„Anyám mindig mondta, hogy ne legyek szodé” – Mészáros Ádám-interjú

Ő gitározott a Péterfy Bori & Love Band legnagyobb slágereiben, a Jüvel pedig egy furcsa, másik dimenzióba vitte át a rockzenét. Said Tichitivel pszichedelikus és tradicionális marokkói zenéket játszik, a Qiyannal pedig a szefárd zsidó zenei örökséget ápolja, miközben új zenekara, a Szodé közös nevezőre hozza ezt a sok hatást. Hogyan jött ki belőle a punk, amikor a Love Banddel elkezdtek dödöllefesztiválokon játszani? Miért kell lerohadnia egy igazán jó Jü-koncerten? Hogyan kúrálta szabad improvizációval a mindent túlgondolását? És miért lett szodé?

Új interjúsorozatunkban (Középpontok) olyan zenészekkel beszélgetünk, akik egyszerre sok mindent csinálnak, akár több zenekarban is játszanak párhuzamosan, de nem kapnak akkora reflektorfényt, és ritkán készül vagy még sosem jelent meg velük nagyobb, átfogó beszélgetés. Dom Beats után most Mészáros Ádámmal, az egyik legsokoldalúbb hazai gitárossal ültünk le egy kávéra, aki az alternatív furapoprockban (Amorf Ördögök, Love Band, Erik Sumo), az avantgárd jazz és a szabad zene világában (Jü, Qiyan, Jazzaj), és az afrikai gyökerű, elszállós-transzos zenékben (Tariqa, Said Chalaban, Mabon Dawud Republic) is nagyon otthon van.

Ádám nemrég filmzenét írt Olasz Renátó első rendezéséhez, a Minden csillaghoz (még játsszák a mozik), kihozott még egy szuper albumot (Rüdel) hozott a Jüvel (lemezbemutató november 26-án az Opusban), szombaton pedig új zenekarával, a Szodéval mutatkozik be egy önálló koncerten a Lumenben.

Hogyan kezdtél el Debrecenben zenélni?

Biharkeresztesről származom, ami ott van az ártándi határátkelőtől egy km-re, és megjártam azt a szamárlétrát, hogy faluból felkerültem Debrecenbe, ahol kinyílt a világ és volt egyáltalán kulturális élet, utána pedig feljöttem Budapestre. Két nővérem van, és apám is nagy rockzenefan, úgyhogy már kiskoromban jöttek tőlük az impulzusok. Bevizeztem a hajam, mintha izzadt lennék, és tollasütővel gitároztam a Final Countdownra. Akkor még olyanokkal volt tele a slágerlista, mint a Metallica vagy a Guns N’ Roses, és nekem nagyon tetszett, hogy vagány, hosszú hajú csávók gitároznak. Elkezdtem én is ilyeneket rajzolni, apám pedig megkérdezte, hogy nem szeretnék-e egy gitárt. Eleinte az is egy játék volt a többi közül, de aztán rákaptam, és azt vettem észre, hogy jobban érdekel, mint bármi más.

Az első zenekarunk a Monchichi Potenciál volt, amiben Süli András (ma a Campus fesztivál programigazazója – S.T.) és a trombitás Subicz Gábor is játszott. Az úgy indult, hogy Gabi és a bátyja, Subicz István nagy rajongói voltak az Amorf Ördögöknek, és megnyerték a zenekar remixpályázatát, ezért felléphettek az Amorf Ördögök előtt a megboldogult hajdúböszörményi Hajdú You Do klubban. Zenekar persze nem volt, úgyhogy gyorsan verbuváltak egyet az ismerőseikből. Elég eklektikus társaság jött össze, de jól sikerült a fellépés, és teljesen naivan belevágtunk a Monchichi Potenciálba. Fogalmunk se volt, hogyan kell zenét csinálni, de pont ez volt a bája az egésznek. Addig ment a zenekar, amíg nem szedtünk magunkra annyi rutint, hogy elkezdjük tudatosan csinálni a dolgokat, és akkor valahogy elfogyott a lendület. A természetes naivitás vitt minket előre. Tök jó volt megélni azt a klasszikus zenekari építkezést, hogy játszottunk a helyi klubokban, ahová egyre többen jöttek ránk, aztán bekerültünk előzenekarnak például a Heaven Street Seven elé. Ez is lett az én ugródeszkám, mert amikor az Amorf Ördögök előtt játszottunk, felfigyelt rám Tövisházi Ambrus, és elhívott gitárosnak.

