„Szeretek benne maradni a grúvban” – Boros Levente-interjú

Boros Levi az ország egyik legkapósabb ütőse, akit ezer helyről ismerhetünk: ő táncoltat soulfunkra az Amoebában, dobol a KEXP-t is megjárt The Qualitonsban, amcsi folkot játszik Áron Andrással, Lev Toystore-ként pedig mindenféle fura elektronikával tágítja a hallójáratokat. De hogyan lett mestere a grúvdobolásnak? Igaz, amit Mark Kozelek is mondott róla, hogy mindig tiszta zenben van? Hogy került be a Krétakörbe, és milyen volt Zomblaze-zel sulidiszkózni Nyíregyen? Levivel az egész pályáját átbeszéltük.

Új sorozatunkban (Középpontok) olyan zenészekkel beszélgetünk, akik több zenekarban is játszanak, sok mindent csinálnak párhuzamosan, mégsem kapnak akkora reflektorfényt, és ritkán készül vagy még sosem jelent meg velük átfogó portrébeszélgetés. Dom Beats, Mészáros Ádám, Gressai Ferdinánd és Varga Dániel után az idei utolsó interjúalanyunk Boros Levente, aki már a második Sun Kil Moonnal közös albumát hozta ki az Amoebával, dobolt az év legjobbnak választott hiphoplemezén (Demerung), a Qualitonsszal az újrakezdésük csúcsanyaga (Club Eco Vol. II: The Nest) mellett egy spontán jamlemezzel is megörvendeztetett minket az év végén, elektronikus szólóprojektjével, a Lev Toystore-ral pedig eddigi legkomolyabb anyagát tette le az asztalra (A tudáshoz és a szépséghez).

Nyíregyházán már együtt bandáztál Zomblaze-zel, tőle vetted át a sulidiszkókat dj-ként. Hogyan jött be az életedbe a zene és a dobolás?

A szüleim látták, hogy beindulok zenére, és folyton klipeket akarok nézni, ezért beírattak a zenetagozatos suliba. Nagyon szerettem Jackót hallgatni, azt gityózta és énekelte nekem a nagybátyám, meg Aerosmith-t kaziról, és Kravitzet, meg a Rázd meg jól a fát, azt énekeltem és ugráltam rá. Aztán áltiban egyből jöttek a kórusok és a klasszikus zene. Imádtam, nagyon komoly zenehallgatási élményeink voltak. Elkezdtem zongorázni is, amit nagyon szerettem, ha imprózhattam, de gyakorolni annyira nem szerettem. Aztán kamaszként elcsűrödtünk a dj-kultúra felé. Blaze felettem járt egy évvel áltiban, és bratyiztunk a fiúkórus miatt, meg dj-ztünk a sulis rendezvényeken. Aktuális diszkóslágereket, pop-house cuccokat játszottunk, de Prodigy és Fatboy Slim is pörgött.

Ez hány körül volt?

’96-98. A dobolás pedig már gimiben, két áltis jóbarátom, Kocsis Máté és Koblicska Örs révén jött be az életembe. Elkezdtem átjárni a próbatermükbe a garázssoron, meg a családi ház padlására és cuppantam a dobra – és egyből egész jól is ment a dolog. A sok zenét, ami átfolyt rajtam, meg a zongis tapasztalatokat könnyen át tudtam ültetni a hangszerre. A zeneiskolában már nem fértem be dobszakra, ezért elkezdtem magánórákat venni Papp Csabától, aki mai napig a mesterem. Ő egy nyíregyházi dobtanár, helyi gondolkodó és kiművelt jazzdobos, aki teljesen más dimenzióban játszott, mint amit én addig hallottam. Egyszerűen megrökönyödtem, hogy így is tud szólni a hangszer. Azokon a magasra hangolt, nyitott hangzású dobokon eleinte fura volt és harsány, amit játszottam, de hónapok után végül sikerült megszólaltatnom a hangszert, bár nem jazzt játszottam. Nála kattantam rá teljesen a dobolásra.

Milyen zenekaraid voltak Nyíregyen?

Semmilyenek. Ott még csak gyúrtam magam, mert azt gondoltam, meg kell ütnöm egy szintet, hogy bevállaljak egy zenekart.

Szándékosan nem léptél be sehova?

Volt a fejemben egy elképzelés, hogy mikortól érdemes, és ez be is jött, mert kényelmes érzést adott, amikor elkezdtem coverbandekben játszani már Szegeden. Akkor még nem volt teljesen tiszta, hogy zenélni akarok, ezért elmentem angol-francia szakra, gondoltam, tanulok nyelveket. De nem fejeztem be, mert Szegeden elborultam teljesen. A suliba egyáltalán nem jártam be, csak gyűrtem a koliban a gumilapot, zenét hallgattam, és a Csermák Hangszerüzletbe jártam, ahol összebratyiztam Volent Zsolttal, a Nyers dobosával, aki nagyon jófej volt, és megengedte, hogy hátramenjek gyakorolni, és kipróbáltam az összes dobverőt meg cintányért, ami csak létezik. Közben beléptem a szaktársaimmal egy szárnyát próbálgató pop-rock bandába, Skunk Anansie-t, Pinket meg No Doubtot játszottunk, mert női énekesünk volt. Jó buli volt, sok kutyaütő pillanattal.

