„A világ szétrohadt, és csak a gyerek tud békét hozni bele” – The Devil’s Trade-interjú

Pár éve úgy tűnt, Makó Dávidnak minden összejött. Leszerződött a legnagyobb független metálzenei kiadóval, a Season of Misttel, olyan menő metálzenekarokkal járt Európa-turnékra, mint az Alcest vagy az Amenra, és kihozta sorsfordítónak várt nagylemezét, a Vidékek vannak idebennt. Aztán minden összeomlott.

Otthagyta a kiadót és az ügynökségét, az új lemez felvételei alatt pedig majdnem feladta a zenélést. Nem csoda: a Nincs szennyezetlen szép című albumának dalait az a kéthetes periódus ihlette, ami édesanyja halála és a fia születése között telt el. Hogyan lett végül ez az egyik legjobb lemeze, és hogyan segítette ebben a fia születése, Pavarotti áriája, és Tarr Béla egyik filmje? Az elmúlt években trióvá bővült, az apokaliptikus doomfolkból monumentális poszt-doom metallá súlyosodó The Devil's Trade január 22-én a Dürer Kertben mutatja be a Nincs szennyezetlen szépet, ami már a német Pelagic Records gondozásában jelent meg. Makó Dáviddal barbár-buddhista vívódásairól, zenéjének új szépségeiről, és arról is beszélgettünk, miért nem baj, ha esetleg pár év múlva már csak a falujának fog zenélni.

Miért a Nincs szennyezetlen szépet érzed a legkomplexebb és legsötétebb, ugyanakkor legfelszabadítóbb lemezednek? Mindegyik lemezed sötét volt és felszabadító.

Abban az értelemben komplexebb, hogy ezen a lemezen szinte teljesen szakítottam a folkzenei énekes-dalszerzői eszköztárral. Rengeteg nem négynegyedszerű, nem könnyen emészthető rockzenei ritmusképlet van a lemezen. Az elmúlt években egyre több afrikai és közel-keleti zenét hallgattam, és a kárpát-medencei népzene átadta a helyét egy egzotikusabb világnak. A dalszerkezetek sem olyan egyszerűek, mint az előző albumokon, de fontos volt, hogy legyen egy ívük, mint egy történetnek, és ne csak verzék meg refrének váltakozzanak. Ha nem lennék szerelmes a refrénbe, amiben kiteljesedhet a dallam, valószínűleg refréntelen zenéket írnék, és ezzel még mélyebbre ásnám a karriergödröt, amibe az elmúlt években kerültem. A hangzásban is szintet léptünk: ugyanúgy dolgoztunk, mint eddig, de más gombokat nyomtunk meg, és volt egy, amitől tényleg miden jobb lett.

A legsötétebbnek pedig azért gondolom, mert ilyen fajsúlyú tragédiával még nem kellett megküzdenem, mint ebben a három évben. A Nincs szennyezetlen szépet rettenetes érzés volt felvenni, és az első számnál, a The Sleep That Dragged You Away-nél el is buktam. Az ember hangja olyan szoros összeköttetésben van a lelkiállapotával, hogy ha ennyire szarul vagy, egyszerűen nem működik. Nem akarod elhinni, mennél tovább csak azért is, és egyre nagyobb a baj. Képtelen voltam elénekelni azt a dalt, és ez olyan csúfos bukásélmény volt, hogy utána napokig az járt a fejemben, hogy lehet, nem kellene ezt tovább csinálni. Nem láttam a kiutat, és a határidő is szorított. Új dal nélkül igazolt le a Pelagic Records, és szóltak, hogy van egy üresedés jövő novemberre, amikor megjelenhet a lemez, ahhoz viszont ekkor és ekkor le kell adni. Kb. 3 hónapom volt, hogy megírjam és felvegyem az albumot. A határidő közeledett, nekem elment a hangom, és teljesen kifacsarodtam lelkileg. Nagyon jólesett volna azt mondani, hogy abbahagyom az egészet. Amúgy is olyan pontra került a karrierem, hogy természetes döntés lett volna befejezni. Ehhez jött hozzá a bukásélmény, ami szintén ezt igazolta.