„Nem hiszek Istenben, de lemezbefejezéskor igen” – Tövisházi Ambrus-interjúnk

Az Amorf Ördögökbe?

Elsősorban az Erik Sumóba, ami akkoriban indult, 2005 végén. Az Amorf Ördögök akkor már a hattyúdalát fütyörészte, de még velük is játszottam pár koncertet. Aztán 2007-ben debütált a Péterfy Bori-féle zenekar, amiben 7 évig gitároztam.

Te hogyan élted meg, amikor elkezdett orrba-szájba játszani titeket a Petőfi Rádió, és alternatív szinten nagyon sikeres lett a Love Band?

Én akkor még elég fiatal voltam, 24 talán, előtte jöttem fel vidékről Pestre, és még abban voltam, hogy beteljesítsem a gyerekkori álmomat, és minél több ember előtt hangos gitárszólókat játsszak. Abszolút jól éltem meg a Love Band sikerét, hogy egyre több embernek játszunk, egyre nagyobb színpadokon. Az első öt-hat év nagyon izgalmas volt, sok kreatív munkával. Ugyanakkor a tapasztalatlanságomból fakadóan elfogadtam bizonyos működéseket. A Love Bandet Ambrus vitte hátán dalszerzőként, és hagyott teret, hogy beletedd magadat is a dalba, de én belementem olyan dolgokba is, amikbe ma már nem mennék.

Olyan dolgokat játszottál, amiket nem annyira élveztél?

Ott és akkor teljesen rendben volt, amit játszottam, de akkor még nem alakult ki a stílusom. Ma már könnyebben mondom valamire, hogy ez nem az én világom. A Love Band nekem egy tanulókör volt, mert ott még egyáltalán nem szelektáltam. De nem véletlen, hogy a mai napig játszom ezzel a társasággal. Idővel kialakult, hogy viszonylag nagy szabadságot kapok abban, hogy a saját dolgaimat játsszam. Néha már hiányoznak is az instrukciók, hogy tényleg azt csinálok, amit akarok? (nevet)

Fotó: Pandur-Balogh Norbert.

2014 végén léptél ki a Love Bandből, és azzal a lendülettel kiköltöztél Berlinbe a családoddal és Hock Ernővel, akivel a Jüben játszol. Új életet akartatok kezdeni?

Igen. Itthon, ha elérsz egy bizonyos szintet az undergroundban, és nyitni akarsz nagyobb közönség felé, akkor a fesztiválszínpadok és a nagyobb klubok után a városi rendezvények jönnek: dödöllefesztivál Zalában, kolbászfesztivál Cegléden. Ez alapból nem derogált, de ez egybeesett azzal, hogy a kreatív munka picit megrekedt a Love Bandben, és ezeken a rendezvényeken nem éreztem természetes kapcsolódást a közönséggel, ami csak a rádióban ronggyá játszott slágereket várta, a többi szám igazából nem érdekelte. Akkor már csináltam 7 éve a Bori zenekart, ugyanazokba a klubokba, fesztiválokra jártunk, kicsit ismételtük magunkat, az új dolgokhoz pedig nem tudtam kapcsolódni. Elgondolkoztam, hogy beleragadhatok ebbe, és kereshetek vele pénzt, de úgy voltam vele, hogy 31-32 évesen még belefér egy váltás az életembe. Elkezdeni egy új zenekart és lefutni vele ugyanezeket a köröket nem akartam, innen jött, hogy nézzük meg, milyen máshol élni. Aztán egy Jü-próbán felmerült – és nem is a részemről –, hogy mi lenne, ha kiköltöznénk zenekarilag, de különböző okokból végül csak ketten mentünk ki Ernővel Berlinbe. Én ráadásul családdal, gyerekkel, úgyhogy ott teljesen új alapokra helyeződött az élet.

Neked akkor el kellett menned dolgozni. Zenéltetek egyáltalán kint? Vagy az volt az elképzelés, hogy beszivárogtok majd zenekarokba?

Tisztában voltunk vele, hogy nem fogják tárt karokkal várni kint a Jü kétharmadát. Engem nem zavart, hogy nem hajszoljuk a megélhetési zenélést, viszont semmi mást nem dolgoztam életemben. Úgy voltam vele, hogy kipróbálok valami mást, és szakács voltam két évig.

