„Magyarországról jött ehhez az önbizalmam” – Go Kurosawa-interjú (Kikagaku Moyo, Guruguru Brain)

Tavaly Magyarországon járt jammelni Go Kurosawa, a japán pszichedelikus zenék egyik kulcsfigurája, a Kikagaku Moyo dalszerző-dobosa és a Guruguru Brain kiadó vezetője. Ebből egy dupla lemez is megjelent október végén The Initiation Outlaws címmel, Go pedig elmesélte, hogyan fedezte fel a pátyi Psychedelic Source kollektívát, mihez adott bátorságot neki a magyarországi jammelés, és össze fog-e állni valaha újra a Kikagaku Moyo. Ez a Recorder magazin 130. számában megjelent interjú bővített változata.

Hogyan kerültél Budapestre?

Egy Hollandiában élő japán barátomnak meghalt az édesanyja, és mivel nagyon szeret utazni, felvetettem, hogy menjünk el valahova, ne abban a lakásban üldögéljen, ami az anyjára emlékezteti. Akkor már tudtam, hogy pár hónap múlva visszaköltözöm Japánba, és terveztem még egy utolsó tripet Európában. Nyolc évet éltem Hollandiában, úgy éreztem, a nyugati gondolkodást és életmódot már ismerem, de kíváncsi voltam a kelet-európaira, ezért örültem, hogy a barátom az opcióim közül Budapestet választotta. Egy nappal az indulás előtt a Kikagaku Moyo amerikai booking ügynöke átküldte a Psychedelic Source Bandcamp-oldalát azzal, hogy most hallotta őket a WFMU-ban, ami egy befolyásos rádióállomás New Jerseyben, a Kikagakuval játszottunk is náluk. Utánanézett, és ajánlotta, hogy ez egy jó kis magyar psych-rock közösség, én meg mondtam, hogy klassz, mert holnap pont oda megyek. Nem volt semmi tervünk azon kívül, hogy fürdünk és chillezünk, de így lett egy.

"Ha zenélünk, abból általában lemez lesz" - Psychedelic Source Records-interjú

Mi fogott meg annyira a zenéjükben, hogy játszani is akarj velük?

Amikor lecsekkoltam a lemezeiket, rögtön hallottam, hogy ez igazi jammelős zene. Tetszett, hogy nincsenek megkomponálva a számaik, csak játszanak a stúdióban. Próbáltam kideríteni, hogy kik ők, de nincs Instagram- vagy Facebook-oldaluk. Látszott, hogy aktívak, folyamatosan jelennek meg lemezeik, de azt se tudtam, hogy koncerteznek-e egyáltalán. Gondoltam, rájuk írok, aztán lesz, ami lesz. „Helló, Go vagyok a Gurugurutól, holnap Budapesten leszek, van kedvetek jammelni?” A Bandcamp-üzenetekre nem sokan válaszolnak, de ők szerencsére igen.

És milyen volt velük jammelni?

Marhajó. Amikor megérkeztünk, már készülődtek, be volt mikrofonozva minden, és elkezdtünk játszani, mielőtt két mondatot váltottunk volna. Azt se tudtam, ki az a Bence, akivel leveleztem (Ambrus Bence, a Psychedelic Source egyik motorja és gitárosa – a szerk.); mindenkinek annyira epic neve van magyarul, hogy nem tudtam megjegyezni. Két órát jammeltünk megállás és hangszerváltás nélkül, aztán a szünetben kezdtem el kérdezgetni, kik is ők, hogy a Psychedelic Source egy kiadó vagy egy zenekar. Aztán rájöttem, hogy ez egy lazán szerveződő kollektíva, átjönnek barátok, van, aki nem is zenél, csak lóg velük a stúdióban a föld alatt – ez a vájb.

Hogy tetszett Magyarország? A Kikagaku Moyóval csak egyszer játszottatok itt, Ozorán.