Aztán egyszer csak eldöntöttem, hogy újraírom a dallamot, ami korábban soha nem sikerült. Ha egyszer megszületik valami a fejemben, azt nem tudom szétszedni és újraírni. Most mégis sikerült. Elmentem a stúdióba, és majdnem egyből felénekeltem a dalt, pedig a refrénje technikai szempontból a legnehezebb, amit valaha elénekeltem.

Miért az énekdallamon kellett változtatnod, és nem a szövegen? Az ember azt gondolná, abban van olyan téma, ami túl megterhelő.

Mert az érzés manifesztációja a dallam. A dalszöveg egy tudatosan írt, megszerkesztett alkotás, amihez rímeket keresel, rendezgeted a sorokat stb. Még ha nagyon súlyos is a téma, ha leírod, az már a feldolgozási folyamat része. Ahogy megszületik hangban, az viszont újra és újra szembesülés azzal az élménnyel, amiből a dal született. Aztán persze minél többet énekled, annál könnyebb lesz, annál jobban feldolgozódik. Most már vagyok olyan állapotban és játszottuk annyit ezeket a dalokat, hogy nem pusztítanak el nagyon. És ezért ez a legfelszabadítóbb lemezem: elképesztő katartikus élmény mindegyik dal élőben. Azzal, hogy a Devil’s Trade zenekarrá formálódott, fizikailag is meg tudom élni ezeket az energiákat, ami nagyon jólesik, mert ilyen legutóbb a Hawban volt lehetőségem. Rég éreztem magam ennyire jól színpadon.

The Devil's Trade.

Van egy ciklikusság a lemezben. A haláltól a születésig tart, és mintha a karriered is körbeért volna, hiszen a doom/sludge metalt elhagyva kezdtél a Devil’s Trade-del bendzsós darkfolkot játszani, mostanra pedig visszatértél a metálhoz.

Most olyan az én doom zeném, amilyet szerettem volna, ha a Stereochrist vagy a Haw játszik. A lemez pedig olyannyira ciklikus, hogy eredetileg az Idegen minden című dallal indult volna, mert így volt lineáris a történet. Ez egy magyar filmtervhez készült, amelyben egy első világháborús katonaszökevény hazatér a falujába. Poszt-traumás stressztől szenved, amiről akkor még nem tudták, milyen tragédiákhoz vezethet. Ez az én családomat is súlyosan érintette, dédapám az első világháborúban harcolt, nagyapám pedig a Don-kanyarból jött haza, és amit ő ott átélt, arról egyetlen embernek beszélt egész életében. Tipikus csöndes ember volt, aki kegyetlen is tudott lenni, de az én érkezésemmel kivirágzott. Ennek olyan vicces folyományai lettek oviban, hogy Horthy-meneteléssel vonultam, meg légitámadásosat játszottam, mert nagyapám ezzel szórakoztatta magát, meg engem is. De felnőtt fejjel már rá kellett döbbennem, mennyi mindent öröklünk generációkon keresztül, anélkül, hogy a felmenőink át akarták volna adni ezeket a feszültségeket, de nem volt eszköztáruk másképp csinálni.

