2005-ben volt utoljára, hogy gitárzenére lehetett ropni a táncparketten, és az indie-rock uralta a popzenei mainstreamet. A Mr. Brightside vagy az I Bet You Look Good on the Dancefloor húsz évvel később is beindít minden bulit, de a kócos, szűk nadrágos, egyennyakkendős srácok nagy többsége nem tudta magát átmenteni a következő évtizedekbe. Ez a cikk először a Recorder magazin 129. számában jelent meg, amiben azt jártuk körbe, hogy mi volt a menő 2005-ben.
A mai rockrajongó apukák életének három nagy korszaka volt: a kilencvenes évek eleji grunge, a pár évvel későbbi britpop és a kétezres évek közepi indie-rock hullám. Ha pedig az utóbbi két évtizedben másról sem panaszkodnak, mint hogy kihalt a normális gitárzene, igazuk van. Legalábbis a slágerlistákról és a fesztiválokról úgy eltűnt a rádióbarát rockzene, hogy ma elképzelhetetlennek tűnik: egykor a Pulp vagy a Radiohead számított kommersznek. A 2005-ös utolsó aranykor pedig annyiban folytatta az előző kettőt, hogy a bandák – a Radiohead tagjaihoz hasonlóan – főiskolás vagy egyetemista haverokból verődtek össze, és divatleckéket a Pulp frontemberétől, Jarvis Cockertől vettek.
A grunge világfájdalmának azonban semmi keresnivalója sem volt az új évezredben, és a focimeccsek után a kocsmában a Wonderwallt óbégató bratyókultúra sem köszönt vissza a szexuálisan sokkal nyitottabb és androgün indie-bandáknál. „Well somebody told me you had a boyfriend, who looked like a girlfriend that I had” – énekelte a fekete szemfestékes Brandon Flowers, míg a Franz Ferdinand szűk gatyás frontembere egy Michael nevű táncparkett-múzsának dalolta, hogy „Beautiful boys on a beautiful dance floor, Michael you’re dancing like a beautiful dance whore” – a queerbaiting tipikus eseteként. A Bloc Party énekese, Kele Okereke azonban már nemcsak megjátszotta az atipikus rocksztárt: fekete, queer és elitiskolából kikerült előadóként élő példája volt annak, mennyire kitágultak a műfaj határai.
A Bloc Party 2005-ös bemutatkozó albuma, a Silent Alarm ráadásul legalább olyan bátran merített az elektronikus zenéből és a drum’n’bassből, mint a rockból. Hiába énekel Okereke nagyvárosi magányról vagy politikai elkeseredettségről, lehetetlen nem mozogni a Helicopter, a Banquet vagy akár a melankolikusabb hangulatú, epikus This Modern Love taktusaira. A Franz Ferdinand pedig egyenesen missziójaként határozta meg, hogy olyan zenét akar csinálni, amire táncolnak a lányok. Ez a célkitűzés ismét szembement a rockzene korábbi macsóságával – bár azt is meg kell jegyezni, hogy az indie-rock fénykora sokkal kevesebb női előadót vagy frontembert termelt ki, mint egyennyakkendős fiúbandát. A Yeah Yeah Yeahs legtáncolhatóbb korszaka ide sorolható, és a The Long Blondes, a Ladytron, a CSS, a Gossip, sőt még Lily Allen is szépen beillik egy kétezres évek második felét megidéző indie-playlistre.
A britpoppal ellentétben a kétezres évek indie-rock forradalma az óceán mindkét partján végbement – sőt, a The Strokes ikonikus Is This It albumával lényegében már 2001-ben megkezdődött. A rockzene feltámadását ünneplők a New York-i klubokban még javában a Last Nite-ra ugrabugráltak, miközben sorra futott be a The White Stripes, a Kings of Leon, az Interpol, a The Bravery, és végül az éra legnagyobb szupersztár-bandája, a The Killers. A Hot Fuss című bemutatkozó albumuk a hiányzó láncszem a The Strokes és a Duran Duran között – olyan bomba slágerekkel, amelyeket a mai napig el lehet sütni akár egy lakodalomban is. New York és London klubkultúráját bámulatos könnyedséggel öntötték nyakon Las Vegas giccses teatralitásával – nem csoda, hogy később ugyanilyen lazán váltottak a stadionrock irányába.
Brandon Flowers pedig a korábbi rockistenekkel ellentétben úgy nézett ki, mint aki látott már fodrászszalont és edzőtermet belülről – ráadásul tradicionális neveltetése és vallásossága ellenére is teljes magabiztossággal viselte a szexszimbólum szerepét. Később többször váltott stílust, de a Mr. Brightside és a Somebody Told Me idején még David Bowie és Bryan Ferry örökösének tűnt, aki a „férfias” rock helyett az androgün eleganciát és a glam érzékenységet helyezte a középpontba.