Fixi 4-ral régen.

Részedről is?

Persze. Stílusidegen fillek, csak mert ki akartam próbálni. Grrr… :D Két év Szeged után aztán átmentem a Kőbányai Zenesuliba, Jávori Vili bához előkészítőre is jártam. A Zeneakadémiára akartam felvételizni, de nagyon komoly volt a zongi- és a szolfézskövetelmény, és nem tudtam volna felkészülni hirtelen, nekem viszont a szegedi lébecolás miatt gyorsan kellett lépnem. (Kedves szüleim nagy türelemmel és megértéssel vették ezeket a lépéseket, amiért nem lehetek nekik elég hálás.) Életemben nem izgultam még annyira, mint a kőbányai felvételin. Konkrétan nem mertem bemenni, magam elé engedtem mindenkit, és öklendezésig aggódtam magam. Hallgattam a többieket, „ezek sokkal jobbak nálam, mit keresek én itt?”

Végül egész jól lejátszottam a kottaanyagokat, kisdobiskolák, grúvkották, ilyesmi, és az All of Me-t vittem választott dalként. Közöm nem volt a swinghez, de azt a számot szerettem, és kitaláltam egy dzsungeltamos jazzbevezetőt hozzá. Egész jól ment, de tényleg borzasztóan izgultam. Amikor Vili bácsi mondta, hogy felvettek, nem hittem el, annyira jó dobosok voltak ott. Ez nem kishitűség, hallottam őket, de Vili bácsi valamiért megszavazta nekem a bizalmat. Kőbányán aztán rohamosan beindult a fejlődésem, és két év alatt olyan komoly szinten megtanultuk kezelni a hangszert, amiről nem hittem volna, hogy valaha lehetséges lesz.

Mégsem fejezted be a sulit.

Az első év nagyon jó volt, a második kezdett fura lenni, a harmadikban pedig eljöttem. Egyenlőtlenségek voltak az oktatásban, mert mondjuk a gityósok nagyon tudták a zeneelméletet, az énekesek, dobosok kevésbé, és ezt nehéz volt kezelni az órákon: valakinek tök unalmas volt, mások meg hozzá se tudtak szagolni. Amikor az ember elkezd csak zenével foglalkozni, megnő a szabadságvágya is. Engem akkor nagyon elvitt a free jazz és a noise zene, meg drum ’n’ basst próbáltunk hangszereken játszani, és nem illett a képbe, hogy bluesokat és popokat játszok a suliban. Tök jó tanáraim voltak, de annyira másban voltam, és amikor egy idő után nem adtak termet, ahol addig napi szinten több órát gyakoroltam, otthagytam a sulit. Ezt szerencsére sikerült megbeszélni a tanáraimmal, és nem rossz érzésekkel váltunk el.

Pesten hogyan kerültél be a free jazzes közegbe? Az amoebás Sabák Péter mesélte, hogy ő először duóban látott, műtősruhában játszottatok, a dob mellett egy szénné torzított basszgitárral.

Ez Az Előző Rész Tartalmából volt, amiben Tóth Laci barátommal kezdtünk el még Nyíregyházán, de már a szegedi évek után elektronikus tánczenéket játszani. Kezdetben az óperentziás Domokos Tibi is benne volt, meg László Balázs barátom perkán, és Lippai Misi, aki azóta Dr. Space néven elég menő psy-trance dj lett. Eleinte a tánczenei kultúrát próbáltuk meg hangszereken hozni, mindenféle fura effekttel a bassen, és aztán mentünk el más irányokba. Laci sokkal radikálisabb volt nálam: ő is Kőbányára járt, de hamarabb otthagyta, mert az egyik vizsgán a Sunny-t kellett játszani, és azt mondta, hogy ő erre nem hajlandó.

Az Előző Rész Tartalmából kései, Keszei Krisztiánnal közös triófelállása, középen Boros Levi.

Pesten az kezdett el jó értelemben ferdíteni minket, hogy megismerkedtünk Mészáros Ádámmal, aki akkor már tapogatta ezeket a fura gitáros íveket. Ádámmal trióban még mindig nagyon groovy volt a cucc, de már sok széjjelküldött, punk attitűdű free zenélés folyt. Akkor voltunk a topon. A 2010-es UH Feszt üdvöskéi voltunk, kis lengyel turnéra is elhívtak minket. Aztán Ádám kilépett, és jött Lawrence Williams szaxofonos, aki Magyarországon élt akkoriban, és vele tovább mentek az elfajulások: a groove-os dolgok már csak rövid, megkomponált, arrange-szerű részekként fordultak elő, mert akkor már tudtunk puhulni, és inkább noise-szerű cuccokat játszottunk. Lacival akkor a hangzások érdekeltek minket, meg a szabad zenei attitűd, hogy hogyan lehet improvizálva minél kézzelfoghatóbb, erős hangulatokat teremteni.

„ANYÁM MINDIG MONDTA, HOGY NE LEGYEK SZODÉ” – MÉSZÁROS ÁDÁM-INTERJÚNK

Közben Zomblaze révén bekerültél az Amoebába is.

