A kétezres évek közepe különösen erős volt a rock / metal formáival kísérletező, azokat végsőkig feszítő zenékben. Ez a cikk először a Recorder magazin 129. számában jelent meg, amiben azt jártuk körbe, hogy mi volt a menő 2005-ben.
A posztrock és a posztmetal ugyan ekkor már felismerhető stílussá szilárdultak, de felszabadító hatásuk tovább élt. Bár a határok feszegetése nyilván nem volt újdonság, az egy uralkodó / „legfontosabb” stílus ideájának eltűnése fogékonyabbá tette erre (ha nem is a nagy-, de legalább) a zenerajongó közönséget. 2005 nem kiindulópont, a Lightning Bolt például ekkor már a negyedik lemezénél tartott, de több máig frissen ható, a rockkal, a dalformával radikálisan kísérletező lemez is ekkor jött ki.
A drone metal kiindulópontjának számító Earth örökségét a Sunn O))) ezekben az években vitte sikerre, de Dylan Carlson zenekara 1996 óta hallgatott. 2005-ben egyszer csak visszatértek úgy, ahogy arra senki nem számított. A Hex; Or Printing in the Infernal Method lelassult, súlyos zene, de nem azért, mert torzított gitárok durvulnak, hanem letisztult country-motívumok zendülnek fel, majd csengenek le hosszan. Adrienne Davies eszköztelenségével lenyűgöző, súlyos, de nem durva dobolása adja a türelmes ritmust – vagy inkább nem is türelmes, hiszen ezen a tájon nincs mire várni, de nincs hová sietni sem. A mitikussá növelt amerikai nyugati határvidék zenéje ez. Carlson kedvelt hivatkozási pontja Cormac McCarthy Véres délkörök című regénye, de annak végletes kegyetlenségével szemben az Earth zenéje inkább minden romantikától megfosztott – a kíméletlen tisztánlátás lemeze a Hex, aminek világát az Earth azóta viszi tovább és bővíti. Szebb, szerethetőbb a 2008-as The Bees Made Honey In The Lion's Skull, de a Hex nemcsak mint kiindulópont érdekes: a legtisztább megfogalmazása ennek a hagyományokhoz kötődő, mégis végtelenül társtalan zenének.
A Sleep a stonert és a dalformát sűrű füstfelhőben feloldó legendás Dopesmokere 2003-ban jelent meg teljes verzióban, az egykori trióból Matt Pike a High On Fire-rel durvult (Recorder, 116. szám); logikus, hogy a basszus-ének + dob duó nélküle tért vissza, OM néven. 2005-ös bemutatkozásuk, a Variations On A Theme a statikusságot és a folytonos változást képes egymásba fordítani, 10-20 perces már-nem-dalokban. Al Cisneros énekesként egy-egy alig muzikális, kis terjedelmű dallamot ismételget; a tömény, de nem durvuló basszus egy eleve alig riffszerű motívumot variál addig, míg a körvonalai feloldódnak: sűrűsödések, ritkulások, ívek maradnak csak. Chris Hakius dobos játéka a legsűrűbb, legváltozatosabb, miközben őrzi a lüktetést. A bemutatkozó lemez radikalitásából a két következő (Conference Of The Birds, 2006, Pilgrimage, 2007) visszavesz, ezek nemcsak „rockosabbak”, de jobbak is, de talán el kellett először menni a falig a rituális megszállottság zenébe fordításában. Aztán Hakius felhagyott a zenéléssel, Cisneros meg pszeudomisztikával vizezte fel a következő lemezeit.
A posztmetal-drone-kísérleti világ egyik meghatározó zenekara, a Nadja is 2005-ben jelentette meg Truth Becomes Death című első hivatalos lemezét (a nem hivatalos formátum ekkoriban a CD-R volt). A ma már Berlinben élő kanadai Aidan Baker – Leah Buckareff házaspár (sajnos nem tudom, hogy zenésztársak vagy pár voltak-e előbb) látszólag közel áll a poszt- / drone metal bevett formáihoz; ezek mellett a dark ambient, a shoegaze, nyomokban a black metal és a neoklasszikus zene elemeit használják. Csakhogy a poszt- műfajok poentírozott, széles gesztusokból építkező dramaturgiája helyett a Nadja a sűrítés és a kiterjesztés eszközeivel él. Felvezetések és katartikus csúcspontok helyett a számaik egyszerre sötétek és szépek, durvák és felemelőek – és hogy ez kijöjjön, ahhoz 10-20 perces statikus vagy apró változásokra építő lineáris számok kellenek. A Nadja diszkográfiája száznál több lemezből áll (Aidan Baker szólóban, kollaborációkban kétszáznál több albumot adott ki), a bemutatkozás rögtön egy magaslati pontja.
Bizonyos szempontból még radikálisabb, más szempontból kevésbé (mert a maga módján dalszerűbb) a szintén házaspár The Goslings; Max (gitár) és Leslie (ének) mellett különböző dobosok fordultak meg. 2005-ös Between The Dead című debütálásukon már kiforrott egyéni hangzásuk, amit aztán 2006-ban a Grandeur Of Hair tökéletesít. Mintha egy sludge-zenésznek megtetszett volna a shoegaze, csak nem tartotta volna elég radikálisnak; aztán az eredményt egy noise-zenész kaparintotta meg. A gitár reszelős, ragacsos masszává torzul, egy hajszál választja el a színtiszta zajtól; a dob csörömpöl, csapkod. A noise szakadékának szélén egyensúlyoznak, a zuhanástól egyrészt a riffek iránti szeretet, másrészt az ének menti meg a zenét. Leslie olykor éteri, máskor enervált, elkínzott, de akár érzéki is tud lenni a zaj- és effekthalom alatt, ami kifejezetten nagy teljesítmény. (Ilyen a Dinah a Grandeurről, amit egy magyar zenész, Shum is feldolgozott.) A Goslings idén, másfél évtized szünet után feltámadt, legalábbis kiadtak korábban befejezetlen számokat (Plexuses, Planes), amik változatosabb hangzásúak.
A Goslings már majdnem zaj, és szólnak érvek amellett, hogy a metal és a noise közel állnak egymáshoz (intenzitás, energia, határátlépés), de amellett is, hogy semmi közük nincs egymáshoz (még a legdurvább metal is sokkal inkább populáris zene, tágan értve, mint a noise). A két világ szintén ezekben az években közelített egymáshoz. A zajzene egyik klasszikusa Kevin Drumm Sheer Hellish Miasma című 2002-es albuma, ami nemcsak ikonográfiájában idézi a metalt. Nagyobb közönséget ért el és még metálosabb noise a Wolf Eyes kegyetlen Burned Mindja, amit meglepetésre a Sub Pop adott ki 2004-ben. John Hegre and Lasse Marhaug duója, a Jazkamer (vagy Jazzkammer) többször nekifutott a világok keresztezésének. A Metal Music Machine-t (2006) igazi norvég metalzenészekkel, Enslaved- és Manngard-tagokkal vették fel, és néhány száma olyan, mintha kipróbálnák, mi maradna a metalból, ha minden dallamosságot, dalszerűséget kivennénk, és csak a sűrű kalapálást vagy a végtelenül kizengetett nyomasztást hagynánk. A lemeznek készült második része 2010-ben, és ekkor jelent meg a csodás című és borítójú We Want Epic Drama is.
Rónai András