Szóval ez a filmterv nagyon közel állt hozzám, és írtam hozzá zenéket, de az alkotók valami másra számítottak, és most menő, nordikus neofolkot, törzsi, csonttal ütött ritmusokat és mormogást akartak hozzá. Így én érzelmileg eltávolodtam, aztán ki is kerültem a projektből, de megmaradt ez a dal, amiben a hazaérkező háborús veterán megfogalmazza magának, hogy még a legközelebbi emberek sem ismerősek számára: idegen körülötte minden. A lemez eredetileg ezzel az első világháborús tragédiával indult, majd édesanyám halálának pillanatával és az ahhoz köthető gyerekkori emlékekkel folytatódik (The Sleep That Dragged You Away), és a Nincs szennyezetlen szépig halad ez a gyászfolyamat, amit nem tudtam megélni a mai napig sem, hiszen édesanyám halála után két héttel megszületett a fiam, és onnantól nem nagyon lehetett visszanézni. De mivel időközben visszaköltöztünk abba a faluba, ahonnan a családom származik, minden bokorról az jutott eszembe, hogy még nagyon sok dolgom van ezzel a halállal, amit végig kellett néznem. Az elmúlt tíz év egy betegségekkel és családi traumákkal terhelt időszak volt, amit kettesben csináltam végig édesanyámmal, ahogy az egész életünket is, holott volt egy apám, vagy hát van is. A Sleep utáni dalok arról szólnak, ahogy a feleségemmel az életünket építgetjük, miközben itt van ez a gyászfelhő a fejem fölött, a Nincs szennyezetlen szép pedig már a fiam születése, a refrénben az utalással, hogy a világ szét van rohadva, és csak a gyerek tud békét hozni bele.

Bennem ez a legnagyobb félelem szülőként, hogy meddig lehet megőrizni ezt az érintetlenséget. Meddig lehet gyerek a gyerek? Meddig maradhat olyan, amilyennek születik, és mikor kell bekerülni a rendszerbe, ami ezt elronthatja? A születés pillanatában meghatározódó személyiség kérdése, hogy ki vagy te, és mikor beszélhetünk a tiszta énedről, nagy kérdés az All This Sadness Will Be Gone című dalban. Ott van kimondva, hogy az igazi arcod csak azelőtt létezett, hogy megfogantál, mert onnantól a szüleidből összerakott tapasztalatok, energiák és fizikum keveréke vagy, ami ráépül az eredeti személyiségedre. Ez egy buddhista alapvetés, ez a dal pedig az én barbár-buddhista vívódásom.

És miért csavartatok végül a számsorrenden?

Látjuk a számokat a streamingplatformokon, amik az én esetemben nagyon alacsonyak. Az előző kiadóm, a Season of Mist bevallottan nem foglalkozott ezzel a kérdéssel, mert a nagy előadóknak úgyis generálódnak a számok, a kicsik meg le vannak szarva. Amikor a Pelagichoz szerződtem, azzal kezdték, hogy csináljunk valamit ezekkel a számokkal, mert sajnos számítanak. Nyilván nem a bevételnél, mert közröhej, hogy tavaly 85 eurót kerestem a streamekkel (és ebben az összes platform benne van!), hanem például a koncertszervezésnél. Robin, a Pelagic főnöke mondta, hogy egy hosszú introjellegű dallal, akármilyen jó is, a hallgatók többségét elveszítjük. A Sleep That Dragged You Away meg elkezdődik rendesen.

Így viszont a Nincs szennyezetlen szép után, ami feloldja az addigi nehézségeket, jön az Idegen minden, és azzal a sorral ér véget a lemez, hogy „Nem kellek embernek, sem istennek már”. Van ebben valami zavarba ejtő, mint egy pluszcsavar a horrorfilmek végén.

Bali Dávid is ezt mondta, hogy tökéletes lezárás lett volna a Nincs szennyezetlen szép, de így még jobb, mert rettenetesen kellemetlen a lemez vége. Ha a Nincs szennyezetlen széppel végződik, az olyan lehetett volna, mint Tarr Bélának A torinói ló, hogy utána nem kell több filmet csinálni, több lemezt felvenni. Az Idegen minden után viszont még van hova továbbmenni.

„Ezek nem bukástörténetek, hanem gyönyörűen megvívott, becsületbeli harcok” – Bali Dávid a magyar extrémzenei undergroundról

Fura ambientes-indusztriális zajok, kattogások zárják a számokat. Ezek a meghiúsult filmzenéből másztak át a lemezre, vagy a lemez témájából adódtak? Nekem az volt a benyomásom, mintha a dalok a végén visszaesnének abba a belső káoszba, amiből megformálódtak.

