok óta a Hat and Beard témája lopakodik a fejemben, amiben már kapcsiból van valami film noiros (talán a vibrafon miatt), ún. krimi-kromatika, föl-leosonás egy árnyas csigalépcsőn. Már a cím is valami álöltözetszerűségre enged következtetni, közegbe-olvadásra. Hangsúlyosan gyaloglás közben támad meg tapadókorongjával ez a dallam, az utcán (fényes nappal!), meglehet, mert nem érzem kifejezetten „a helyemen” magamat mostanában, idegenként járok-kelek az életemben, mint egy kettős ügynök, színleg normálisan, keménykalapban-álszakállban, tudva, hogy bármelyik pillanatban lebukhatok. Csak fejjel lefele ne tartsam az újságot egy padon ülve! Erről a képről persze mindig Richard Pryor fog az eszembe jutni, ahogy vak létére fejjel lefelé olvassa a napilapot a metrón a Vaklárma című klasszikusban, majd pedig a nővérének kell (Richard legnagyobb megrettenésére) felvilágosítania, hogy ő, mármint Richard, afro-amerikai. Fekete. Does dad know? Az egyik legfeketébb humorú rassz-vicc. A „vaklárma” mint szókapcsolat amúgy is illik a dromedárunkhoz, haladjunk hát ezen a nyomvonalon!

Szóval nem elég, hogy ezzel a szédítő, bűnügyi jazzel a fejemben kell intézkednem, tegnapelőtt Szergej barátom (ukrán író-jazzszakértő-vagabundus) egy Facebook-posztban referált lidércnyomásos találkozásáról Eric Dolphy-val. A bejegyzés, röviden, arról tanúskodik, hogy Berlinben biciklizve néhány évvel ezelőtt eltévedt, és hirtelen egy xantenerstrassei szálloda homlokzata előtt találta magát, ott, ahol a híres, épp Nyugat-Németországban turnézó szaxofonos kómába esett, majd nem sokkal később (egy kórházban) meghalt. A történet szerint a szállodaorvos úgy gondolta, a páciense – minthogy fekete jazz-zenész-forma az illető – biztosan túllőtte magát és most drogverítékben fetreng. Az igazság az volt, hogy (diagnosztizálatlan cukorbetegsége nyomán) Ericnek lezuhant a vércukorszintje; egy diabéteszes roham végzett a huszadik század egyik legnagyobb zenei zsenijével, de persze nem csak az, teszi hozzá Szergej barátom tapintható (Thomas Bernhard alakjaihoz illő) ősfelháborodással, mert kellett hozzá a rasszista medikus is, aki egy félreeső matracon hagyta átdideregni magát a túlvilágra az Out To Lunch! megalkalkotóját, aki ekkor, teszem hozzá már én, csak két évvel volt idősebb nálam. Harminchat éves volt.

Eric Dolphy

Itt a „vaklárma” (szeretett, szinesztéziás szóösszetételem) reciprokértékére tudok csak gondolni, elkomorodva, a komikus színezetet tragikussá fényelve, és persze arra a kitaszítottságra, ami a jazztörténetet, azt hiszem, mindig is kísérni fogja, és aminek minket (jazzrajongókat) is kísértenie kell, ha e tárgykört szenvedélyesen komolyan vesszük. És persze itt jön saját kísértetszerűségünk a képbe, valamint a (zene)történelem kísértetszerűsége, ami dallamtapadás formájában szállja meg a benne élő ember koponyáját, már ha az adott koponya éppen nyitott az ilyesmire. Máté barátom a szombati Schlippenbach-koncert előtt mesélte (miután előálltam vele: nem vagyok képes szabadulni Dolphy-tól), hogy a dallamtapadás depressziós hajlamra figyelmeztet; a mélabú hajlamos ilyen monotóniákban testet ölteni, mondta, mert amennyire őrjítő, annyira biztonságos (sőt kényelmes!) egy-egy hangsorban csapdába esni; szeretjük újra meg újra bejárni ezt a bebiztosított időtlenséget – ha „kibiztosított”-at mond, egy pisztoly képe is egész biztosan feldereng előttünk, fekete-fehérben (monokrómban), a már említett krimizsánerhez illően („hangtompítós kép”?) –, valami anakronisztikusba süppedni tehát, koponyánkba szorulva, bénultan átélni ezt a szimulált mozgalmasságot. 

