A francia M83 leginkább nosztalgikus, grandiózus hangzásáról ismert, de ez nem volt mindig jellemző rájuk. Idén lett húszéves az a lemez, ami elhozta a nagy változást. Ez a cikk először a Recorder magazin 129. számában jelent meg, amiben azt jártuk körbe, hogy mi volt a menő 2005-ben.
2005-ben az underground zenei élet Franciaországban különös átmeneti időszakát élte. A Daft Punk a legendás Discovery után kiadta a Human After All című lemezét, amely a két slágerét leszámítva inkább csalódást keltett. Az Air épp pihenőt tartott a Talkie Walkie után: bár a rajongók szerették, hatása elmaradt a Moon Safari varázsától. Laurent Garnier, az ország első számú lemezlovasa új irányt keresett – utólag tudjuk, kevés sikerrel. Az electroclash kifulladóban volt, a Justice berobbanására még két évet kellett várni, míg az indie rock fronton a Phoenix már a nemzetközi áttörés kapujában állt, de az It's Never Been Like That csak egy évvel később jelent meg.
Ebbe a kissé légüres, útkereső közegbe érkezett meg az M83 harmadik nagylemeze, a Before The Dawn Heals Us, amely lezárta a formáció kísérletező korai korszakát (2001: M83, 2003: Dead Cities, Red Seas & Lost Ghosts), és előkészítette a populárisabb, filmes nosztalgiával átitatott, nagyívű munkákat, amelyek később világhírnevet hoztak számukra. Ez az album képez hidat az életmű kevésbé ismert korai és a későbbi, érettebb, sikeresebb szakasza között. Nélküle aligha születtek volna meg olyan felejthetetlen dalok, mint a Midnight City, a Graveyard Girl vagy a We Own The Sky.
Anthony Gonzalez, az M83 alapítója és egyetlen állandó tagja ekkor mert először nem pusztán háttérzeneként gondolni arra, amit csinál: míg a korai, shoegaze-hatású ambientből építkező lemezeiből hiányzott az ambíció, hogy igazán jelentőssé váljanak, addig a Before The Dawn Heals Us nemcsak hozta az ehhez szükséges pluszt, de mindenki nagy meglepődésére messzemenően túl is szárnyalta azt: az albumon a posztrock monumentalitása flörtölt a dream poppal, főszerepbe kerültek a szintetizátorok, a számokat átható eufória és melankólia kettőssége pedig egy olyan fal-szerű hangzást eredményezett, amit ma is kevesen csinálnak igazán jól. A korabeli kritikusok ledöbbentek.
Két szám külön is nagy sikert aratott: a Don’t Save Us From The Flames és a Teen Angst a fiatalság szorongásait, az élet és halál közti feszültséget dolgozza fel katartikus zenei íveken keresztül. Ezek alapozták meg Gonzalez későbbi sikereit, de az album sokkal több ennél: mini-thrillerek (Car Chase Terror!) és eksztatikus kitörések váltják egymást rajta, de ha nagyon egyszerűek akarunk fogalmazni, akkor piszok jó rockzene, ami nem szégyellt az elektronikához nyúlni. Ráadásul helyenként elképesztően formabontó módon, például a vége előtt az A Guitar And A Heart a semmiből berántja egy technoütem alá a zúzást.
Három évvel később a Saturdays=Youth tovább finomított a recepten, a nagyívűséget eggyel poposabbá téve, majd 2011-ben a Hurry Up, We’re Dreaming mindent tökélyre vitt. Gonzalez ezután filmzenéket is készített – legismertebb munkája a Feledés (Oblivion, 2013) –, és továbbra is bőven volt honnan ihletet merítenie. Az M83 2005-2011 közti teljesítménye a legnagyobbakéhoz ér fel.
Velkei Zoltán
M83: Before The Dawn Heals Us
Megjelenés: 2005. január 24.
Kiadó: Mute
Játékidő: 61:01