Igen, Zomblaze-nek volt egy studio sessionje a vágóhídon az R33-ban a Szintetika című lemezéhez, ahová elhívott dobolni, Vanist (Jazzbois) meg gitározni, akiről akkor még sok hiphopfej nem tudta, milyen jó gitáros, mert inkább producerként ismerték az Akkezdet Phiai és a Vanis & Crain miatt. Ez lett a KR c. dal, amiben Ponza rappel, szóval ez már egy kis Fixi-hangulat volt. Sabi (Sabák Péter – a szerk.) amúgy nem is az Amoebába hívott eredetileg, hanem meg akarta csinálni a Sena Live Bandet, ami nem jött akkor össze, de a saját ízlésével összerakta az Amoebát. Ezzel párhuzamosan Vanis révén bekerültem a Fixi 4-ba is, ahol Mihalik Ábelt váltottam, és ez nagyon jól jött, mert az AERT szép lassan kikopott, én meg visszakanyarodtam a grúvzenékhez. Imádtam hiphopot meg funkokat játszani élőben.

Miért ebben a jazz-funk alapú, grúvos hiphopdobolásban találtad meg igazán magadat?

Jó kérdés. Hasznos volt a free-s időszak, mert rengeteget tanultam a dobszerkóról és a közös zenélésről, de egy idő után megelégeltem azokat a hangzásokat és kísérleteket. A grúvzene mindig is a részem volt, és jólesett játszani, mert egyértelmű volt és könnyű, a hatása pedig lemérhető. A free szcénában ez nem mindig egyértelmű, mert az elgondolkodósabb zene, és a hatás, amit elképzelsz, nagyon másképp tud lecsapódni az emberekben.

LEVI ITT MESÉLT NEKÜNK A KEDVENC HIPHOPLEMEZEIRŐL

Sabák mondta, hogy szerinte nincs még egy ember az országban, aki ilyen ízesen és stílushűen tud hiphopot dobolni. Zeneileg nagyon mélyre tudsz menni egy beatben, és úgy játszol monoton zenét, hogy az mégis izgalmas.

Olyan állapotokat, hangzásokat keresek a zenében, amelyek nem juttatják eszembe, hogy valaki hangszereken játszik. Amikor ilyen monotóniát tudok produkálni, akkor nem az embert hallom mögötte, hanem a zenei kohéziót. A free-nek is vannak ilyen részei, bár inkább a noise-halmazban, amiben annyira szabadok az asszociációk, hogy a hangszer helyett egy olyan atmoszférát hall az ember, amit akár más hangkeltő eszközökkel is létre lehetne hozni. Ezt keresem a beat- vagy grúvdobolásban is. Nagyon szeretek benne maradni a grúvban, és apró változtatásokkal játszani azt. Ebben a műfajban sokszor statikus grúvok vannak, mert ezek loopok, mintaalapú, produced grúvok, amiket akusztikus dobtémákból vágtak ki, és ettől van egy olyan statikussága, amitől működik a műfaj. A technót is nagyon nehéz élő hangszerekkel prezentálni, mert a hangok ugyanolyansága teremti meg azt a monotóniát, ami lehetővé teszi, hogy elmerülj a zenében. A grúvzenében is arra törekszem, hogy minél inkább kiegyensúlyozott legyen, és csak nagyon indokolt esetben jöjjön virgonckodás, amikor kell valami meglepő, vagy vágásszerűen más fless, mint amikor több mintából áll a zene, és beraknak mondjuk egy jazz-fillt.

Ebben a kiegyensúlyozottságban van egy meditatív állapot is.

Abszolút. Érdekes: amikor leülök gyakorolni, nem feltétlenül ilyen grúvokat játszom, hanem sokat kalandozok, de akkor is olyan patterneket keresek, amikből egy megfoghatatlan loopérzet születik, vagy atmoszféra, szóval folyamatos hangkép, amiben el tudok merülni. Egyszer volt egy érdekes tapasztalásom: gyakorlás közben, ahogy az ember egyre inkább belemerül, lelazul szellemileg és fizikailag, és egyre jobban belemegy hangszerbe. És amikor valami pörgősebb lineáris dolgot játszottam, megbicsaklottam, kifókuszáltam elég mélyről, és azt vettem észre, hogy egy beszélgetés megy a fejemben a kis unokaöcsémmel, amit évekkel korábban folytattunk a nagyapám telkén. Érdekes beszélgetés volt, és egy jó hangulatú, őszinte pillanat, és rácsodálkoztam, hogy azta, ez történik a fejemben?

Elgondolkodva a Trafóban, Qualitons-koncert előtt. Fotó: sinco.

A dobolási stílusodnak van köze ahhoz, hogy nyugis természet vagy?

Biztosan. Fura lenne, ha önmagából kikelő, vehemens rockzenét játszanék.

Van, aki pont a dobolással adja ki magából az érzelmi viharait, mert a dobjátéknak van egy erős fizikai vonzata is.

Én is ismerek halkszavú embereket, akik súlyos metált játszanak, de nekem a dob sosem arról szólt, hogy azon adjam ki a feszültséget. Tanítványaim is mondják néha, hogy na, most kiütöm magamból, de sosem tudtam ezzel azonosulni. Amikor dühösen ültem le a hangszerhez, és éreztem, hogy idegből teszek oda hangokat, akkor felálltam, mert nem esett jól. Nálam sosem volt dühkezelési terápiajellege a zenélésnek. Olyan, hogy elmélyültebben és vidámabban állok fel a dobtól, persze gyakran előfordul. Klisé, de a zene tényleg gyógyít.