Jó ezt hallani, de egyszerűen csak a kísérletező dalszerzői énem fejlődött odáig, hogy megtanultam használni ezeket a zenei eszközöket. Már a Vidékek vannak idebennen is belebújtak ezek a hatások a dalokba, de most teljesedtek ki. Részben azért is, mert most dolgoztam először úgy, hogy volt saját alkotói terem – a padláson. Máshogy nem is tudtam volna zenélni, mert ha megfogom a gitárt, a fiam elveszi a pengetőt és ő gitározik. Szóval délben és éjszaka dolgoztam a dalokon, amikor aludt. Az otthoni stúdióban tudtam kísérletezni különböző szintetizátorokkal, pluginekkel, és ennek az lett az eredménye, hogy egy nagyobb szónikus tér született meg.

Az Idegen minden végén az a torz mormogás olyan, mintha egy démon lenne.

Az Idegen mindennek van egy története, ami a végén visszafelé elindul, mintha egy tükröt raknál a dal végére.

Mint a legendában, hogy ha visszafelé játszod le a Stairway to Heavent a Led Zeppelintől, akkor sátánista szöveg lesz.

Jaja, csak nektek nem kell visszafele lejátszani, megtettem helyettetek. :D Ez a tükrözés is a kísérletezésből jött, másrészt pedig arra a triviális problémára volt megoldás, hogy egy nagylemezre 38 percnyi zene kell. Volt már olyan korábban, hogy leadtam egy lemezt, és a kiadó szólt, hogy nem elég hosszú. Új dalt már nem volt időm írni, ezért Szabó Mártonnal – aki a zenekarunk szintetizátorosa és a Nincs szennyezetlen szép producere volt – beültünk a konyhájukba, és egy vasalódeszkára meg egy fúrógépre erősített mikrofonnal gyorsan felbendzsóztam és énekeltem a Pusztinai nagy hegy alatt című népdalt, amit aztán háromba vágva eldugtunk a Blind Crow lemezen.

Érdekes, hogy ilyen kényszermegoldásokból művészileg milyen izgalmas dolgok születhetnek. Utólag már nem is lehet elképzelni a What Happened To The Little Blind Crow-t a Pusztinai nélkül, ami egy időben koncerteken is emblematikus dalod volt.

Sőt, annyira meghatározó része volt a koncerteknek a bendzsón keresztül éneklés, hogy egyszer meg is próbáltam úgy felvenni a Pusztinait, de annyira erőltetett és kellemetlen volt a végeredmény, hogy elengedtem. Ebből is látszik, hogy ha valamit tudatosan eldöntök egy dallal kapcsolatban, az nekem sokszor nem működik.

A Nincs szennyezetlen szép az első lemezed, amin nincs népdalfeldolgozás.

Eddig azért tettem népdalt minden lemezemre, mert az adott időszakban meghatározó volt számomra az a dal. Most viszont nem volt ilyen, és ennek örültem is kicsit. Amikor elkezdenek rám aggatni skatulyákat, azokból azonnal ki akarok bújni. Amikor jött, hogy én vagyok a srác, aki a bendzsón keresztül énekel, onnantól nem vittem bendzsót a koncertekre. És amikor egyre többet olvastam magamról, hogy „a srác, aki a népdalokat a saját világába emeli”, elkezdtem ettől a koncepciótól is eltávolodni. Most ott tartok, hogy nagyon jólesik nem játszani népdalokat. A szólókoncertjeimen, amelyek újra teljesen akusztikusak, jólesik és jól is áll, a zenekari verzióba viszont nem fér bele.

Ebben biztos az is közrejátszik, hogy az elmúlt években eltávolodtam a kárpát-medencei és amerikai népzenétől. Mostanában legnagyobb hatással Dhafer Youssef volt rám, egy tunéziai származású müezzin-unoka, aki legendás jazzelőadó lett. Oudon játszik és müezzinszerűen énekel, amiben nagyon sok népzene van, de az ő népzenéjük.