Fotó: Pandur-Balogh Norbert.

Tudtál főzni?

Némileg igen, de betanított szakács voltam, és nem egy high-end étteremben, hanem egy közel-keleti bisztróban, valahol az étterem és a gyorskajálda között. Megvolt hozzá az affinitásom és szenvedélyem, mert nagyon szeretek főzni, és érdekel más kultúrák gasztronómiája. Nagy lelkesedéssel vetettem bele magam, a 12 órás műszak után otthon néztem a dokumentumfilmeket, hogyan kell tökéletes humuszt csinálni. Iszonyú keményen dolgoztam két évig, és mellette néha zenéltünk is. A Jüvel történtek a dolgok, Európa-szerte koncerteztünk, jártunk a legnagyobb, nyitott szellemiségű jazzfesztiválokon Saalfeldentől Ljubljanáig, de csak időszakosan, abból is kifolyólag, hogy Rafi (Halmos András, a Jü akkori dobosa – S.T.) itthon maradt Budapesten.

Közben a Collegium Hungaricum Berlinben is egyre több zenei projektet szerveztek, amikben budapesti és berlini zenészek alkottak valamit egy hét alatt, ami nekünk egyfajta networking is volt, és elkezdtünk helyi zenészekkel játszani. Próbáltunk Ernővel dobost találni, de vagy az aktívan turnézó zenészek jöttek, akiknek igazából nem volt idejük arra, hogy felépítsenek velünk egy új zenekart, vagy a Craigslisten próbáltunk találni valakit, néha katasztrofális eredménnyel, amikor elmentünk egy óradíjas próbaterembe, és az első pergőütésből kiderült, hogy ez most nem lesz örömteli két óra, de le kell nyomni, mert már kifizettük. Aztán a hazaköltözésünk előtt elkezdtem játszogatni kinti zenészekkel, de Berlinben iszonyat nagy túltengés van mindenből, ezért sehol se lehet belépőt kérni az ilyen koncertekért, hanem koncert után kirakják a kalapot, hogy für die Musiker, és kiosztják a húsz eurót a „befutott” zenészeknek is.

Miért jöttetek végül vissza?

Ennek magánéleti okai voltak. Akkor már tudtam, hogy nem szeretnék Budapesten élni, így Debrecenbe mentünk, és úgy gondoltam, hagyom az aktív zenélést, és inkább kamatoztatom, hogy tudok iráni meg iraki kaját főzni. Na, ez Debrecenben senkit se érdekelt, arról nem is beszélve, hogy Berlinben alkalmazottként dolgozni konyhán teljesen más vájb, mint Magyarországon – van egy kis különbség megbecsültségben. Ugyanakkor az ismerőseim megorrolták, hogy hazajöttem, és hamar azon kaptam magam, hogy minden hétvégén Budapestre járok fel zenélni. Nem voltak elvárásaim, hogy újra megélhetési szintre emeljem a zenélést, de organikusan kialakult, hogy zéró kompromisszummal vissza tudtam szivárogni a zenei életbe.

Mondtad, hogy a Love Bandben még nem voltál kiforrva, és amikor visszajöttél Magyarországra, nem az alternatív popzenei szcénába szálltál vissza, hanem egy szabadzenés, improvizatív, jazzes közegbe, ahol a különböző népek kultúrája, például az afrikai zenék felé is hangsúlyosan nyitottál. Gitárosként mikor és hogyan találtad meg önmagad?

Nekem hallgatóként is sokkal érdekesebb, ha olyasmit hallok a zenében, amit korábban még nem. Azok a gitárosok érdekeltek, akik feszegik a határokat, mint David Fiuczynski, aki nagyon furcsa módon, teljesen más technikával közelíti meg a gitározást, és a nép- és folkzenékből is sok mindent adoptált, ma pedig már elszállt, mikrotonális dolgokat játszik kétnyakú gitáron. De nagy reveláció volt nekem például Marc Ribot is. A műfajok és határok közti mezsgyéket kerestem, és ebből jött az a kísérletezés, ami a szabad improvizációra is jellemző. A szokatlan zenék kutatása vezetett el oda, hogy rákattantam távoli kultúrák népzenéire, amelyek teljesen másképp vannak összerakva, mint a nyugati populáris zenék.

