Nem könnyű jófejnek lenni

Mi a közös egy önmagát röhejesen komolyan vevő filmőrült kamaszban, egy várost váltó huszonéves zenekritikusban és egy költészeti kurzusra iratkozó középkorú anyukában? Bár a kanadai Chandler Levack és Maude Apatow teljesen máshonnan jönnek, és más hangulatú filmeket hoztak az idei torontói filmfesztiválra, a fő kérdésük ugyanaz: hogyan találjuk meg önmagunkat egy olyan környezetben, amit a saját szenvedélyeink köré mi teremtettünk magunknak? Ez az írás először a Recorder magazin 128. számában jelent meg.

I Like Movies

A bőven helyinek számító, Toronto egyik unalmas külvárosában felnőtt Chandler Levack első nagyjátékfilmje, a 2022-es fesztiválon nagyot szóló I Like Movies az ezredfordulós videótéka-nosztalgiát nem divatos díszletként, hanem a főszereplő Lawrence (Isaiah Lehtinen) személyiségének markáns allegóriájaként használja. A rendező önmagáról mintázott tizenhét éves hőse ugyanis annyira rajong a moziért, annyira imádja a téka zárt világát, hogy ezen kívül mintha nem is létezne számára semmi és senki.

Az I Like Movies (hazai keresztségben A filmrajongó) legnagyobb erőssége, hogy főhőse egyáltalán nem hibátlan, sőt, sokszor még egy picit sem szimpatikus. Lawrence fanatizmust súroló filmrajongásával nyilván a saját bizonytalanságát, a felnőtté válás nehézségeit próbálja kezelni, ám a keserédesen vicces helyzetek egyáltalán nem úgy bomlanak ki, ahogy egy átlagos hollywoodi tinivígjátékban szokás. Ott ugyanis a hősök végül kénytelenek szembenézni önmagukkal, sőt, gyakran még ki is mondják a tanulságokat (általában az iskolai bálon, lehetőleg hajnalban), majd a stáblista előtt erősebb, érettebb személyiségként vágnak neki az életnek, nyilván sikerre ítélve.

Lawrence ezzel szemben nem lesz sem hatalmas rendező, sem bölcsebb fiatal felnőtt, sőt. Cserébe viszont egyértelműen túljut a kamaszkor legzűrösebb szakaszán. Ami lássuk be, sokkal őszintébb és hitelesebb, hiszen általában ez történt, történik velünk. Az I Like Movies hőse a filmekből gyúr maga köré mesterséges személyiséget, ami egyben páncél is, de az egy idő után nem védi, hanem elzárja a valóságtól. A film így képes csavarni egy jót a felnövéstörténetek szokásos fordulatain, illetve remekül mutatja meg azt is, ahogyan Lawrence barátai és kollégái próbálják rádöbbenteni, hogy ideje elhagyni a neonfényes tékát.

Mile End Kicks

Levack második filmje, az idei fesztiválon vetített Mile End Kicks akár az I Like Movies egyenes folytatásaként is nézhető, annyi aprósággal, hogy fiú helyett lányról, illetve tinédzser filmőrült helyett kora húszas zenekritikusról van szó. A film főhőse, Grace (Barbie Ferreira az Eufóriából) legalább olyan önző, nagydumás önámító, mint Lawrence, csak ő különféle lemezekből, illetve a reálisan jóval nagyobb horderejűnek gondolt zenekritikusi munkájából épít identitást. A sztori onnan indul, hogy hősnőnk elhagyja a biztonságos közegét – ami jelen esetben Toronto és egy helyi újság – hogy a 2010-es évek egyik indie-fővárosába, Montréalba költözzön, és majd ott igazi íróvá válhasson.

Grace persze szintén nem veszi a fáradságot, hogy tényleg nyisson a külvilág felé, ami itt már nagyobb erővel üt vissza, mint a kamasz tékásnál. Ebben a történetben Montréal amolyan önálló szereplő, akit az öntelt Grace szinte teljesen ignorál. A lány nem tanul meg egy picit sem franciául, nem érdeklik a pénzügyi kihívások, sőt, végül a munkája sem. Beleszeret egy törékeny ideába, illetve az azt megtestesítő, a laza indie-művész pózában fájóan műmájer énekesbe, hogy aztán a pofonok továbblépésre és helyes döntésekre kényszerítsék.