„Az a fajta béke, ami mögött rengeteg megvívott háború bújik meg” – Makó Dávid Dhafer Youssefről

Egy korábbi számodban, a Flashing Through the Lack of Lightban van egy sor, amiről azt mondtad, hogy „olyan dallamokról szól, amiket nem tudok elénekelni, annyira ősinek érzem őket.” Erre a lemezre született meg belőlük?

A The Sleep That Dragged You Away átírt refrénje ilyen. De nem mondanám annyira jónak, mint amennyire a Flashinggel kapcsolatban beszéltem róla. Viszont ilyen mélyre nyúlni és ilyen kihívás elé állítani se mertem volna magam régebben. Nagyon magas, sokáig kitartott hangokról van szó. A Stereochrist előtt egy éven át tanultam egy operaénekesnőtől énekelni, és a stúdióban mutattam Szabó Marcinak egy áriát Pavarotti egyik filmjéből. Egy operaénekest játszik, akinek elmegy a hangja, ezért elmegy egy pszichológusnőhöz, akibe beleszeret. És a film végén van egy ária, ami – mai napig rekord – a legtovább kitartott, élőben rögzített magas C. Azért mutattam meg Marcinak, mert tudtam, hogy kicsinálja, és hogy lássa, hogyan lehet énekesként megoldani egy ilyen kihívást. Normális esetben azt gondolnád, hogy minél nehezebb valami, annál nagyobb feszítés kell, pedig pont az ellenkezője: minél tovább tartod és minél kevesebb levegőd van, annál lazábbnak kell lenned. Ez tökéletesen látszik Pavarottin ezen a felvételen.

Láttam Marcin a kételkedést, és őszintén szólva én sem voltam benne biztos, hogy meg fogom tudni csinálni, hiszen otthon teljesen más technikával énekelgetem a dalokat – halkan, dünnyögve –, de sikerült. A következő kihívás az volt, hogy megcsináljam élőben is, ami azért nehéz, mert rohadt sok adrenalin dolgozik bennem a színpadon, és nem tudok annyira megfontolt lenni, hogy ennyire kontrolláljam magam fizikailag. Az első pár alkalommal csak torkomszakadtából üvöltöttem, de akkor még nem volt felvéve a dal. Most már tudják az emberek, mi szól ott, ezért nem szabad túlságosan belelendülnöm a dalba. Szerencsére a koncert elején van.

Amikor legutóbb beszélgettünk, épp álomszerűen összejött neked minden. Leszerződtél a legnagyobb független metálzenei kiadóval, a Season of Misttel, turnéról turnéra hívtak olyan zenekarok, mint az Alcest vagy az Amenra, és kijött a Vidékek vannak idebenn című lemezed, amit sorsfordítónak vártatok. Ezek után tényleg olyan mélyre kerültél, hogy a nulláról kellett újjáépíteni a karrieredet?

Igen. Leváltottam a stábot magam körül, elhagytam az ügynökséget, a kiadóval pedig közös megegyezéssel elköszöntünk egymástól. Kiadót nagyon gyorsan találtam, mert a Pelagic már a Blind Crow után jelezte, hogy tárt karokkal várnak. Viszont olyan ügynökséget, amelyik valódi munkát akar végezni, a mai napig se nagyon találtam. A doomstaros időszak (2016-2024) alatt volt tíz Európa-turném, amiből a Doomstar hármat szervezett. Az összes többi úgy jött létre, hogy egy zenekar meghívott maga elé, mert láttak valahol, és megtetszett nekik a produkció. Az Amenra volt a leginkább álomszerű, ahol egyetlen koncertre voltam leszervezve Lille-ben, és már a repülőn ültem, amikor az Instagramon rám írt Colin (az Amenra énekese – S.T.), hogy annyira tetszett nekik a koncertem, hogy szeretnék, ha az egész turnéra mennék.

Viszont ez a vonal egy idő után kifulladt: akikhez eljuthatott a zeném, azokhoz eljutott. Innentől kellett volna beletenni az ügynökségi munkát, de mire eljutottunk oda, hogy már nem vitte magát a produkció, ezt a munkát már senki nem akarta elvégezni. Kipukkadt az a lufi, amit tíz éven át fújtunk, nekem pedig tovább kellett lépnem, hogy hátrahagyjam azokat a dolgokat, amik nagyon lehúztak érzelmileg. A feleségem két éve könyörgött, hogy nem baj, ha nehezebb lesz, de álljak tovább, mert ez a helyzet már a családi életünk rovására ment.

