22 évnyi poszt-rock – ilyen volt a Mono a Turbinában

A poszt-rock japán alapzenekara, a Mono sokadszor járt nálunk, és annak ellenére is az egyik legerősebb hazai koncertjüket adták, hogy újdonságot vagy meglepetést ezúttal nem láthattunk tőlük. Koncertbeszámoló sűrű füstben úszó fotókkal.

Mono-koncertről nehéz újat írni, mivel a zenekar – ha jól számolom – most járt nálunk kilencedszer. Először még 2003-ban, az akkori belvárosi klubélet egyik, kicsit felemás emlékű helyén, a Jókai téri Est Caféban léptek fel az első EU-turnéik egyikén, a klasszikus One Step More And You Die lemez anyagával, ami után – bár folyamatosan járták a kontinenst – mi valamiért sokáig kimaradtunk. Ez 2010-ben változott meg, amikor az A38-ra tértek vissza, és onnantól kezdve Budapest már fix pontnak számított a menetrendben. Később leginkább a Dürerben léptek fel, és – feltéve, ha mindent megtaláltam az archívumban – akkor az első két alkalom után még hatszor jöttek vissza: 2011, 2012, 2015, 2016, 2019 és 2023. De ha kicsit csalunk és hozzáadjuk azt is, amikor a zenekar-főnök Taka szólóprojektje, a Behind The Shadow Drops járt itt 2017-ben, akkor vehetjük akár úgy is, hogy ez volt a tizedik budapesti Mono. És egyben az egyik legjobb is.

Mono az Est Caféban, 2003-ban. Fotó: Frank Olivér.

A zenekarnak a kezdetektől fogva van egy jellegzetes hangzásvilága, de az évek során ez azért szépen, fokozatosan alakult, egy időben a szimfonikus, filmzenés irányba mentek el, majd visszatértek a jellegzetesebb, hol csendes, hol lehengerlő poszt-rockhoz. Az utóbbi pár albumon majdnem mindig akadt valami korábban nem hallott újítás, a legutóbbin, a tavalyi Oath-on viszont nem volt semmi ilyesmi, az „csak” egy sima Mono-album lett, de ennek ellenére is ez volt az egyik legerősebb munkájuk az elmúlt kb. 10 évből. És maga a koncert is kicsit ilyen volt: nem mutatott újat, nem okozott meglepetést, csak simán hozta a megszokott hangzást és színvonalat, és így is kiemelkedően erős tudott lenni. Az elejétől szépen, fokozatosan építették fel a feszültséget, ami az új lemez egyik legerősebb dalával, a végére kakafón gitárkáoszba fulladó Sorrow-val ért a csúcsra... Majd jött a Pure As Snow csendes nyugalma, és onnan újra, nulláról kezdték az építkezést, váltogatva a csendesebb részek és a tömény feedback zaj közt. A fő szett önmagában is egy komplett egész volt, ami nagyon szépen bemutatta a zenekar mindegyik arcát, de a végére ráadásként még megkaptuk a Recoil, Ignite-ot is a kiváló 2014-es albumról, a Rays Of Darkness-ról.

Poszt-rock vs. trip-hop – Ilyen volt a Mono és a GGGOLDDD két éve az Instantban

A helyszín egyébként a Turbina volt ezúttal, ami jó választásnak bizonyult, mert bár telt ház nem volt, de szerintem nagyon közel jártunk hozzá (csak a színpad ne lenne ennyire kriminálisan alacsony még mindig), a bemelegítésért pedig a francia Nicolas Veroncastel felelt, aki alapvetően hangulatban illett ide, de azért a szomorú-zongorázós kezdéstől a diszkós-bulizós zárásig sajátos ívben elérő fellépése nem fenyegetett azzal, hogy emlékezetesebb marad, mint amit a Monóék nyújtottak.

Képek + szövek: Frank Olivér (infinitebeat.hu)

Mono

Nicolas Veroncastel