A Mile End Kicks erőssége pontosan az, ami az I Like Movies esetében is izgalmas: az erőteljes helyszínek és hangulatok, a remek mellékkarakterek mind-mind az egyszerre komikus és irritálóan őszinte főszereplő dilemmáit tükrözik. A második film esetében azonban Levack végül leszűri a tanulságokat, sőt, többször Grace szájába is adja őket, ráadásul olyan divatos traumákat is idekever, amelyek az alkotói szándék nemességét nem vitatva egyértelműen gyengítik a végeredményt.

Poetic License

Maude Apatow rendezői bemutatkozása ideális párdarabja lenne a torontói zenekritikus történetének: a Poetic License-ben is új városba érkezik a hősnő, igaz, családdal. A középkorú Liz (a rendező édesanyja, Leslie Mann) önmagát az anyasága köré építette fel, ám a lánya most épp kirepülne, amit ő kínosan próbál késleltetni. Amolyan útkeresésként részt vesz a helyi egyetem költészeti szemináriumán, és itt összehaverkodik két fura sráccal, Arival és Sammel, akik nemcsak országos cimborák, de nagyon eltérő karakterek. Ari (Cooper Hoffman) pozőr playboyként viselkedik, miközben depressziós, Sam (Andrew Barth Feldman) pedig merev stréber, mert mindenkinek meg akar felelni, kivéve önmagának.

Bár a Poetic License első pillantásra klasszikus „nepo-projektnek” tűnhet (Maude édesapja Judd Apatow, a modern hollywoodi vígjáték egyik legmeghatározóbb alakja - a szerk.) a színészként már bizonyított Apatow junior remek ritmusban, okosan és finoman viszi vászonra az egyébként remek, cringe-komédiaként és kései megváltástörténetként is hatásos forgatókönyvet. A két srác versengeni kezd az egyébként házas, és rájuk amolyan gyerekpótlékként tekintő Liz kegyeiért, ami a nőt végül számvetésre készteti. Régi szerepeit (feleség, anya) nem egyszerűen újragondolja, hanem újra át is éli, ám ez mégsem holmi hamiskás tanulság, hanem inkább szívet melengető felismerés.

Maude Apatow filmjében pont annyi kínos életszerűség van, amivel nagyon könnyű menni. Ari és Sam például nem lesznek sokkal okosabbak a végére, leszámítva azt, hogy az apró megingás után maradnak jó barátok. Mert hát mi sem feltétlenül szeretjük mindig a haverjainkat, de aztán remélhetőleg eszünkbe jut, hogy magunk is elég kiállhatatlanok tudunk lenni néha.

Magyar vonatkozások

Az 50. torontói filmfesztivál mezőnyében számos hazai vonatkozású alkotás szerepelt, az viszont már definíciós kérdés, mit is tekinthetünk onnan magyarnak. Voltak ugyanis olyan amerikai produkciók, amelyeket nálunk forgattak, apróbb szerepekben magyarokkal (Nuremberg, Dust Bunny), meg olyan magyar rendezők ünnepelt munkái, amelyek nem Magyarországon, nem magyarul forogtak. Ilyen Enyedi Ildikó filmje, a Csendes barát, illetve Pálfi György Tyúkja, amelyben magyar csirkék és görög színészek szerepeltek.

Klasszikus értelemben vett magyar film ennyiben Nemes Jeles László Árvája volt, de abban meg az egyik főszereplő francia. A legjobb kanadai elsőfilmnek járó díjat pedig egy olyan film vitte el, ahol a játékidő jelentékeny részében magyar színészek magyarul beszélnek. A Kanadában született és felnőtt Sophy Romvary szülei emigráns magyarok, Blue Heron című filmje pedig személyes történet, nem mellesleg az idei fesztivál egyik izgalmas felfedezése.

Huber Zoltán (Toronto, Kanada)