„Ha nem láttad az Oasist, nem voltál még egy rendes élő koncerten” – mondta nemrég a szokásos krakélerséggel Noel Gallagher egy interjúban. És némileg igazat kell neki adnom. Ez az írás először a Recorder magazin 128. számában jelent meg.
Aki valaha gitározott vagy zongorázott, biztos eljátszott egy Oasis-számot. Ezt nem illik bevallani, mert ugye parasztrock, Beatles-farvíz, rakenroll-panelek unalmas variálása, önmaguk másolása (lásd Supersonic és Slide Away gitárintrója), kettő-négyre – a groove-ok és a sus2-sus4 akkordok – épített karrier, meg hát hogy néznek ki, hajuk is milyen. Mint a Győzike Show: tudok róla, de én nem nézem. Persze. De valaki mégiscsak megírta, elénekelte ezeket a dalokat, amik a '90-es évek közepétől végigsöpörtek a világon, több generáció lelkébe ágyazódtak mélyen, és rángatnak érzelmi húrokat. És mára klasszicizálódtak.
Az Oasis sosem volt egy leckeíráshoz használt háttérzene, bevásárlóközponti soundtrack. A Cool Britannia-éra kisegyháza pillanatok alatt uralkodó, letaszíthatatlan zenei vallássá vált az évtizedek alatt. Az Egyesült Királyságban a valaha volt legjobb brit dalok közt rendszeresen a topban van az Oasis (például a Live Forever), a versenytársak közt pedig ikonikus zenekarok koronagyémántjai szerepelnek (Bohemian Rhapsody, Imagine, Hey Jude). Dave Grohl egyenesen a világ legjobb rockzenekarának nevezi az Oasist, akik a teketóriamentes, 1994-es Definitely Maybe és az 1995-ös (What’s the Story) Morning Glory? albumokkal szuperszonikus sikert arattak. Ez a „most van mondanivalóm, most mondom”-taktika olyan alapműveket idéz, mint a Guns N’ Roses Use Your Illusion I-II. vagy – horribile dictu – az Edda Művek I-II.
De elég a felstilizálásból: aki gyűlöli a pronyó, pökhendi stílusú (és arra még inkább rá is játszó) Gallagher fivérek zenekarát, annak teljesen felesleges a fenti bevezetés. Nekem az Oasis rendkívül fontos zenekar: az újbóli találkozásra negyed évszázadot kellett várnom. A 2000-es Pepsi Sziget nagyszínpadán lezavart, Noel-mentes (bojkottálta az európai turnét a Liammel való szokásos nézeteltérések okán) 75 perc, a levonulással való fenyegetés (palackokat hajigáltak a színpadra a nézők, akiknek nem tetszett a Standing On… lemezbemutató koncertkezdet) némi hiányérzetet hagyott bennem. 2009-ben a Párizsban lakó nővérem szerzett nekem jegyet a Rock en Seine fesztiválra – sajnos épp a koncert előtt szakítottak Gallagherék „végleg”. Onnantól csak egymás nívótlan, de szórakoztató beefeléséről lehetett tudni, amit azért anno David Gilmour és Roger Waters, sőt McCartney és Lennon is elegánsabban oldott meg. (Ha már Lennon: bár Liam már elhagyta a klónfrizurát és a kerek szemüveget, de utalások nemcsak a koncerten akadtak – például a Whateverbe bejátszott Octopus's Garden –, de a saját fiát is Lennon Gallaghernek nevezte el, csakhogy duplán könnyű öröksége legyen a gyereknek.)
A visszatérést elég sokáig húzták, legalábbis a búcsúkoncertekből, reunionokból sportot űző zenekarokhoz képest (a Guns turnéja 2018 óta megy, akkori neve: Not In This Lifetime), és elvileg nem lesz folytatása a bandázásnak. 2024 őszén végtelen online sorbanállással sem tudtam a brit koncertekre jegyet szerezni a TicketMasteren. 2025 nyarán a TicketSwap-értesítéseket vadásztam, de a jegyárak horrorisztikusak voltak: 200 ezertől felfelé, Wembley-be 800 ezerig. Egyszer már Dublin is majdnem összejött (140 ezerért állóhely), de az eladó elnézte a dátumot. Pénz vissza, remény maradt, luxusprobléma. Egy augusztus végi estén ránéztem a StubHubra, és kiderült, hogy a torontói duplakoncertre állójegyek még korrekt áron elérhetők, egy last minute repjegyet is találtam akciósan, így a tranzakciók után hét órával már Kanada felé repültem. Volt bennem némi tanácstalanság, mert az 55 ezres Rogers Stadiumot még a Google Térkép sem mutatta a műholdon – merthogy idén júniusban adták át Toronto külsőn, a semmi közepén. Élelmes riksások vitték a lustákat a metrótól a stadionig.
