M.I.A. bemutatkozása több mint a világ különböző bulizenéiből merítő, lehengerlő dalok gyűjteménye: mára elveszett optimizmust sugároz. Ez a cikk először a Recorder magazin 129. számában jelent meg, amiben azt jártuk körbe, hogy mi volt a menő 2005-ben.
M.I.A. debütáló albuma, az Arular ott van a Nagyon Fontos Lemezek között, ezért a megjelenésének huszadik évfordulójáról több cikk is megemlékezett. Ezek szinte mind rácsodálkoznak arra, hogy bár a lemez erejéből mit sem vesztett, ma már egy másik, naivabb, ártatlanabb és optimistább korszak emlékeként hallgatjuk. Ez részben magának a zenének, részben M.I.A. történetének köszönhető.
Az Arular magába sűrített egy akkoriban kibontakozó folyamatot. A 2000-es évek elején a zenebloggerek kezdték megvalósítani az internet ígéretét: hogy bárhol született zenéket bárki elérhet. Persze csak akkor, ha tudta, mit keres – ekkoriban még nem algoritmusok szolgálták ki az „ízlésedet”, hanem (a régi kapuőrök mellett) lelkes zenebuzik és DJ-k. Így ismerhettük meg a világ különböző tájain burjánzó, lokális elektronikus zenei mutációkat. Ezek egyszerű, feltört szoftverekkel készültek: egy ismert stílust helyi producerek saját képükre formáltak, a helyi táncolni vágyó közönség igényeihez igazítva, saját hagyományaikból merítve. Az így született, global bass / ghettotech / world music 2.0 néven emlegetett zenék nyersek, energikusak és életigenlők voltak – új ritmusokat és hangzásokat hoztak. (Lásd: Lokálból globál)
Ezt az underground klubok interneten lógó közönségén messze túlmutatóan M.I.A. vitte el a tömegekhez. Nála brazil, jamaicai és dél-ázsiai táncstílusok, hangminták és idézetek keverednek old school hiphoppal, illetve az akkor még a mainstreamtől távoli grime-mal. M.I.A. ráadásul tudatosan képes volt reflektálni az „egzotikusságra” is: kihasználni és egyben kritizálni, kinevetni azt.
Ráadásul nemcsak kurátor és szerző, hanem lehengerlő előadó is. Az énekes és a rapper között van; dallamai egyszerűek, de olyan magabiztos karizmával adja elő őket, hogy mire ez elkezdené zavarni a kényes ízlésedet, már rég a hatása alá kerültél. És vannak ravaszabb trükkjei is, például az olyan szöveg nélküli vokalizálások, mint amik a Galangban (az első single, ami azonnal beindította a hype-ot) vagy a Pull Up The People-ben hallhatók.
Az Arularnak van egy vonzereje azon túl is, hogy bulislágerek primer szinten működő gyűjteménye. Olyan optimizmust hordoz, ami explicitté téve már-már fájónak tűnik 2025-ből nézve. Kábé ez: más kultúrákat megismerve, azokkal együtt bulizva jobbak, befogadóbbak leszünk. A multikulti önmagában üres szólam, de a tánctéren megtelik élettel, izzadsággal, erotikával. Ez a zene nem tagadja a kirekesztést vagy az „egzotikumként” való távolítást, de önmagát és az internetet a kultúrák közötti kapcsolódás platformjaként mutatja be. Hát ilyenek voltunk 2005-ben, lelkes idióták, nevessetek csak!
Az elveszett ártatlanság másik része maga M.I.A. története. Az XL Records profin tudott romantikus történeteket építeni ösztönös újítókról (vö. Dizzee Rascal). A Sri Lanka-i tamil családba született Mathangi Arulpragasam, aki gyerekkora egy részét apja politikai szerepvállalása miatt rejtőzködve töltötte, majd Londonban először vizuális művészként tört be – csodás történet, de nem bontja ki az igazság minden részletét. Bár M.I.A. egy darabig a popsztárrá válás szélén táncolt, a Paper Planes már rég nélküle éli életét (a Spotify-on közelít a milliárdhoz!), körülötte pedig egyre több lett a botrány és gyanakvás. Mára nemcsak oltásokról és 5G-ről hablatyol, de az emberiség legaljához tartozó Alex Jonesszal (Infowars) bandázik.
Hagyjuk is – ott van a zene. A legutóbbi Mata például egészen jó. Csak épp olyan már sosem lesz, mint 2005-ben volt.
Rónai András
M.I.A.: Arular
Megjelenés: 2005. március 22.
Kiadó: XL Recordings
Játékidő: 38:06