És tényleg nem tud semmi felidegesíteni? Mark Kozelek is úgy írt le az új Amoeba x Sun Kil Moon lemezen, hogy az állandó zen állapotában vagy, és te hozol nyugalmat az Amoeba káoszába.

Dehogyisnem. Van egy csomó feszültség bennem, csak igyekszem nem kivetíteni másokra. És látom az embereken, hogy ezt meghálálják. Ettől még vívódom egy csomót, és sajnos gyakran előfordul, hogy a szeretteimmel, a szerelmemmel könnyebben vesztem el a türelmem. Másokkal tartja magát az ember, és amikor elengedi magát, az nem mindig a megfelelő emberen csattan. Szerencsére ezt hamar realizálom és állítok magamon. Nagy kirohanásim nincsenek, és nem is szeretném, hogy legyenek.

Hock Ernő, Demis Roussos, Boros Levi. A Qualitonsszal '19-ben a Trafóban. Fotó: sinco.

Régebben sokkal bohémabb voltál, jobban elengedted a gyeplőt. Volt, hogy az Amoebával egy szál gatyában ölelgettetek szobrokat egy erdélyi turnén. Mikor nyugodtál le?

A húszas éveim az elmélyülés mellett a megőrülésről szóltak. Az éjszakában éltem, és imádtam. Folyamatosan buliztam, és utána is fennmaradtam. Délután keltem és fent voltam reggelig, mert éjszaka tudtam nyugiban csinálni a dolgomat. Aztán ez belső igényből fakadóan szép lassan megváltozott. A bulik is kezdtek unalmasabbak lenni, és ahogy idősödik az ember, a másnapokat is egyre nehezebb elviselni.

Meg nincs egy plusz napod, amit el tudsz cseszni arra, hogy kiheverd az előző esti bulit.

Abszolút. Ez egy érési fázis, ami nálam nagyon lassan történt meg, de megtörtént, és nem bánom a megőrüléseket sem. Ilyen kisgatyában rohangálós, szoborölelgetős kréziségből számtalan volt. Házibulikban pláne. Beöltözni is szerettünk, Tóth Lacival vettünk fel parókákat, és léptem fel női ruhában is, kirúzsozva. Akkor ez jó hepaj volt: viccesnek éreztük magunkat, és az emberek is nevettek. Bolond zenét játszani fura ruhákban – ezt a mai napig sokan művelik, a Pásztorz is például, vagy mi is a Fixivel néha-néha.

Beöltözős buli a Fixi 4-ral.

Volt egy időszak, amikor úgy érezted, kezd már kínos lenni, mennyi időt, energiát és pénzt ölsz abba, hogy azt csinálod, amit szeretsz, mégsem tudsz megélni belőle. Hogyan élted meg ezt az időszakot?

Nagyon rosszul. Szerettem zenélni, és úgy tűnt, jól is megy, csak épp nincs szükség rá a világban. Elmentem dolgozni, de az se volt jó, mert nem volt időm gyakorolni, a próbákat is furán tudtuk egyeztetni, és a pénz is kicsúszott a kezemből. Néha azért nem mentem el helyekre, mert nem volt pénzem és ciki volt meghívatni magam egy sörre. Azt ki kellett szenvedni, de nem bánom, hogy megtörtént. Mellette nagyon jókat zenéltem. Fura, szétszakadt állapot volt.

Ez mikor volt kábé?

2010-es évek eleje, amikor a Qualitonsban még nem játszottam, de az Amoebában és a Fixiben már igen. Belépegettem más zenekarokba is, de ez bőven nem volt elég, pedig Vanisnál laktam, egy 5 négyzetméteres szobában, ahol a cicája lakott azelőtt, és fekvő galéria volt, amin felülni is alig lehetett olyan pici volt.

Kajaszünet az Amoebával. Fotó: Kleb Zsófi.

Milyen melókkal próbálkoztál?

Legtovább az LG-ben dolgoztam a rework részlegen, ahol a világ minden tájáról érkező telefonokat kellett átalakítani egy adott szolgáltató konstrukciójára garanciajegy- és leíráscserékkel meg átszoftvereléssel, és minél gyorsabban, mert mindig tűzoltás ment valami akcióhoz kötődően. Őrült munka volt. A legsúlyosabb egy harmincakárhány órás shift volt, aminek a végén már hallucináltam. Nyúltam, és azt hittem, elérem a telefont, de még mindig nem. Volt, hogy pár napig nem volt munka, aztán pár napig folyamatosan, ilyen 10-12 órák. Azzal jól kerestem, de vagy dolgoztam, vagy pihentem, és elköltöttem kajarendelésekre a pénzem. Próbákra nem nagyon tudtam menni, gyakorolni nem volt energiám, és egy év után rájöttem, hogy ezt abba kell hagynom, ha zenélni szeretnék. Szerencsére közben jöttek új projektek és elkezdtek beérni zenekarok, az Amoeba és a Qualitons is, és tudtunk pénzeket keresni. Amikor stabilizálódott az életem, kezdtem úgy érezni, hogy van létjogosultságom a zenei életben.