Ez gondolom azért volt nehéz, mert Jakab Zolival elsősorban barátság kötött össze titeket, és csak utána jött a munkakapcsolat.

Pontosan. Most jutottam el oda, hogy tudok szeretettel gondolni arra, ami tíz éven át zajlott, és nem csak az utolsó két évre emlékezem.

„Ami a legnehezebb lelkileg, az a legkatartikusabb is” – The Devil’s Trade-nagyinterjúnk a Vidékek vannak idebenn idejéből

A Season of Misttől miért mentél el?

Voltak olyan dolgok, amik nagyon nem tetszettek. Például ha egy kiadó szemrebbenés nélkül leigazol sejtelmes náci black metalt, és amikor fel van kérdezve erről, azt mondja, hogy ő nem foglalkozik politikával.

De emiatt még nem álltál volna fel.

Ez sem teljesen biztos. Nagyon rossz szájízem lett tőle. Amikor rákérdeztem a kiadó vezetőjénél, Michaelnél, hogy mik a tervek, mert 1+1 lemezre kötöttem szerződést velük, azt mondta, hogy annyira rosszul ment a Vidékek vannak idebenn, hogy még mindig nagyon sok pénzzel tartozom neki. Amikor azt válaszoltam, hogy szerintem azért ment rosszul, mert a teljes PR-részleg felmondott a megjelenés körül, és nem lett kifuttatva a PR-stratégia, akkor néma csönd fogadott a vonal másik végén. Ez egy súlyosan elhallgatott lemez lett. Tényleg fordulópontnak hittük, aztán semmi nem lett belőle. Michael azt mondta, hogy nem akar tovább dolgozni velem, amire fellélegeztem, mert nekem meg az nem tetszett, ahogy a lemezzel bántak, és amilyen shady igazolásokat csináltak.

A Call of the Iron Peak 2020 legjobb magyar lemezei között a Recorderen

A Season of Misttel az is probléma volt, hogy olyan közegbe kerültem, ahol az első ottani lemezem, a The Call of the Iron Peak sok emberhez eljutott, de csak egy részük tudott vele kapcsolódni. Amikor kijött egy új single, egyre kevesebb ember klikkelt rá. Ez a folyamat csúcsosodott ki a Vidékekben. Az már egy olyan térbe érkezett, ahol volt fix 20 ezer ember, aki meg fogja hallgatni a single-t, de senki nem fog ráklikkelni, akinek nem tetszett az Iron Peak. Szükségem volt egy új közegre, és a Pelagicnál ezek a számok tényleg jobbak lettek. Ez a kiadó olyan modellben működik, hogy van egy keménymag, amelyik úgy fizet elő a kiadó összes lemezére, hogy nem tudják, mik lesznek a megjelenések. Ők eltartják a kiadót, és minden más, ami ezen felül jön, pluszbevétel. A Pelagicot nem egy üzletember, hanem egy zenekar – a The Ocean – alapította, és egy nagyon szupportív, baráti közeg alakult ki körülöttük, erős közösséggel és saját fesztivállal. Három lemezre szóló szerződést kötöttek velem, úgy, hogy egyetlen új dalt se hallottak. Ez egy olyan bizalom, ami végtelenül motivál.

Hogyan élted meg, hogy a karriercsúcs után, amikor ráadásul olyan nagy metálfesztiválokon játszhattál, mint a Hellfest vagy a Brutal Assault, gödörbe kerültél?