Ugyanezt a feszes inges, slim fit, artpop vonalat és a Bowie, Talking Heads, Roxy Music iránti nosztalgiát közben Nagy-Britanniában a Franz Ferdinand robbantotta be. Első albumuk tömény banger-gyűjtemény: lehetetlenség eldönteni, hogy a Take Me Outra, a Jacqueline-re, a The Dark of the Matinée-re vagy a Michaelre lehet nagyobbat tombolni. Ráadásul 2005 végére már ki is jött a folytatás (You Could Have It So Much Better), ügyesen tartva a színvonalat – bár előrevetítve azt is, hogy a rockdiszkó (Do You Want To, The Fallen) után a kellemes szalonzene (Eleanor Put Your Boots On, Walk Away) lehet a következő irány a banda számára. Hogy milyen szexinek számított ekkor a Franz Ferdinand és az egész mozgalom, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy még egy szoftpornós betétekkel tarkított film (9 dal) is készült Michael Winterbottom (Non-stop partyarcok, The Trip) rendezésében, amelynek koncepciója az volt, hogy egy fiatal pár indie-rock koncerteken (például The Von Bondies, Primal Scream, The Dandy Warhols és Franz Ferdinand) tombol, majd óriásiakat szeretkezik.
A Franz Ferdinand zakózsebéből közben egy éven belül az indie-rock egész brit tagozata előbújt. A Bloc Party tagjai konkrétan Alex Kapranosnak adták oda egy demójukat, majd hónapokon belül már az új Franz Ferdinandként éltette őket az angol zenei sajtó. Ugyanerre a címre hajtott a Kaiser Chiefs (I Predict a Riot, Oh My God), a Razorlight (Golden Touch, Stumble and Fall), a The Futureheads (Hounds of Love, Decent Days and Nights) és a Maxïmo Park (Apply Some Pressure, Graffiti) is – és mindannyian megajándékozták a világot néhány fülből kivakarhatatlan, fesztiválon, kocsmában vagy táncparketten is kiválóan kántálható refrénnel. Persze minél többen lettek, annál karikatúraszerűbbé vált a stílus és a megjelenés. Nem véletlen, hogy második albumának felvezető single-jén, a Brianstormban, az Arctic Monkeys már lesajnálóan énekelt az egyenpólós-nyakkendős, magukat úttörőknek képzelő indie-rock bandákról.
De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen 2005 őszén még maga az Arctic Monkeys is egynek tűnt az észak-angliai rock-boybandek közül. A táncparketten flörtölésről szóló instant himnuszuk simán megfért egy buli playlistjén egy blokkban Katy Perryvel vagy a Girls Alouddal (akiktől a Love Machine-t fel is dolgozták), de a következő januárban megjelent album már a címében (Whatever People Say I Am, That’s What I’m Not) is leszögezte, hogy ellenállnak minden beskatulyázási próbálkozásnak. Ennek megfelelően bár több fülbemászó sláger is szerepelt az albumon, a hangzás pimaszabb és nyersebb lett, és a The View From the Afternoonra vagy a When the Sun Goes Downra nemcsak táncikálni lehetett, hanem akár pogózni is.
A mozgalom megtagadása és a kísérletezőbb hangzásvilág segített az Arctic Monkeysnak túlélni az indie-rock alkonyát. Következő albumaikon hol a pszichedelikus road movie, hol a lounge-hangulat irányába mozdultak. Legnagyobb sikerüket pedig 2013-ban, a legkeményebb és leginkább klasszikusan rockos lemezükkel, az AM-mel aratták, amelyen már nyoma sincs a rockdiszkónak. Ekkorra egyébként a 2005-ös évjárat indie-bandáinak leáldozott a csillaga: sokan tagcseréken mentek keresztül, Brandon Flowers és Kele szólóban próbálkozott, a Franz Ferdinand a Sparksszal adott ki lemezt, a The Killers pedig először Bruce Springsteent majmolta, majd elindult a „coldplayesedés” szomorú lejtőjén – bár (a Coldplayhez hasonlóan) ma is képes giga-stadionokat megtölteni. Más kérdés, hogy ezeken a koncerteken is a Hot Fuss slágereire indul be legjobban a tömeg.
A nosztalgiahullámok ciklikussága miatt időszerű egy nullás évek-reneszánsz, és a korszak hiphop/R&B előadói közül többen visszatértek az utóbbi időben (Eminem, Missy Elliott, Usher), de a 2005-ös indie-rock bandák nyüzüge srácait nehéz apurokkerként elfogadni. Próbálkozások persze vannak: a Franz Ferdinand idei albuma (The Human Fear) tizenöt éve a legsikeresebb anyaguk, Lily Allené 2025 comebackje, a Bloc Party pedig az Interpol társaságában indul közös turnéra. Az igazi kérdés persze az, hogy a jelenlegi huszonéves generáció akar-e még valaha gitárt venni a kezébe – és táncolni anélkül, hogy utána feltöltené a TikTokra.
Onozó Róbert