Felvettem a háromcsíkos retrómelegítőmet, a régi Oasis-pólót és jetlagesen ballagtam a stadionba, ahol a három merchandise-sátornál is kígyózó sorok álltak: volt fekete szett (póló, pulcsi, halászsapka) és ugyanez ManCity-kékben. Igazából itt esett le, hogy 25 év után ez tényleg egy Oasis-koncert lesz. Valószínűleg a kiéhezettség és várakozás miatt is csak ömlengeni tudok a koncertekről, de amúgy is: az elmúlt három évtizedben rengeteg remek koncerten voltam itthon és a világban, fanként vagy küldött fotósként, ahol vagy a „minden este élet-halál” tétje és a sámánjelleg (Nick Cave), a búcsú ténye (Kispál és a Borz), az életmű súlya (The Cure) vagy a rokkerdühöngő (2000 körüli Pearl Jam- vagy RHCP-koncertek) emelte négyzetre a bulit, de ez a két kétórás torontói este egészen elképesztő volt.
Kezdjük a Cage the Elephant nevű előzenekarral, ami nagyon erős élőben: remek popos dalaikat harapva, keményen adják elő, egy szuggesztív, örökmozgó énekessel és egy sideshow-ként működő excentrikus ritmusgitárossal. Már ekkor tele a stadion (a színpad előtti VIP lazán, az elkerítő mögött heringmódra), sörért elmenni vagy vizelni kockázatos: egyszerűen nem jutsz vissza az állóhelyekre.
A színpad tetején egy szerény, old school Oasis-logó. A Fuckin’ in the Bushes intrónál felvillan a Times Square-re illő kivetítőkön: „This is not a drill, this is happening”, majd egy bulvársajtó-cikkegyveleg az Oasis széteséséről és a reunionról. És tényleg ott vannak, pontos kezdés, kijönnek kéz a kézben, paroláznak, és belevágnak. A stadion felrobban, irgalmatlan energiák szabadulnak fel. Idegenek ölelkeznek, családapák sírnak, nők nyakba kapva – mint amikor megjön a Messiás. A Hello-nál realizálja a közönség, hogy ez tényleg az Oasis, az Acquiesce-nél már süvöltve énekli a "Because we neeeeeeed each other" sort, a Morning Glory-nál a "Need a little time to wake up"-ot, és így sorban.
A Some Might Say és a Slide Away dögös, nyers gitárriffjétől vagy a Supersonic primkó, de annál familiárisabb dobintrójától megrészegül, pogózik a Bring It On Down zúzdájára, a Cigarettes & Alcohol-nál Liam felszólít, hogy mindenki forduljon hátra (Poznań-szurkolás sztiló), és összekapaszkodva ugráljon. Ugyanezt már magától teszi a közönség a Rock 'n' Roll Star alatt. Kétségkívül őrületesen hangulatos, de nem lehet eldönteni, hogy csinálni jobb vagy a látványt nézni, amint az egész stadion remegve hullámzik.
Mindez egy nagyon régi, már elfeledett emléket, vibe-ot idézett: a végig együtténeklés, együttmozgás terapeutikus, transzformatív, generációs élményét. Amikor alig hallod a zenekart, mert körötted mindenki végigénekli, végigtombolja, végigkönnyezi az estét, minden egyes dalt. Nincs üresjárat, kísérletezés, bejátszás, szárnypróbálgatás, csak valamiféle definiálhatatlan kémia. Pedig a színpadon semmi nem történik: hét fickó flegmán, szinte mozdulatlanul hozza le a koncertet, néha feljön három fúvós. A show-hoz ők adják a szikrát, a közönség pedig a gázt. Olyan arccal játszanak, mintha óceánjáró bárzenészei lennének duplaműszakban. Liam szokásosan alágörnyed a mikrofonnak – az életbe' nem fogta még kézbe –, néha járkál, keresztet vet, hajlong, elsettenkedik, provokál (és pro vokál: karcosabb, erősebb a baritonja, mint régen). Noel időnként hátrafordul Boneheadék felé, és joviálisan, fölényesen mosolyog, főleg amikor a közönség eltalálja a tapsritmust a Half the World Away-ben. Kommunikáció alig, és ha van is, tolmácsgép kellene az ír és manchesteri akcentushoz. A legmozdulatlanabb Pep Guardiola életnagyságú kartonfigurája Noel erősítője mögött.
