„Ez itt a popkultúra művészeti erejének mintapéldánya” – Beck Zaza kedvenc 2025-ös zenéi

2026.01.11. 12:15, soostamas

Miután listába szedtük a legjobb külföldi és magyar lemezeket, filmeket és sorozatokat, idén is megkértünk zenészeket, hogy gyűjtsék össze a kedvenc dalaikat, albumaikat az évből. Ezúttal Beck Zazát, aki tavaly kihozta élete első szólólemezét, az átütő érzelmi töltetű, baljósan kattogó-szorongó félelemből otthont, de hozott ki lemezt a Wake Up 1230-mal is (Liquid Boulevard), a 30Y-nal pedig remek formában ünnepelte a zenekar 25. születésnapját.

„ZAZA, NEKED TÉNYLEG EZ SZÓL A FEJEDBEN?” – ZAZA ZAJZENÉKRŐL, LESZOKÁSRÓL, ÉS AZ ELSŐ SZÓLÓLEMEZÉRŐL

A tavalyi évben én nagyon szerencsés voltam, mert meghatározó, hosszabb időre beköltözhető lemezeket kaptam. A Wet Leg első lemeze például rám nem volt nagy hatással, hálószobásabbra sikerült, mint ami jólesett volna, ellenben a moisturizer a zenekarrá válással olyan energikus lett, hogy hetekig mást se hallgattam. A Turnstile NEVER ENOUGH-ja szedte ki végül a fülemből, hogy aztán az szóljon bennem egész nyáron. Én értem, hogy sokaknak ez már a „popzeneség” – bármi is legyen az – felé egy akkora lépés a baltimore-i hardcore punk szcénától, ami felér egy árulással, számomra azonban ennek a végtelenül megújuló és megújulásra képes műfajnak csak egy újabb tökéletesre sikerült darabja, ahol az egyetlen nem eltörendő elem, a hitelesség ugyanabban az alázatos formában megmaradt, dacára az egyre popzeneibb megoldásoknak.

Tudom, hogy Lykke Li Wounded Rhymes albuma nem 2025-ös megjelenésű. Messze nem, hiszen az anniversary edition is 2021-es. Megvettem, mert le volt értékelve és feltettem a bakelitet. Az „áfáló dal” annyit ment annak idején, hogy egyszerűen nem is jutottam el a lemezig, illetve én akkoriban épp a Suicidal Tendencies- és a NOFX-életmű oltárán áldoztam. Mindenesetre most ez a lemez egészen november 7-ig maradt a lejátszóban. Teljesen a szerelmese lettem, és azt hiszem, rengeteget tanultam is belőle, hiszen a perkusszív megoldások legalább annyira gurítják a dalokat, mint a melódiák.

Aztán november 7-én megjelent a LUX. Én Rosaliának a második lemeze óta vagyok rajongója. És mint rendes rajongó, egyelőre semmi olyat nem tudott mutatni, amit ne imádtam volna. Ebbe beletartozik a Motomami is, ami azért meglehetősen a zenei ízlésem határmezsgyéjén táncol. Mondjuk táncol, az egyszer biztos. A LUX viszont olyan, mint a Karamazov testvérek, nagyívű és nagyvonalú, újra meg újra elővehető, intellektuális és érzelmi kihívás, és hát végtelenül, fájdalmasan igaz alkotás. Ez itt a popkultúra művészeti erejének mintapéldánya. A legjobb értelemben. Ahol semmi nem önmagáért van, ahol minden kifejezés a szívig megy, miközben nagyon komplex módon felépített alkotásról van szó. Lenyűgözött és azt hiszem, vagy inkább abban bízom, hogy ha létezik még egyáltalán efféle folytonosság és hivatkozás 10 vagy 20 vagy 50 év múlva, akkor a LUX olyan lemezekkel lesz együtt említve, mint a Sgt. Pepper, a Shape of Punk to Come, vagy az Igor.

Szeretnék megemlíteni még három lemezt, ami bőven megéri a meghallgatást. Ho99o9: Tomorrow We Escape; Little Simz: Lotus; The Cure: Mixes Of A Lost World. Illetve a számomra legfontosabb történést: Underworld – London, Boiler Room @ YouTube.

Két magyar lemez bújt a bőröm alá '25-ben. Az egyik a Nagyúr második lemeze, a Miami. Palika szövegei jól értek a Szemét óta, ahogyan a zenekar is hallhatóan dühösebb a megszólalásban és progresszívebb a szerkezetekben. Sodró lendületű anyag, neurotikusan magabiztos, ha szabad egy ennyire furcsa dolgot mondanom, továbbá úgy önreflexív, hogy nem esik se a nosztalgia, se az önsajnálat hibájába. És az bizony nem kis dolog, pláne úgy, hogy mindeközben az Isten Háta Mögött újra próbál, sőt mi több, pillanatok alatt eladott két teltházat a Dürerben tavaszra. Hát, ott is ott leszünk drága barátaim ezek szerint!

A másik bongor EXTÁZIS-a. Örömmel figyeltem, ahogyan épp olyan hisztérikusan terjedt, mint amennyire megérdemli. Pedig nem mondom, hogy könnyű befogadni, szembenézni, beszélni mindarról, ami az EXTÁZIS-ban elhangzik, és ha művészi értelemben valahogyan lehet jól, akkor azt ezen a lemezen meghallgathatjuk. Ezzel nem azt mondom, hogy máshogyan nem lehet, vagy hogy ne kellene – pláne egy olyan országban, ahol mindenki érintett, még az is, aki direkt módon nem –, de az biztos, hogy egyedül ezzel az őszinteséggel és bátorsággal érdemes. Ez a lemez egy nagyszerű színház, egy pont jól olyan és akkora, amekkorát a megszólaló/befogadó, a hip-hop és a popzenei keret elbír. Végig tartja a fókuszt, miközben ad slágerdalt (!) is, a dramaturgia patikában kimérve feszít és felold. Minden közreműködő előtt is le a kalappal, tiszta szívemből hálásan köszönöm mindenkinek, aki ennek a lemeznek az elkészítésében részt vett!

„EZZEL A LEMEZZEL PRÓBÁLTAM MEGVÉDENI MAGAM A VISSZAESÉSTŐL”: BONGOR AZ EXTÁZISRÓL

Mindenképp szeretném még elmondani, hogy boebeck – leszarom, hogy az unokahúgom zenekara, szeretem és nyilván kiemelt figyelemmel is követem – megírta az eddigi kedvenc dalomat, a no amendset, sikerült is annyira sokat hallgatnom, hogy most szinte nem megy, szóval hallgassátok helyettem is, illetve hogy a Cataflamingo új lemeze, a Döntetlen egy igazán erős darab lett. Sokat hallgatom és azt is köszönöm, hogy kérésemre olyan hamar elküldték a dalszövegeket a srácok. Az, hogy süketülök, sajnos egyre biztosabb, nehezen értem már a zenei szövetbe kevert éneket, pedig amúgy rohadjak meg, nagyon szeretem, ahogy a lemez egészének megszólalását, izgalmas lüktetését is.