Annak, hogy ennyi zenekarban játszottál, mennyi köze volt a megélhetéshez, és mennyiben fakadt abból, hogy sokféle zenét akartál játszani?

Sok minden érdekelt, és annyi érdekes emberrel ismerkedtem meg és szerettem együtt játszani, hogy sok helyre bekerültem. Nyilván benne volt az is, hogy zenészként a koncertekből tudtunk megélni, de sosem kellett kompromisszumot kötnöm.

Hány zenekar volt a csúcsod?

Egyszer összeírtam, és 14-et számoltam. Aztán napokkal később még eszembe jutott egy-kettő. A nyári fesztiválszezonok elég húzósak voltak, de valahogy megoldottam. Az utóbbi éveim többek között arról is szóltak, hogy leépítsem a projektek/zenekarok számát, amiben játszom, hogy ne frusztrálódjak tovább az állandó naptáregyeztetéstől és a szocializációs kényszerhelyzetek tömkelegétől.

Ehhez nagyban hozzájárul, hogy harmadik éve a Gálos Ádám Dobiskolában tanítok, és nagyon élvezem, a suli pedig hasít. Ádit még kőbányáról ismerem, és a többi tanár is volt kőbányais. Lényegében a tanítás köré szervezem a zenei tevékenységem. Heti 2 nap fix tancsi, a többin mehetnek a próbák, stúdiózások és koncertek.

Fussunk végig a fontosabb zenekaraidon! A Fixi 4 a legrégebbi hiphopzenekarod.

Ultra jófej emberkék, Ponza a legjobb magyar rapper azóta is, a legjobb szövegeket írja a leglazábban előadva. Nagyon sokat köszönhetek nekik, mert általuk kerültem be ebbe a szcénába. Ha nem zenélek velük, nem tanulok meg így hiphopot dobolni. Ők akkor már nagyon benne voltak hangszeres, beatmaking és dj szinten is, én meg nem, csak érdekelt ez a zene nagyon. Sokszor volt, hogy Sabák vagy Vanis leült a dobhoz, és olyan témákat játszottak olyan ízzel, ami nekem dobosként nem úgy jött és sokat tanultam belőle. Egy időben velünk volt Azúr is, aki sajnos leszokott a rappelésről, meg DJ Snare, akivel csak pár koncertünk volt, de nagyon ügyes dj. A Fixi most csendesebb, de vannak átmentések, most például a Specifikum aktívabb, amiben Ponza és Fejes Sanyi is benne van.

A Soulclapben is játszottál. A budapesti jamszíntér milyen hatással volt rád Monday Sessiontől a Hip To The Game-ig?

Akkoriban ekörül forgott az életünk. A Fixi 4-ból Sanyi meg Azúr csinálta a Monday Sessiont, és volt olyan időszak, hogy minden hétfőn játszottam ott. Ha meg nem, akkor buliztam. Ez a Mika Tivadaros időszaka volt a Monday Sessionnek, és kegyetlen jó volt. A Soulclapbe Krecsmáry Zsolt után kerültem be, és sokakhoz hasonlóan én is rengeteg köszönhetek annak a zenekarnak.

Akkoriban még Liza énekelt, és ILLspokinN akkor kezdett képbe jönni. Bognár Szabi már akkor szipókázta be a tehetséges emberkéket, és ő találta ki a Hip To The Game jam sessiont is. A Random Trip akkor volt az underground korszakának a csúcsán, amit én is imádtam, nagyon jó jammelések mentek az Instant pincéjében. Aztán rákaptunk mi is, és amikor a Random Trip kinőtte magát és elment onnan, kvázi mi válthattuk őket. Az is egy nagyon komoly suli volt: kb. két évig minden szerdán játszottunk állandó felállással. Eleinte meredek estéink voltak, mert open jam volt, és nagyon hosszú, 3-4 órás, és boldog-boldogtalan feljött a színpadra. Szabi ügyesen tolerálta és toleráltatta velünk ezt a helyzetet. Sok zenészcimbora is odaszokott, ami tök jó volt, de amikor részeg turisták és önjelölt MC-k is feljártak, akkor azért akadtak borzalmas pillanatok. De ezzel együtt is imádtuk, mert az egész estét megkaptuk, és lett egy arculata, íve az estének: egy producer-beatmaker figura nyitott, utána jam, aztán a dj-ink zárták, tehát egész este jó zene szólt. Éveken át gyakorolhattuk, hogyan kell egy jam sessiont lebonyolítani és úgy zenélni, hogy az úgy hasson, mintha meg lenne írva, ami egy nagyon jó skill.

„HA ZÁRVA VAN ELŐTTEM EGY AJTÓ, BEMÁSZOK AZ ABLAKON” – BOGNÁR SZABI-INTERJÚNK

Soulclap a Telep előtt. Fotó: Talabér Géza.

The Qualitons.

Volt egy Bánkitó, amin a Fixi 4 és a Qualitons is játszott, és megnéztük egymást. Qualitonsra akkorát buliztam, hogy full tini pszichedelikus révületbe kerültem. Sikongatás a tömött sátorban, Huni (G. Szabó Hunor – a szerk.) állva dobolás és éneklés egyszerre… le voltam nyűgözve. Addig csak fél füllel hallottam őket, de az a koncert bődület volt. Ernő hívott el játszani a zenekarba. Az egyik barátomnál, Bálint Palinál házibuliztunk, aki másnap ment dolgozni, nekem meg aznap volt az első Qualitons-próbám, de bezárt a kéróba, és nem volt kulcsom. „Mi a szart csináljak”, gondoltam, hát elkezdem túrni a lemezeit, és pont megvolt neki a Panoramic Tymes, amit otthon akartam betanulni, de így lemezről szedtem le az anyagot.