Mindeközben döbbenetes buli van a nézőtéren az első pillanattól kezdve: néha dervisi révület, néha összekapaszkodós kocsmai kórus, ugrálás, ég felé kitárt karokkal sírva-vigadás. A lelátókon is mindenki állva vonaglik: egyszerre YOLO és live forever-életérzés. Folyamatosan repülnek a söröspoharak (7.5 deci megaméret 5000 forintért), a vizesflakonok, a felfújt labdák. Mintha az öngyújtós korszakban, a mobiltelefon előtti időkben lennénk, ahol a zenei carpe diem, az itt és most volt a fontos. A tempó feszes, pregnáns, a hangzás kellően mocskos és telt, az öt hatalmas ledfal csak fokozza a révületet; többnyire patchwork háttérre vetítik balra Liamet, jobbra Noelt. Mindketten komolyan veszik, odateszik a vokált, ami lemezminőségű, sőt teltebb, mint fiatalon; „biztos AI” – cikizte korábban Liam a tesóját. A pókerarc és a régi dicsőség ellenére érezni a tétet: kielégíteni a felfokozott várakozást.
Kilenc dal után jön Noel szettje, ami nekem a legkedvesebb volt. Ez az elképesztően jó dalszerző a saját zenekari projektjében, a High Flying Birdsben is ontja az érzékeny, megrendítő dalokat. Vannak hiányok a fix setlistben (Noel részéről I’m Outta Time, Stop Crying Your Heart Out, Importance of Being Idle, Where Did It All Go Wrong? és a Don’t Go Away, Liam részéről az All Around the World, She's Electric) de a Half the World Away, a Talk Tonight és a Little by Little (aminél a közönségből valaki Lidl-zacskókat lobogtatott) is megcsavarta a közönség szívét, meghatottan énekelte több tízezer torok, Noel többször ki is állt, és átengedte a sorokat. Akárcsak a ráadásban a Masterplan vagy a Don’t Look Back in Anger esetében: libabőrözős volt, ahogy ezeket a rockhimnuszokat végtelen kórusként recitálta a stadionban a közönség, s később az ingyenessé tett metrón is a város felé. A zenészek ezt rezzenéstelen arccal vagy fölényes mosolygással veszik tudomásul: minden este hazai pályán adnak gálaműsort.
Az első este csúcspontja a Stand by Me volt, ahol a „Don’t you know the cold and wind and rain don’t know?” sorok alatt egy, a koncert végéig kitartó zivatar zúdult a stadionra. Az időjárásnak van dramaturgiai érzéke. Liam a parkájára még egy kabátot húzott, a sapkájára kapucnit. A második este csúcsa pedig a közönség együttnyerítése Liammel a Rock ’n’ Roll Starban: „I need some time in the sunshine"-t a kanonizált „szünshééééjnnek” ejtve. És csak folytatódott ez a zselészerű lebegő érzés, a flow, az öröm, a jól ismert ütemek szeánsza. A zárószámok, így a Wonderwall is már egy post-coitus.
Nem önigazolásképpen, de kivételes, különleges élményben volt részem. A szigetországi koncertek a helyi jelleg miatt talán még katartikusabbak lehettek. Annyira tömény, hogy hetekig emésztem, mennek a dalok a fejemben, és a hozzájuk kapcsolt történések. Miközben másnap megint átélem ugyanezt, és egy pillanatnyi unalom vagy érdektelenség nem merül fel. A zárókép vakuemlékként ég be: Noel a gitárral bíbelődik, Liam a fejére tett tamburinnal koronázza-glóriázza meg magát az obligát és örökös zárlatban, a Champagne Supernova fináléjában, bekúszik a legelső Oasis-dal részlete, a Columbia, és elindul egy pezsgő-szupernóvát idéző tűzijáték, a parasztrockerek parasztvakítása, de kit érdekel?!
szöveg és fotó Simonyi Balázs