Egy interjúban azt mondtad, hogy hajlamos vagy túlgondolni a dolgokat, és azért is szeretted meg az improvizációt, mert azzal ki tudod üríteni az elmédet. A megírt zenékben mit gondoltál túl?

A túlgondolásnak az a lényege, hogy nincs igazán okod rá, és ott is teret nyer, ahol nem kellene. Én mindent túl tudtam agyalni, és bármivel kapcsolatban elbizonytalanodtam. Ilyen szempontból nagyon sokat segített az improvizáció, mert ott mindenféle gondolati processzt le kell állítani ahhoz, hogy jól menjen. Ez visszafelé is hat az emberre: ha megtanulod kiüríteni a fejed, azt más helyzetben is tudod alkalmazni. A szabad improvizáció egy idő után mentális gyakorlatként is működik, ami segít az adott pillanatban létezni.

Az improvizációnak amúgy a kollektivitásában is van egy tök nagy erő. A Jü például tele van meglepetéssel: a kollektív energiák olyan dolgokat tudnak kihozni belőlem, hogy koncerten néha én is felkapom a fejem, hogy mi az a zene, amit játszunk, mert magamtól soha nem tudnék ilyet előre kitalálni. Az improvizáció egy egészen sajátos formája a kommunikációnak, amiben teljesen őszintén és sallangmentesen beszélsz önmagadról, és ez számomra izgalmasabb, mintha ugyanazt a dalt kéne interpretálnom estéről estére. Izgalmas benne az is, hogy itt megvan a bukás lehetősége. Nem mindig működik, és ez ad egy extra tétet a dolognak. Nyilván ebben is lehet rutint szerezni, de az improvizáció akkor is egy kamikaze akció, amibe bele kell ugorni, és nem tudsz elteszetoszázni a megírt anyag mögé bújva.

Akkor te a kereteket érezted korlátoknak? Végül szabadúszóként, szabad zenékben találtad meg magadat.

A szabad zene annyira más világ és más nyelvezet, hogy sok zenész van, aki nem is játszik semmi mást, mert azt annyira másképp kell hallgatni és felfogni, hogy aki egyszer rákap, az nem biztos, hogy vissza tud kanyarodni a hagyományos zenékhez. Én azért nem csak a szabad zenékben találtam meg a szabadságomat. Most azt keresem, hogyan tudok úgy megnyilvánulni, hogy az hiteles és kifejező legyen szabad improvizációs helyzetben is, és egy komponáltabb, akár a tágabban vett popzenei közegben is. Ez egy zenei önismereti trip, hogy mindkét végletben úgy szólalj meg, hogy az igaz legyen, és rád jellemző.

Erre tök jó példa a Jü, amit rockzeneként és free jazzként is lehet hallgatni.

Abszolút. Amikor elkezdtünk a Love Banddel dödöllefesztiválokon játszani, jött bennem egy punk attitűd, hogy máshol minél szélsőségesebb, extravagánsabb zenét csináljak. Ez egy kompenzáció volt, és mostanában jutottam el megint oda, hogy jó lenne közérthetően szólni az emberekhez. Vágyom rá, hogy több embernek zenéljek, és ők is kapcsolódni tudjanak hozzám, és én is hozzájuk. A Jüben ez megtestesül, de még az is haladóknak való zene. Az energiaszint koncerten megfogja azokat is, akik otthon nem tennének be ilyen zenét, de lemezről ez nehezebben jön át. Jó lenne megmutatni magunkat minél több embernek, akiket kizár a Jü vehemenciája, és úgy érzem, erre a Szodé megfelelő lesz.

„Mintha egy pulzáló gumierdőben kergetőznénk” – A JÜ III c. lemezéről

Egyszer úgy fogalmaztál, hogy „Jü-koncerten levegőért kapkodok, és a szívem a fülemen keresztül próbál kijönni. Ezek szó szerinti fizikai tünetek és nem metaforák. Úgy is mondhatnám, hogy a Jüben élesebben érzem az „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni” igazságát.”

A Jü élőben elég intenzív jelenség, és ha meg akarod élni ezt a zenét, aminek mindig a pillanatban kell megszületnie, akkor muszáj pusholnod magad, és az ilyen fizikai tünetekkel jár. Nincs pihenő, folyamatosan spannoljuk egymást, amihez jön még a nagy hangerő és a tempó is. A Jü egyáltalán nemcsak intellektuális zene, hanem egy felfokozott fizikai állapot, amit ha igazán meg akarsz élni, annak ára van. Néha már két szám után lerohadunk, de ez a szép benne.