Akkoriban változott meg a Qualitons, és lépett a beatből a rock felé. Huni kijött a dob mögül gitározni-énekelni, és a helyére jöttem én. A stílus is új volt számomra, de nagyon izgi, mert irtó jól zenélték a többiek, én meg kapaszkodtam. Sokáig úgy éreztem, hogy Huni rettentő magas színvonalát kell valahogy prezentálnom, és emiatt volt bennem feszültség, de nagyon sokat tanultam abból, hogy megpróbáltam, ha nem is Huni stílusát, de azt a fajta játékmódot elsajátítani. Ez beletelt egy-két évbe, de a közös számírások után már a sajátomnak éreztem azt a zenét is.

„MÁR NEM MEGYÜNK A SAJÁT AGYUNKRA” – NAGY QUALITONS-INTERJÚNK LEVIVEL ÉS BARNÁVAL

Valahol ironikus, hogy végül ez lett kvázi a fő zenekarod.

Furcsa, ja. De közben a Qualitonsban van meg leginkább az, hogy bármilyen zenét játszhatunk. Erre mindenki vágyik is a mostani felállásban, és ez nagy kényelmet, szabadságot és humort biztosít. Innen nézve magától értetődő, hogy ez a zenekarom tudott a leginkább megmaradni.

Speiz.

Speiz Boiz.

Ami már csak Speiz. Ez gyakorlásra jött össze, hogy leszedjünk hiphopbeateket. Amikor kiderült, hogy létezünk, egyből elhívtak a Telepre, ahol sokáig hetente-kéthetente játszottunk, és a Soulclap-esték ívét vittük tovább a Soulclap megszűnése után. Trióban leszedtük a kedvenc témáinkat és jammelgettünk rá. Ez ment sokáig, aztán a Slow Village ránk kapott, hogy legyünk a házi zenekara, és volt próbálkozás, hogy ezt toljuk fullba, de senkinek nem fért bele. Manapság keveset játszunk velük, de annál szívesebben.

Talán kevesebben tudják, hogy egyidőben tagja voltál a Krétakörnek is.

Az első előadásom A Párt volt, amiben zenészként voltunk jelen, a Lúzerben pedig már zenészeket alakítottunk, akiket valamilyen pályázati ügyre rántanak be, és mi ott setupolunk, rötyörészünk, meg egy-két jelenetben sámánként hipnotizáljuk a figurákat. Ez inkább bohóckodás volt, nem színészet, de társulati tagnak számítottunk, ez nem is volt kérdés. Egyben volt az egész krú, és az artistáktól a főszerepet játszó színészig teljes megbecsülésben mindenki. Ez volt az első, komoly zenei munkaélményem, amiről nem is gondoltam, hogy lehetséges: jó pénzt kerestünk vele, meg voltunk becsülve, jó volt a produkció, és jól ki volt találva menedzsmenti szinten is. A Krétakör segített kikapaszkodni a nehéz éveimből. Sajnos nem tartott sokáig, 2-3 előadásban vettem részt, de sokat utaztunk külföldre is.

Ide hogyan kerültél be?

Ernő hívott ide is. Az egyik zeneszerző Lawrence Williams volt, akivel én még az Előző Rész Tartalmából nevű zenekarommal játszottam, és Ernő is játszott vele sokat. A színdarabba kellett zenekar, behívtak dobosnak, Mészáros Ádit meg gitárosnak. Vicces volt, mert akkor már bőven ismertük egymást máshonnan, és összejöttünk zenélni a Krétakörben. Schilling Árpád tudta, mit lehet elvárni tőlünk: Imrére és Lórira (a zeneszerzőkre – a szerk.) minimálban rá lehetett bízni jeleneteket, mi meg elmentünk A-ból B-be, és közben rémisztgettük a földön fekvő báttyát, vagy unalmunkban elkezdtünk focizni a színpad hátuljában. Ez olyan hülyeség volt, amit komolyan lehetett venni, és sokkal kevésbé éreztem produkálva magam, mint sokszor zenélés közben, amikor úgy érzem, valamit prezentálnom kell a közönségnek.

Legfrissebb állandó zenekar, amiben játszol, az Áron András nevét viselő formáció.

Igen, ez a zenekar nagyon jókor jött, mert a Qualival pont akkor álltunk le, és Ernővel így mentettük tovább magunkat. Amcsi folkot játszunk, szerintem kellőképpen stílushűen. Nagyon kényelmes ott zenélni, mindenki tudja, mi a dolga.

Amoeba.