Az, hogy egy olyan produkció, mint a Devil’s Trade, eljut olyan fesztiválokra, mint a Hellfest, nem a produkció dicsérete, hanem az ügynökségi izmozás eredménye. Ha egy fesztiválon délután 2-kor játszol, az nem azért van, mert a fesztivál nagyon akar téged a lineupba, hanem engedett a nyomásnak, hogy az egész csomagot megvegye az ügynökség összes zenekarával. Ezzel tisztában voltam, de abban reménykedtem, hogy ha otthagyom a Doomstart, attól a nevem még megmarad a fejekben. Sajnos az ügynökségek nehezen karolnak fel kisebb bandákat, mert mindenki biztosra akar menni. Van egy lemezem, amit nem hallott senki, úgyhogy a Nincs szennyezetlen szépnek kell egy jó kifutás, hogy újra pezsegjenek a dolgok körülöttem.

„Mindent felülmúlt” – Dávid a hellfestes élményeiről mesélt

Igazából azt volt nehéz helyretenni magamban, hogy hova lett az ázsióm. Túl sok olyan hang volt körülöttem, akik azt mondták a doomstaros és a Season of Mist-es történet végén, hogy igazából a zeném tehet arról, hogy ide jutottam. Hogy a Vidékek lemez nem jó, azért nem hallgatja senki és azért nem kötődnek turnék. Egy olyan közegben találtam magam, ami nem ismert el annak, aminek előtte, sőt, azt mondták, hogy én vagyok a hiba a képletben. Egy ilyen helyzetben nincs más megoldás, mint továbbállni. Amikor pedig továbbálltam, azzal kellett szembesülnöm, hogy lehet igazuk van. Lehet, tényleg nem elég jó a zeném. Ez egy öngerjesztő folyamat, és bekerülsz egy loopba, amiben semmi mást nem hallasz, csak ezeket a negatív hangokat. Nagyon nehéz volt belekapaszkodni a jó emlékekbe, amik azt igazolták, hogy ezeknek a hangoknak nincs, vagy nem teljesen van igazuk. Erre a mai napig nincs igazi válaszom, de időről időre kicsit jobban hiszek abban, amit csinálok. Ez napról napra változik. Amikor azt látom, hogy kijön egy legjobb magyar metállemezek lista, és a közelében sem vagyok, az visszaránt az öntiprásba. Szerencsére van ebből a zajból kiút, de az nem zenei, hanem a családi életünk, amit felépítettünk a feleségemmel. Szóval nem könnyű a helyzet, de nem is reménytelen, mert az új lemez szerintem csak azért is kurva jó lett.

Makó Dávid. Fotó: Volume of Voids.

Szerintem is. Az apaság szerinted adott egy plusz érzelmi mélységet a zenédnek?

Közvetlenül arra hatott, amilyen ember vagyok, az pedig szoros összefüggésben van azzal, hogy milyen dalszerző tudok lenni, hiszen nem alkalmazott művészetként tekintek a zenémre, ahogy a filmzenében el is buktam. A Nincs szennyezetlen szépre úgy hatott a fiam, hogy ebben a lemezben van fény. Miatta meg kellett tanulnom reménykedni és valamennyire optimistának lenni, különben alkalmatlan lennék szülőnek. Nem nevelhetsz úgy egy gyereket, hogy ebbe a világba minek. A fiam születése előtt elmentem terápiába, mert tudtam, hogy azzal a teherrel, amit én cipelek, nem lehet belevágni az apaságba, különben ugyanoda sodrom, ahová engem is sodortak.

A korábbi lemezeimen nem nagyon volt jóleső szépség, csak tipródás. Nem is gondoltam volna, hogy egyszer ki merek majd mondani olyan dolgokat, mint a Your Pieces Scattered végén, hogy „Annyira hiányzol, de nélküled szabad vagyok.” És közben szól egy billentyűfutam, ami szinte már túl szép. Két éve még biztos azt gondoltam volna, hogy ez giccses. A lemezbemutatón a valódi számsorrendet fogjuk játszani, de eddig ez volt az utolsó dal a koncerteken, és amikor hallom ezt az építkező szintifutamot, futkos rajtam a hideg, bekönnyezik a szemem, és azt szeretném, hogy soha ne érjen véget ez a pillanat. Aztán jön a szingularitás hangja, majd a kurva nagy csend, ami a dal után fogad. Ez a legszebb dolog, ami egy dalszerzővel történhet. Ha nem vagyok apa, ez a dal nem születik meg.