Már a második nap helyi zenészekkel jammelni – ez a legjobb fogadtatás. Sokkal jobb, mint turistáskodni. Elmentünk Bencéék házába, akik az erdőben élnek, és amikor láttam, hogyan töltik egy napjukat, attól jobban megértettem ezt a helyet, mint ha megszállok egy hotelben, és egész nap múzeumokat meg várakat nézegetek. Hollandiában sokan azt gondolják, hogy ott a legjobb élni, de közben látod, hogy az emberek elveszettek, depressziósak, és panaszkodnak, hogy basszus, nem történik itt semmi se. Aztán eljössz Budapestre, és látod, hogy itt aktív jamkultúra van, és abban vannak az emberek, amiben szeretnének. Az erdő szélén élnek, de nem azért, mert divathippik, hanem mert ez a természetes közegük. Nagyon szép volt ott lenni velük, és látni Kelet-Európának ezt a szegletét.

A Kikagaku Moyóval folyton jammeltél, de olyan zenészekkel, akiknek minden gondolatát ismerted. Milyen volt olyanokkal játszani, akikkel épphogy csak találkoztál?

Nekem a kötetlen jam session a komfortzónám, szóval könnyű volt.

Miért szeretsz ennyire jammelni?

Ha ritkán koncertezel, mindegyik alkalom különleges. De ha turnézol, és több mint száz koncertet adsz egy évben, amiken ugyanazokat a dalokat játszod újra meg újra, az nem túl kreatív, mert csak ismétled önmagadat. Ha el akarod veszíteni magad a játékban, ha be akarsz kerülni a zónába, az így nem megy. A Kikagakuval a lemezeknél is csak egy vagy maximum két felvételt csináltunk a számokból. A jamben az a szép, hogy a pillanatban történik, és utána nem lesz soha ugyanolyan. Csak az érzés marad meg utána, hogy milyen jó trip volt. A jam valódibb: megmutatja, ki is vagy igazából.

Jobban játszol, ha beérsz a zónába?

Nem mondanám jobbnak. Nem ezekben a kategóriákban gondolkodom. Technikailag amúgy sem vagyok annyira jó, amennyiben a jó doboláson azt értjük, hogy tartod a tempót, vagy hogy jó a dinamika. Egy jamen néha begyorsítasz, néha belassulsz, és fura dolgokat csinálsz. De pont ez a lényeg, hogy felszabadulsz a „jó” és a „rossz” játék megkötései alól, mert ha beérsz a zónába, kreatív leszel, és olyan helyekre mész, ahová máskor nem. Nem gondolkodsz azon, hogy mit csinálsz, hogy többet vagy kevesebbet kéne-e játszanod. Jammelés közben sokkal könnyebb flow-ba kerülni.

Ezek után milyen volt tök egyedül felvenni a szólóalbumodat? Szeptemberben jött ki a soft shakes, amin tulajdonképpen magaddal jammelsz.

Nem volt könnyű, de izgalmas kihívásnak éreztem. Ha egyedül vagy, pontosabban kell tudnod, mit akarsz játszani, miközben meg akarod őrizni a zene spontaneitását. A Kikagaku Moyoban eszembe se jutott szólólemezt csinálni, minden ötletünket a zenekarba raktuk. Miután vége lett, felmerült bennem, de arra gondoltam, mi értelme tök egyedül zenélni? Mi ebben a szórakoztató? Ennek ellenére elkezdtem csak úgy zenélgetni a stúdióban. Azt gondoltam, nem lesz ezekből a demókból semmi, de a saját stúdióban az a jó, hogy nem kellett elpakolnom, és másnap ott folytattam, ahol abbahagytam. Hozzáadtam egy-két hangszert, kikerekítettem a dalokat, és pár hónap után rájöttem, hogy tulajdonképpen egy lemezt csinálok, aminek legyen akkor az a koncepciója, hogy én játszok rajta mindent.

Vagy húsz hangszeren játszol a lemezen.

Rövid a figyelmem, könnyen elunom magam. Van, aki órákig tud zongorázni, más meg egész életében csak gitározik, nekem ez nem megy. Bizonyos szempontból így felszínesebb vagyok, de sokkal szélesebb a merítésem.