Sabák játékát megtapasztalni színpadon, ahogy felszánt hegyet-völgyet a basszgitárral, akkora energialöket volt, hogy fel kellett rá ülni, mint egy vadlóra. Ez nagyon izgalmas volt eleinte, aztán együtt szelídültünk, és elkezdtünk együtt zenét írni, és nagyon sokféle megfogalmazása lett a zeneiségünknek. Eleinte az Amoebában is jammeltünk. Házi zenekar voltunk az Ötkertben, ami már akkor is elég dzsódzsó hely volt, mi meg mentünk oda a szakadt cuccainkkal, és funkot improvizáltunk trióban Vanissal meg Sabákkal, és az emberek táncoltak rá. Elég jól kerestünk vele, és irdatlan fogyasztást mértek ránk, úgyhogy piáltunk, mint az állat. Aztán ezek a helyek gyorsan megváltoztak – ez történt a Dobozzal is, kifázott az élőzene.

Játszottunk Sabákkal duóban is úgy, hogy ő szétszintizte magát és énekelgetett, de nem volt kényelmes neki ez a zsonglőrködés, és akkor jött Bognár Szabi, és ez egyfajta csúcsérája lett a zenekarnak a 2015-ös Keep the Funk Alive-val. Ott olyan izgatottság volt bennünk, és annyira jól sikerült az Fb-kampány, annyian betagozódtak ebbe az egészbe, hogy telt házat csináltunk az A38-on, pedig még nem nagyon volt neve a zenekarnak. Én azt álmodtam a koncert előtt, hogy Questlove kiszáll egy limuzinból, és nekem adja az összes stage passát a következő évre, hogy „ezt neked kell tovább csinálni”. Sabák pedig Presserrel, aki odament hozzá egy fogadáson, hogy „Hm, Sabák Péter? Hallottam már rólad!”, és elismerően bemutatkozott neki.

„SZERENCSÉRE VAGY SEM, SOSEM VOLTAM ELISMERVE SEMMILYEN SZINTEN” – SABÁK PÉTER-INTERJÚNK 

A Keep the Funk Alive zenei alapjait ketten fejtegettétek Sabákkal.

Az nagyon jó élmény volt. Akkor már nem a nagy gázban lévő, de még nem is a kiforrott éveimet éltem, és Sabi befogadott. Konkrétan nála laktam, a Stúdió H meg az ő kérója alatt van, szóval lejártunk oda. Ő volt ott akkor a stúdiózenész, reklámzenéket rakosgatott össze, hangmérnöki munkákat csinált, és amikor nem volt felvétel, akkor gyűrtük és írtuk a lemezt. Papucsban, melegítőben, reggeli kávéval jártunk le, aztán jöttek hozzá a többiek, mert így tudtunk a legjobban haladni. Nagyon jó lendületben voltunk, ráadásul high-end körülmények között, fullos stúdióban dolgozhattunk.

Hogyan élted meg, hogy most már két lemezt is csináltatok Mark Kozelekkel?

Hú, az nagyon vegyes élmény nekem. Az Amoeba az elmúlt években minimálisan volt aktív, a Jazzbois nagyon megy, nehéz elérni a srácokat, és nekünk is alábbhagyott a lendületünk, mert ha Sabi épp nincs passzban, akkor nehéz berakni a kezdőtéteket. De jött ez a lehetőség Molnár Bencze révén, akit Rafi (Halmos András dobos, a Magyar Zene Háza programszervezője – a szerk.) ajánlott zongorakísérőnek Mark Kozelek Zene Háza-koncertjére. Kozelek másnapra elhívta Benczét a volt Supersize-ba stúdiózni, ő meg bedobta, hogy akkor már menjen vele az egész zenekar. Én épp a Barnával (Szőke Barna, a Qualitons gitárosa – a szerk.) voltam, amikor hívtak, hogy menjek másnap, én meg mondtam, hogy dolgom van, és fingom sincs, ki ez az ember. Barna megdermedt mellettem, hogy „Mark Kozelekkel stúdiózhatsz? Hülye vagy, azonnal menjél, tudod, ki ez a csávó?” És elkezdte mutogatni, én meg mondtam, hogy jó, menjünk.

„MÉG AZT IS BELEÍRTA, HOGY ELMENTÜNK AZ ALDIBA BEVÁSÁROLNI” – AMOEBA-INTERJÚNK

Valószínűleg emiatt is tudtunk lazábbak lenni, mert nem úgy álltunk hozzá, hogy úristen, kivel játszunk most együtt. Alapból örültünk egymásnak, hogy az Amoebával zenélhetünk, ez adta a helyzet sava-borsát, és Kozelek zenéit meghallgatva finomabbra vettük kicsit a hangszerelést, ami nekem amúgy is könnyebben megy, mert az Amoeba korábbi, erőteljesebb témáihoz képest most ezek a dinamikák jobban esnek. Megépítettük a loopokat, ő rányomta a szövegeket, és baromi jó élmény volt a stúdiózás. A koncert viszont már annál nehezebb; egészen másik arcát mutatta. Az előadás 3,5 órásra nyúlt a tervezett másfél helyett, és eléggé arrogáns poénokkal is megtűzdelte az átkötő szövegeit. Ahogy haladtunk előre a koncertben, egyre kellemetlenebb volt az egész. A verőcei stúdiózás – amiből a második lemez született – emiatt már nem volt olyan jó élmény, mert ez a tüske bennünk maradt, és elmúlt a pillanat, hogy ezt megbeszéljük vele. Miközben velünk ultrakedves, és szuperlatívuszokban beszél rólunk, és zeneileg nagyon jó élményeink voltak. Ismeretlenül ilyen gyorsan és könnyen összerakni ilyen dalokat, az páratlan dolog. És tényleg jók ezek a zenék, tartalmasak. Kicsit fura ez a naplószerű szövegírás, de nagyon be tudnak rántani a hangulatok.