Édesanyádról szól az a sor, a szingularitás hangja pedig az, amit a fiad játékából vettél fel, ahogy eldobta és pörgette a kutyatálat. Aztán ez a múlt terheit lerakó dal átfolyik a lemezen a fiadnak szóló Nincs szennyezetlen szépbe.

Igen. Tőlem ez egy meghökkentően tudatosan felépített lemez.

Tarr Béla halála után említetted, hogy a lemeznek van egy nem is annyira titkos kapcsolódása A torinói lóhoz. Hol?

Sokáig dolgoztam Tarr Béla személyi asszisztenseként, és A torinói ló angol feliratát nagyrészt én kellett megírjam. Béla még élt, de nem úgy váltunk el egymástól, hogy csak úgy megkeressem őt, hogy szeretném felhasználni a szomszéd monológját a filmből. Mivel a filmhez nem készült angol szinkron, újra lefordítottam a szöveget, odaadtam az AI-nak, és megeffekteztük – ez hangzik el a Weltschmerz című dal végén. Ez a monológ összecsengett az én világképemmel, hogy amit elronthattak, azt elrontottak, amit megkaparinthattak, azt megkaparintották, és mi maradt nekünk? Már a halhatatlanság is az övék. A Bélának írt „nekrológomban” pedig azt írtam, hogy tévedtek: így, hogy Béla már nincs köztünk, a halhatatlanság már az övé. Ezt nem lehet elvenni tőle. Akármennyire is szeretné a rendszer elértékteleníteni ezeket az alkotókat, nem fog sikerülni. Krasznahorkai Nobel-díjánál is látszott, hogy nem tudnak mit kezdeni vele.

„Látom az embert végre” – Mit tanultunk Tarr Bélától?

Most hogy látod a közeljövődet a Devil’s Trade-del?

Egész jól néz ki a tavasz, lesz egy kis olasz út, pár nyári külföldi fesztivál, majd a Pelagic Fest. Nem leszek nagyon elfoglalt, de ha minden jól megy, őszre megoldódik a turnéhelyzet. És a lemezzel is van még tervem, mert ez alkalmas rá, hogy jövőre egy olyan remixalbumot adhassak ki, amelynek az egyik oldala nagyon súlyos indusztriál lesz, a másik pedig csak akusztikus. És ezzel visszatérnék az énekes-dalszerző/folkzenész énemhez is.

Hogy a távolabbi jövő mit hoz, azt nem tudom. Azt látom, hogy ahogy a társadalomban is eltűnik a középosztály, úgy a koncertiparban is a középréteg, és maradnak a nagyon kis klubok kis nézőszámmal, illetve a nagyon nagy produkciók. Az undergroundban és a mainstreamben is zajlik párhuzamosan ez a folyamat, én pedig pont a szenvedő/eltűnő rétegbe tartozom. Lehet, eljön az a pont, amikor nem tudok többet elindulni zenekarral turnézni.

A Covid idején volt egy látomásszerű kép a fejemben, hogy az élő zenélés visszakényszerül abba az állapotba, ahonnan ered: hogy minden falunak megvan a zenésze, aki a szomszédoknak játszik majd. Ha átment a zenész a másik faluba, az kiemelt ünnepnap volt. Én nem tartom ezt óriási problémának. Egyre inkább el tudom engedni a ragaszkodást ahhoz a világhoz, amihez az elmúlt 11 évben tartoztam.

The Devil's Trade – Nincs szennyezetlen szép lemezbemutató
Előzenekarok: Bipølaris, Cvlt of Grace, Oláh Annamari
Helyszín: Dürer Kert
Időpont: 2026. január 22. (csütörtök) 18.00
Belépő: 5500 Ft (elővételben), 6500 Ft (helyszínen)
Jegyvásárlás. Facebook-esemény.

interjú: Soós Tamás
nyitókép: Volume of Voids