A húsz éve megjelent Black One a mai napig a Sunn O))) legnyomasztóbb lemeze. Ez a cikk először a Recorder magazin 129. számában jelent meg, amiben azt jártuk körbe, hogy mi volt a menő 2005-ben.
Most, hogy a megállíthatatlanul roncsoló milliódecibeles riffek bénító málhája alatt összeomlott Dürer Kert átvághatatlan lila füstködbe veszett romjai között még ott visszhangzik a dobhártyájúkat gyászoló aszkéták kollektív fülzúgása, érdemes szót ejteni arról a két évtizede megjelent mesterműről, amivel a Sunn O))) a lehető legjobban meg tudta ragadni azt a hírhedten embertelen hangerővel megüvöltő, fullasztóan tömör és példátlanul súlyos monolithangzást, amitől koncertjeik után porrá tört hallócsontokat kell felsöpörnie a takarítóknak.
A Black One élőbben szól, mint az élő lemezeik: a magjában fortyogó-tomboló feketébbnél fekete feketeség démoni entitásként mozgatja, mintha le akarná rázni magáról a kivérző hangfalak és fülhallgatók béklyóját. Túlvilági dögkutakból feltörő lengőborda-remegtető basszus dörög, tébolyultan sistereg-kattog a pokol összes zaja (Oren Ambarchi és John Wiese jóvoltából), pengeéles feedback-sikítások rázzák a velőt, a gyomorforgatóan kegyetlen gitártémák mocsaras örvénye pedig örök fertőbe ránt mindent, ami szép és jó.
Ebben a rémisztő sátáni masszában elmosódnak az idézőjeles dalok határai. Ellentétben a White1 (2003) és White2 (2004) avantgárd útkeresésével, a Black One nem csupán egy letaglózó doom-drone nótacsokor, hanem egy tudatosan formált, rémálomszerűen kibomló apokaliptikus látomás a legszélsőségesebb elszigeteltség őrjítően fénytelen bugyrairól. Nem véletlenül sikonyál egy koporsóba zárva szerencsétlen klausztrofóbiás Malefic (Xasthur) a döbbenetes Báthory Erzsébeten, ennél a metaforikus halálközeli visításnál ugyanis semmi nem foglalja össze jobban azt a jobb híján atmoszférának nevezett reménytelenül depresszív okádék nyomort, ami a Black One közel 70 kíméletlen percén keresztül konceptuálisan mételyezi a testet és a lelket.
Az egyértelmű Bathory-főhajtásról, az It Took the Night to Believe melankolikus döngölésére morgó Wrestről (Leviathan) és többek között a már címében is kecskés Candlegoatról a korabeli „metálsajtónak” leginkább csak annyi ugrott be, hogy „black metal”, ami annak tükrében finoman szólva félrevezető, hogy az Immortal Cursed Realms (of the Winterdemons) című örökbecsűjének beazonosíthatatlanságig nyújtott-lassított feldolgozásával Anderson és O’Malley tulajdonképpen lebetűzik, hogy a Black One a black metal tiszteletteljes – ugyanakkor iróniától sem mentes – dekonstruálása. Ebből eredően tényleges erényei metálirányból nézve nehezen értelmezhetőek azon túl, hogy váó, mekkora zúzda \m/.
A Black One egy black metal (és persze doom) hatásokból építkező experimentális drone-lemez, hasfalszaggató ereje ezért nem is a fémes acsarkodásban van, hanem a lomha monotóniával zakatoló végtelenségig kitartott hangok kimatekolt dezorientáló imbolygásában. Anderson és O’Malley ekkor értették meg igazán zenéjüket, ami pontosabb és szabadabb fogalmazásmódhoz vezetett. Nincsenek improvizatív kilengések, kielégítő lezárások-feloldások, a kíméletlen szikársággal építkező minimalista struktúra maga a katarzis. A pusztító búgásban levés émelyítő, porlasztó, megtisztító élménye. Mintha az Earth korai lemezein felnőtt Antikrisztus játszana Morton Feldmant vagy Tony Conradot.
Dögunalmasan fogalmazva tehát a Black One a Sunn O))) első érett lemeze, aminél azóta csináltak már összetettebbet (Monoliths & Dimensions, 2009), egyszerűbbet (Kannon, 2015), életigenlőbbet (Life Metal, 2019), de nyomasztóbbat közel sem.
Pernecker-Jóvér Dávid
Sunn O))): Black One
Megjelenés: 2005. október 17.
Kiadó: Southern Lord
Játékidő: 67:11
