A tintahal és a bálnában, Noah Baumbach önéletrajzi ihletésű, nosztalgia- és tanulságmentes kvázi-vígjátékában a világ legidegesítőbb családjának tagjai 2005 óta próbálják elérni, hogy övék legyen az utolsó szó. Ez a cikk először a Recorder magazin 129. számában jelent meg, amiben azt jártuk körbe, hogy mi volt a menő 2005-ben.
A nyolcvanas évek Brooklynja is lehet maga a földi pokol, ha az ember szülei amellett, hogy csak egymás bántásából nyernek energiát, még el is válnak. A tintahal és a bálna világában ráadásul mindenki mélyen ellenszenves: különösen az apa (Jeff Daniels), egy bárkit lazán lenyárspolgárazó, istenkomplexusos, de teljes életparalízisben szenvedő, kiégett író, valamint az első könyvével épp befutni készülő anya (Laura Linney), aki a permanens bűntudat és a válás utáni korlátlan szabadság között ingázik. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy mennyire halálosan idegesítőek a kamaszfiaik is: az apját idealizáló, és ennek következtében személyiségdeficites Walt (Jesse Eisenberg), illetve a tizenkét éves, erősen az anyjához húzó Frank (Owen Kline), aki az események hatására aggasztó megküzdési stratégiákkal kísérletezik.
Bár ezt a gyerekkort Wes Anderson producerálta, és 16 mm-es filmre rögzített, szépen fásított, családias brooklyni utcákon játszódik, a gyerekek számára a meghittség maximum a közepesen megsült brokkolival és promóciós Burger King-poharakkal megterített ebédlőasztalig tart. Ezt is hamar felváltja a telipakolt táskákkal való ingázás, a szülői afférok és a családi mitológia lassú eróziója. Ezért is üdítő, hogy bár a gyerekek nézőpontjából ismerjük meg a történetet, nem kizárólag ők vannak a fókuszban: a válásfilmek nagy klasszikusaitól eltérően itt egyik szülő sem akarja „megnyerni” őket. Sőt, Baumbach másik hasonló témájú filmjével (Házassági történet) ellentétben itt nincsenek csúcspontra érő üvöltözések vagy egyértelmű oldalak. Cserébe egymást érik a dinamikusnál is dinamikusabb szurkálódások, lélegzetvételt sem engedő, kicsinyes, önző, pitiáner veszekedések, miközben a felnőttek a gyerekeket, a macskát vagy a teniszlabdát passzolgatják oda-vissza.
Minden válásnak vannak kiemelten nyomasztó, de univerzális pillanatai. A tintahal és a bálna esetében ezek leginkább a szülői tekintélyből való kiábrándulás lassú fázisai. Van is miből meríteni: az apa elviszi a saját dolgait, csak azért, hogy aztán kvázi idegenként visszajárva is azon rugózzon, hogy ő vette a tévét, és néhány könyv igenis az övé. Fájdalmas retrospektíve rádöbbenni, hogy mióta gyerekei vannak, csak ül a kanapén – de az már mindennek a teteje, amikor el kell menni vele megnézni a Kék bársonyt, hogy aztán végigkínlódja az egészet.
Na jó, de miért jó nézni, ahogy idegesítő emberek bántják egymást? Azon túl, hogy Baumbach pontosan reprodukálja a családokra egyébként is jellemző viszonyokat, külön élvezetet jelenthet oldalakat választani és váltogatni, vagy licitálni arra, hogy kit utáljunk a legjobban. Indokoltan vezet Jeff Daniels karaktere, a parkolóhely-keresés közben magát is felidegesítő, namedropping-mester apuka, akinek minden képernyőn töltött perce szemforgatásra érdemes.
A tintahal és a bálna szerencsére nem akar nagy igazságokat kimondani a válásról. Egyébként is bőven elég a felnövéshez, ha az ember már nem hiszi, hogy a szülei valaha megváltoznak.
Bertók Flóra
The Squid and the Whale (A tintahal és a bálna)
Amerikai mozipremier: 2005. december 16.
Magyarországi moziforgalmazásba nem került.
Játékidő: 81 perc
