Ahogy Terrence Malick hősei keresik az Édent, úgy keresem én is húsz éve Az új világ titkát. Ez a cikk először a Recorder magazin 129. számában jelent meg, amiben azt jártuk körbe, hogy mi volt a menő 2005-ben.
Mire Terrence Malick 1998-ban Az őrület határán című darabbal visszatért a filmvilágba, már mitikus figurának számított: a rejtőzködő remete, aki a hetvenes években két remekművel tette le a névjegyét, majd húsz évre eltűnt. A visszatérés csak tovább növelte a mítoszt, hiszen minden idők egyik legjobb háborús filmjével érkezett. A 2005-ben mozikba kerülő Az új világ innen már csak bukni tudott – és többé-kevésbé így is történt: a nézők nem kértek belőle, a kritikusokat pedig megosztotta. Ők inkább a következő, Az élet fája című filmet emelték a megkérdőjelezhetetlen klasszikusok panteonjába, ez meg maradt Malick „Pocahontas-filmje”.
Először számomra sem tudott kilépni Az őrület határán árnyékából. Eleve furcsa a témaválasztás: tíz évvel vagyunk a Disney-mese után, nehéz így komolyan venni. Colin Farrellt A fülke meg a Különvélemény óta imádom, de ez idő tájt épp szépfiúként próbálják befuttatni, amiben nem mozog komfortosan (és bár ezt akkor még nem tudom, éppen legsúlyosabb drogfüggőségével küzd, ebből az időszakból sok mindenre nem is emlékszik). A film maga szép-szép, de valahogy nem áll össze, félkésznek hat, valami hiányzik belőle. De az istennek sem hagy nyugodni, dolgozik bennem, hajszolom azt a mesterművet, ami mintha ott rejlene mögötte – mint Malick hősei a transzcendenst, a természeti ősforrást, az Édent.
Visszatérek hát hozzá, újranézem – még mindig nem az igazi –, de ami először is tetszett benne, az most még jobban: egyes jeleneteitől nem tudok szabadulni. Majd újranézem megint, ezúttal a 136 perces mozis változat helyett a 172 perces bővített verziót. És a film hirtelen szárnyra kap. Kitágul, hogy magába foglalja az élet egészét, annak mérhetetlenségét. Ennek a történetnek lélegeznie kell. Ég és föld a különbség: bár továbbra is hullámzó, hogy Farrell elveszettsége mikor tesz jót a karakterének, és mikor válik hátrányára a filmnek, John Smith abban a plusz időben születik meg, amit vele töltünk az őslakosok ősközösségi harmóniájában, majd később a Krasznahorkait megszégyenítő telepespokol konfliktusaiban.
El kell időznünk ebben a buja, zöld, gazdag világban, amit Emmanuel Lubezki kamerája megörökít. Könnyű lenne elintézni annyival, hogy szép természetfilmes képek, de többek annál – nem tudok rá jobb szót, mint hogy lelke van annak, ahogy siklunk a víz fölött, az erdő mélyén, miközben Wagner zenéje dagad, hömpölyög. Minden változatban (van egy 150 perces is) a harmadik felvonás a legszebb, de a hosszabb felvezetéssel az is új dimenziókat nyer. Ott érik be a látszólag egyszerű szerelmi és társadalmi történet összetettsége, ott lép elő John Smith távozásával, teljes, büszke pompájában a hősnő – és a csodálatos Q’orianka Kilcher.
Milyen könnyű lenne mindössze azt kihozni Pocahontas sorsából, hogy az asszimilációval feladja, felemészti önmagát, elveszíti a kapcsolatát a természettel; vagy hogy nem hagyja magát, dacol mindennel és mindenkivel. Mennyivel bonyolultabb, hogy megfakul, de sosem veszíti el a benne lobogó örömöt; hogy az apja lánya marad, de London ámulatba ejti; hogy a szenvedély Smith-hez köti, de John Rolfe (a csendes, mély érzésű Christian Bale) mellett sem kényszerűségből köt ki. Malick egy nyughatatlan férfi és egy örökké kíváncsi lány szemén keresztül tükrözi vissza az élet megfejthetetlenségét. Megpróbálja felölelni – ahogyan én is immár húsz éve próbálom felölelni Az új világot. Szerencsére sosem fogja tudni teljesen átérni a kezem.
Huszár András
Az új világ (The New World)
Amerikai mozipremier: 2005. december 25.
Magyarországi moziforgalmazásba nem került.
Játékidő: 136/150/172 perc