Akkor nem is dobosként tekintesz magadra?

Egyre kevésbé. Régóta nem doboltam már. Nem vagyok dobritmus-őrült, nem szeretek egyedül, klikkjelre gyakorolni. Úgy poén, ha van veled egy basszgitáros is.

A Kikagaku Moyo előtt soha nem doboltál. Akkor miért ezt a hangszert választottad?

Mert ez egy primitív hangszer: csak ütöd. Az akkordokról, harmóniákról gondoskodnak mások, és mivel akusztikus hangszer, amiatt se kell aggódni, hogy elszakad a kábeled, vagy bekrepál az erősítőd. Amikor fiatal voltam, sok energiám volt, amit be akartam csatornázni a zenébe. Dobolni akkor is jó, ha rossz kedved van, mert annyira fizikális az egész, hogy felspannol a testmozgás.

Három éve függesztettétek fel a Kikagaku Moyo működését. Van rá esély, hogy újra összeálljatok?

Ezen én is szoktam gondolkodni, de őszintén szólva nem vagyok benne biztos. El tudom képzelni, hogy idővel annyit változunk, hogy teljesen más hatásaink lesznek, és ki tudunk találni valami klassz új dolgot – akkor érdekelne. De most még nem telt elég idő ahhoz, hogy újra inspiráljon a projekt.

Gondolom, nem véletlenül fogalmaztatok úgy, hogy határozatlan időre leáll a zenekar. Mondhattátok volna azt is, hogy feloszlotok.

Abszolút. Nem is mondom azt, hogy örökre vége van. Talán folytatjuk, talán nem. Egy zenekar szerencsére nem egy cég, nem muszáj állandóan üzemelnie. Tíz évig intenzíven csináltuk a Kikagakut, és kábé ez egy kollektíva természetes életciklusa: valakinek más dolga lesz, valaki nem akarja tovább csinálni. Én szeretem, ha a dolgok a természetes medrükben folynak, és nem erőltetjük, hogy mi történjen. Amikor eltelt tíz év, megkérdeztük magunktól, hogy meddig csináljuk még a Kikagakut. Két évig? Húsz évig? Örökre? A folyamatos turnézás nagyon igénybe veszi a szervezetedet, én folyton beteg voltam tőle. A Covid előtt már amúgy is beterveztünk egy szünetet, mert bár fantasztikus érzés minden nap élőben játszani embereknek, és visszakapni tőlük energiákat, de ez is egy loop bizonyos értelemben. Írsz egy lemezt, elmész turnézni, interjúkat adsz, aztán megint lemezt írsz, turnézol, satöbbi. A loopban jól érzed magad, mert az lesz a komfortzónád, de mi kíváncsi emberek vagyunk, és nem elégít ki, hogy egy dolgot csináljunk örökre. Úgy éreztük, hogy már kiismertük ezt az életstílust, és ezt a projektet zeneileg, és meg akartuk nézni, mi mást tudnánk még csinálni.

Hogyan látod a Kikagaku Moyo örökségét? A maya ongaku is emlegette, hogyan tapostátok ki előttük az utat azzal, hogy kitörtetek Japánból és nemzetközi szinten turnéztatok.

Soha nem izgatott, hogy zeneileg hogyan fogunk hatni másokra. Szerintem közvetve hatottunk emberekre, akik látták egy-egy koncertünket, hogy ilyen zenét is lehet játszani: nem kell mindennek tisztának lennie, lehet improvizálni, szabadnak lenni. De nem tudnék rámutatni egy zenekarra, akikre hatottunk. A King Gizzardnak könnyű, mert nagyon sok zenekar úgy szól, mint ők.

Egy időben titeket is a japán King Gizzardként emlegettek.

