De persze nem úgy. Fazekas Gergely: Négynegyed (könyvkritika)

Fazekas Gergely zenetörténész popslágerekkel is szokott foglalkozni, de Négynegyed című új könyvének fő témája a komolyzene. Izgalmas lehet bárkinek, aki szeret zenéről gondolkodni. Ez a kritika először a Recorder magazin 129. számában jelent meg.

Fazekas Gergely zenetörténész, a Zeneakadémia tanára, de a Dalszerelőműhely című előadássorozatában szóba került már Taylor Swift, Billie Eilish, Eminem és Kendrick Lamar, Beton.Hofi, Krúbi és Pogány Induló is. Négynegyed című könyvében viszont a popzenéből csak a Carson Comáról szól egy hosszabb írás, kisebb terjedelemben előkerül Patti Smith, Adele – de főleg régi és kortárs „művészi zene” a téma. Azzal együtt, hogy engem őszintén szólva például Liszt Ferenc egyáltalán nem érdekel, élvezettel olvastam még róla is. Az eredetileg főleg a 444-en megjelent írásokhoz persze kell érdeklődés (előképzettség nem nagyon), de nem feltétlenül a komolyzene, hanem általában a zene, pontosabban a zenéről gondolkodás iránt.

Az egyik legizgalmasabb szöveg egy látszólag kizárólag a specialista zenetörténészeket érdeklő kérdésről szól: a 19. századi zongoraátiratokról. A dongó, a hattyú, a szerelmi halál és Kocsis Zoltán azonban ezen keresztül azt mutatja be, történetileg hogyan változott a zenéhez való viszony és az, hogy mit tekintünk a zeneműnek. Ezek nem triviális kérdések, és például az eredetiség és átirat fogalmi viszonyának a tétje dollármilliárdos nagyságrendű, ha a mesterséges intelligenciára és azzal kapcsolatos perekre gondolunk.

A zenemű identitásáról szóló (akármilyen reflektálatlan és homályos) mai fogalmaink számára kifejezetten furcsa, hogy a 19. században a népszerű operák és más zenekari művek részleteiből szakmányban gyártották a zongorára átírt verziókat (a németeknél neve is volt a szakmának: Klavierauszügler), és ezek kottái olykor hamarabb jelentek meg, mint az átírt műveké, illetve sokan az átirattal találkoztak előbb, vagy kizárólag.

Ennél is jobban ellentmond a mai intuícióinknak, hogy Fazekas azt írja: a zongoraátiratok akár mélyebb zenei élményt nyújthattak, mint az (itt már idézőjelbe is tehetjük) „eredeti” művek előadásai. A szimfonikus zenekarok túlnyomó többsége „műkedvelőkből állt”, a koncertek zajosak voltak, otthon a zongora mellett jobban el lehetett mélyülni a művekben – és ez hozzájárulhatott ahhoz, hogy a „néma áhítat” lett az előírt befogadói stratégia, és kezdett kialakulni a „tértől és időtől független, transzcendens zenemű fogalma”. Valamint az, hogy „a 19. század elejétől fokozatosan kiszélesedett a művészi zenét fogyasztó réteg, együtt járt azzal is, hogy a művészi zene egyre veszített művészi jellegéből, mígnem egy ponton különvált egymástól a »klasszikus« és a »populáris« zene.” Alapfogalmainkról derül ki nemcsak az, hogy nem is olyan régiek, hanem hogy kialakulásukban jelentéktelennek látszó részletek játszottak döntő szerepet. 

Könnyű persze Bachot, Lisztet „népszerűsíteni” – de Fazekas nem futamodik meg a legnehezebbnek tartott kortárs zenétől sem. A kihívásokat nem tagadva igyekszik kulcsokat nyújtani Ligeti, Kurtág, Boulez hallgatásához. Többek között azt vizsgálja, hogyan válaszoltak olyan kérdésekre, amik nem kizárólag a komolyzene közegében merülnek fel, hanem akár a populáris zene avantgárdjában is (bár ezt Fazekas nem írja). Így például Ligeti György a nyolcvanas években szembesült azzal, hogy „ha az ember mindent elképzelt és leírt már, vajon merre vezet tovább út?” – az avantgárd folytathatatlannak tűnt, a múlthoz nem akar visszafordulni. Végül ez utóbbi lett a megoldás, „de persze nem úgy”.

Ez nem azt jelenti, hogy popzene és komolyzene „végső soron ugyanaz”, hanem azt, hogy Fazekas Gergely kérdései – részben ismerősségük, részben pont másságuk miatt – rendkívül inspirálóan hatnak akkor is, ha nem azokról a zenékről gondolkodunk, amikről ő ír.

szöveg: Rónai András
fotó: Labancz Viktória