Feltételezem, a te megszólításodban is része van ennek a színlelt mozgalmasságnak. Akár mozgalmárságnak is be tudom füllenteni magamnak, jobb hangulataimban. 

Csak vaklárma ne legyen ez a mi mozgalmunk! Csak vaklárma ne maradjon!

Az Out To Lunch!-on minden kompozíció fifikás, zűrös, mellbevágó. Olyan vénát talál el a teatralitásával, rapszodikus ész- és csuklójárásával, Dániában valami rohad szlogenű „nemstimmel”-fóniájával (Schönberget hallom a harmónia csavarmeneteiben!), meg ezzel az emberkerülő orkesztráltsággal… (Fóbia és -fónia fonódik össze itt; abszurd & vad sűrítésekben érhető tetten az ellenállás, bojkott a füleinkben fennálló államrenddel szemben.) …de milyen vénát talál el, bocsánat? Talán átvettem a nyugat-berlini szállodaorvos rosszhiszeműségét? Mindenesetre engem ez a lemez röpít a legmagasabbra, kikapcsol(ódom), amit – paradox & hozzánk illő módon – bekapcsol(ód)ásként élek meg; úgy érzem, véráramomnál vagyok, amikor felcsendül a címadó dal témája (az önszabadságolás hadgyakorlatát felvezető pergő-intró után – Tony William tizenkilenc éves itt!). Én is kiugrok, kiteszem az EBÉDSZÜNET táblát a kiskereskedésem kirakatába. (Jelölje a mutatós borító a kettős időzavart, ami minden mestermű sajátja kell hogy legyen.) 

Emlékszem, mekkora fless volt, amikor megismertem Otomo Yoshihide New Jazz Orchestrájának újragondolását. Pont húsz éve. Akkor kezdtem el zenékről írni, 2005-ben; egy Hi-Fi Sütöde nevű magán-homepage-en volt elérhető. Tizennégy éves voltam. Már serdülőfejjel megkezdhettem a szökésemet? (A hálón megtalálod, ha érdekelnek egy kisgimnazista két matekdoga között írt, álmatag review-i…) Elképesztett, ahogy a japán big band Otomóval az élen turbófokozatra kapcsolja az eredeti témákat.

Minthogy big band mennyiségű zenészre lettek hangszerelve, a hatás monstruózusabb-monumentálisabb; a dalok egyfelől az imbolygás (kettős látás expresszionista) képei felé, másfelől a robbanómotoros túlhajtottság irányába aránytalanodnak (a Gazzellonin például garázsrockos/szörfmetálos hevület hullámai csapnak át). Úgy látunk bele a dalokat aládúcoló intenzitásmezőbe, mint egy állat(orvosi ló) keresztmetszetébe, elidőzve minden kis csigolyán, izom-nyalábon, púp-homorulaton. A humorosságig szétterülnek, felszabdalódnak & elficamodnak egymástól a hangzórétegek, pulzusuk az önhibernációig lassul, hogy aztán hirtelen kitörjön, felszínre hozva valami elemi hisztériát.

Megdöbbentő üresjáratokat engednek meg maguknak (majdnem lichthofot írtam!), ezzel a szellősséget/csontvázszerűséget (tehát a macabre felhangokat) is radikalizálják. Az ONJO obskúrus kórboncnok-egyletként frankensteini/fausti műveletsort végez az eredeti korpuszon; fúrnak-faragnak, defibrillálnak, klistélyoznak & delejeznek, így keltik életre (a maguk életére!) ezt a halhatatlan klasszikust. (Amilyen valószínűtlen a ’64-es felvételen Bobby Hutcherson vibrafonja, és amennyire markánssá teszi azt az együttállást, annyira váratlan Sachiko M szinuszhullám-hozzájárulása itt. Új tétekkel érkezünk a frekvencia-játszmába!)

Levelemet Jack DeJohnette halálhíre szakítja meg. (Hogy lehessen így bárminek a végére járni?) Hallgasd meg az Ed Blackwell, The Blue Mountain Sun Drummer című tételt a Wadada Leo Smith-szel közösen jegyzett America című lemezükről. 

Nyugodj békében, Jack! 

Ed Blackwell legyen veled!

v.dr.