Pedig nekik se a zenéjük hatott ránk, hanem az, ahogy csinálták a dolgaikat. Amikor felléptünk a fesztiváljukon, a Gizzfesten, és láttuk, hogyan viszik a Flightless Recordst, hogy van saját stúdiójuk, kiadójuk, próbatermük egy helyen, arra gondoltunk, klassz lenne nekünk is egy ilyen. Régebben számított, hogy milyen kiadónál van egy zenekar, mert ha saját kiadásban jelentek meg a cuccaid, az azt jelentette, hogy senkinek nem kellett a zenéd. Ma viszont, ha egy zenekar DIY-ban nyomja, és saját maga adja ki a zenéit, azt még támogatják is az emberek. Ez minket is nagyban inspirált, hogy saját kézbe vegyük a dolgainkat.

Tomo Katsuradával, a Kikagaku Moyo gitárosával anno Hollandiába költöztetek a kiadótokkal, a Guruguru Brainnel együtt. Ázsiai zenekarokat adtok ki, és így sokat tudtatok segíteni nekik abban is, hogy Európában és Amerikában turnézhassanak. Milyen érzés most újra Japánban élni? Már nem zavar mindaz, ami miatt annak idején eljöttetek?

A japán zeneipar nem változott. A japán kultúrában nem szokás megkérdőjelezni dolgokat, inkább elfogadnak mindent úgy, ahogy van. A do-it-yourself módszerek sem terjedtek el, mert az emberek csak arra koncentrálnak, hogy zenéljenek. Egyetlen dolgot a végletekig tökéletesíteni – ez a japán módszer, és ez szerintem nem fog soha változni. De ma már nem zavar, mert tudom, hogy a zene eljuthat bárhová, és én is bármikor elmehetek. Ez felszabadító érzés. Amikor elkezdtük a Kikagakut, ebben még nem lehettem biztos. Tizenhárom évet éltem Európában és Amerikában, és ezzel a perspektívával már jobban tudom értékelni Japánt, mert megvan a kellő távolság köztünk. Nem véletlen, hogy Fukuokába költöztem, és nem Tokióba – kell egy kis távolság a szülővárosomtól.

Keletről mindig Nyugatra akarnak menni a zenészek Európában is, aztán rájönnek, hogy nagyon nehéz keleti zenekarként betörni a nyugati zeneiparba, közel lehetetlen, és néha jobb inkább a környező országokban koncertezni. Ti is így vagytok ezzel?

Ma már nincs szükség a nyugati jóváhagyásra. Régebben ázsiai zenekarként az volt a siker, ha szerepeltél egy angol magazinban. Pedig helyben az senkit nem érdekel. Miért is kéne? Azt gondoltuk, hogy a nyugati kiadók jobban tudják terjeszteni a zenét, de mostanra keleten is meglett ehhez a tudásunk és az önbizalmunk. Tudjuk, hogy a mi zenénk más, és ettől menő, és nem muszáj ott lennünk Angliában vagy az Államokban. A mi kiadónk fókusza is átkerült kicsit arról, hogy Európába vigyük a zenekarokat, arra, hogy inkább Ázsiában turnézzunk, és összekössük a szomszédos országokat, szülessenek kollabok. Amikor elkezdtük a Gurugurut, még muszáj volt Európában lennünk fizikailag, hogy el tudjuk szállásolni a zenekarokat, és meg tudjuk mutatni nekik, mi hogy működik. Ma már a zenekaroknak is több a tapasztalatuk, nekünk pedig kialakult egy olyan kapcsolatrendszerünk, hogy a távolból is tudunk segíteni. A tudásunk most értékesebb itt, mint Európában.

Mi vár rád a közeljövőben?

Holnapután indulok Szingapúrba (az interjú még októberben készült – a szerk.), aztán Indonéziába, ahol helyi zenészekkel játsszuk a szólózenéimet. Nem tudom, mi fog kisülni belőle, de pont ez az izgalmas. Most jövök rá: ehhez talán Magyarország adott önbizalmat. Ha elmentem egy országba, ahol még sosem jártam, és tök jót jammeltem a helyiekkel, miért ne csinálhatnám ezt meg Ázsiában is?

A Psychedelic Source ősszel megrendezi az ország első heavy psych/stoner/kraut rock/doom metal fesztiválját