Ősszel kihoztad az első szólólemezedet is Lev Toystore-ként, amivel experimentálabb, technoid elektronikát játszol.

A szintiszeretet gyerekkorom óta megvan a zongizás miatt, a techno és a house szintén – nagyon szeretem ezeket a gépi monotóniákat –, és az Ableton zeneszerkesztő szoftverrel is régóta bindzsizek. Volt, hogy aktívabban játszottam is élőben, amikor Zomblaze-zel, László Balázzsal, Tripsánszky Dáviddal, Jofóval és Bálint Palival (The Bakerman) csináltuk a Blab Labort, amiken kiállítás, zene és dj-buli volt egyben, és mellettem volt a kisszintim effektekkel, amellett dob, vagy dobgrúv Akai MPC-ről. Aztán a zenekarok mellett ezek a kütyüzések visszaszorultak a hálószobába, és rengeteg zeném összegyűlt az évek során. Régi vágyam vált valóra azzal, hogy Szendrey-Nagy Olivér és Koroknay András kiadójánál, a {sem•sem}-nél ezek meg tudtak jelenni, mert így új zenék jöhetnek a régiek helyére, és egyre szívesebben nyilvánulok meg Lev Toystore-ként élőben is.

A Lev Toystore név honnan jött? A szakállad miatt Tolsztojnak becéztek?

Egy Akkezdet-szövegben volt, hogy „nem annyira mindegy: a tollad tolsztoji vagy Toy Story”. Szerettem volna egy alteregót, és a szóviccek amúgy se állnak távol tőlem, szóval ez beugrott, és megtartottam.

LEVI KEDVENC ZENÉI 2021-BŐL – ÉS ’22-BŐL

Nagy vinylgyűjtő vagy. Ez a szenvedélyed honnan ered?

A suli-djzésnél már megpecsételődött a sorsom. Akkoriban csak vinylről játszottak a dj-k, CDJ még bőven nem volt, vagy elterjedt biztos nem, Serato a fasorba se, szóval csak vinylről lehetett mixelni, és már akkor veszegettük a lemezeket, már amennyire egy kamasz megengedheti magának. Otthon is, ha tehetem, csak vinylről hallgatok zenét, és szívesebben válogatok a saját limitált készletemből, mint hallgassak bármit, amit a neten túrhatok. Az elmúlt években kicsit elszaladt velem a ló, ráfüggtem, és agyba-főbe rakattam el a lemezeket. A mai napig minden reggel átnézem a Kalóz és a Soul Cure napi kipakolását, és néha rendelek egy új lemezt havonta-kéthavonta.

LP KOLLEKTOR ROVATUNKBAN TUCATNYI KOMOLY ZENEGYŰJTŐT MUTATTUNK BE.

Az utóbbi idők legnagyobb találata egy Piero Umiliani-lemez volt, tudod, ez a funk alapú, nagyzenekari hangszereléses olasz filmzene. Rómában nyaraltunk Franciskával és egy helyi lemezboltos ajánlotta. Volt hozzá CD is, szóval a kocsiban is tudom hallgatni, emiatt nagyon kedves számomra. Nagyon szeretem az első űrutazás hangfelvételét is – az egész nap hangdokumentuma a felszállás előtti óráktól az űrhangokig –, amit Amcsiban túrtam pár dollárért, és Molnár Benczével csináltunk belőle egy zenét is, pakoltunk alá szintiszőnyeget. Kedvencem még a két Pepper Records-os library music kiadványom is, amiket még Laci bácsi lemezboltjában vettem pár száz Ft-ért, és bomba jól szóló stock- és reklámzenék vannak rajta, eszméletlen kórusok és jazztémák fél percben, a B oldalon meg hangeffektek. Azokból nagyon sokat mintáztunk, Bandinak (DJ One-AB) adtam kölcsön, és abból lett sok Soulclap-szám.

Levi és zsákmánya a Qualitons KEXP-s amerikai tripjén.

Van olyan lemezed, amiért egy vagyont fizettél?

Olyan nincs, de amiért képes lennék, az a Poirot filmzenéje. A megszállottja vagyok, ez az esti mesém régóta, a zenéje a vénáimban folyik. Full nyugi az egész, mindenki úriember – na, ott tuti nem jössz ki a sodrodból!

 

Az interjú elkészítésében nyújtott segítségért köszönet Sabák Péternek és Dobos Csabának!

Levit élőben legközelebb január 17-én lehet látni Áron Andrással a Dürerben és 23-án a Qualitonsszal (ingyen) az Instantban. Lev Toystore-ként fellép OIEE audiovizuális minifesztiválján, a Transitionön január 30-án a Dürerben, és ott lesz a {sem•sem} első kiadói estjén is Zahár Fanni, a SunMa és a Peremgyerek mellett február 19-én a Turbinában.

 

interjú: Soós Tamás
nyitókép: Bodnár Dávid
első kép a cikkben: Őrsi András

A Középpontok sorozat cikkeinek megjelenését az NKA Hangfoglaló Program keretében a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.