Jü. Fotó: Igor Ripak.

Volt olyan zenekarod, amiben úgy érezted, hogy gitárosként végre a helyedre kerültél, és megtaláltad, ami igazán érdekel?

Igen, de nem tudnám ezt egyetlen zenekarra szűkíteni. Már csak azért sem, mert sokféle érdekes zene létezik, amelyek látszólag távol vannak egymástól, de én látom köztük a kapcsot. Mondjuk a marokkói gnawa zene és a szabad improvizáció között. Most csináltam egy új zenekart, a Szodét, és adná magát, hogy csak erre koncentráljak, de azt nem bírnám, és biztos eljárnék mellette Jazzajozni vagy szabad zenélni.

Ezt jelenti, hogy telhetetlen, azaz szodé vagy? Vagy miért lett Szodé a nevetek?

Elsősorban azért, mert gyerekkoromban anyám mindig mondta, hogy ne legyek szodé – sikertelenül. Ami érdekel, arra nagyon rá tudok kattanni, akár szakácsként, akár zenészként. Ez egyfajta mohóság. Azért is lett Szodé a neve, mert ez az egyik legszemélyesebb zenekarom. Sok olyan dallammal és motívummal dolgozunk, amiket különféle népzenékből gyűjtöttem össze hosszú évek során, és csak azok állták ki az idő próbáját, amikhez nagyon személyesen tudok kapcsolódni.

Szodé (b-j): Halmos András (dob), Mészáros Ádám (gitár), Csernovszky Márton (basszgitár, elektronika), Horváth Ábel (gitár, ütőhangszerek).

Milyen népzenékből merítesz a Szodéban?

Sokféle hagyományt megidézünk, játszunk például kurd zenét is. A magyar népzenével mindig is furcsa volt a viszonyom. Ahogy gyerekként megmutatták intézményes keretek között, úgy nem tudtam hozzá kapcsolódni, és végül egy belga hegedűs, Tcha Limberger vezetett be a magyar népzene mélységeibe. Ő csodagyerek volt, már kiskorában Django Reinhardt-féle swing zenével turnézott, aztán beleszeretett a magyar népzenébe, ideköltözött, elment Erdélybe is, és megtanult magyarul. Az ő előadásában hallottam egy olyan népdalt, ami lehet, hogy magyar nóta volt, de benne volt az a primitív őserő, ami megtetszett a jazzben vagy például az afrikai zenékben. Az erőt és a szépséget is meghallottam benne. Utána kezdtem elmerülni a gazdag magyar népzenei örökségben, de még mindig nem eléggé.

„Milyen zenét játsszak?” – Tcha Limberger-interjúnk

Az afrikai zenékben az volt számomra az érdekes, hogy ritmikailag nagyon másképp közelítik meg, kicsit másképp kell érzékelni a lüktetést, a ritmust, ami annak beosztása tulajdonképpen, ahogy az idő telik, és ettől olyan érzésed van, mintha másképp telne az idő. Többféleképpen lehet bólogatni ezekre a zenékre, így is, úgy is, és a kettő keverékéből jön valami érdekesség. És felfedeztem, hogy a magyar népzenében, például egy lassú magyarosban is vannak ilyen fura ritmikák, amiket nem tudsz leírni kottában, és attól jók, hogy együtt lüktetnek a zenészek. A Szodéval játszunk egy ilyen lassú magyaros dallamot, és örülök, hogy ebből nem valami elcsépelt modernizálás született, hanem egy mély indíttatású zene, amibe bele tudtuk tenni az elmúlt 20 évünk tapasztalatát. Nekem fontos, hogy megidézzük azoknak az embereknek a szellemét, akik ezt a zenét a hétköznapokban játszották. És fontos az is, hogy hangsúlyozzuk a kultúra egyetemességét, mert hiába született valaki Észak-Afrikába, Dél-Amerikába, vagy Japánba, attól még nem vagyunk teljesen idegenek egymástól.

Mesélj a többi zenekarról is, amiben játszol. Kezdjük a Qiyannal.

A Qiyan az egyik legnagyobb pozitívum az életemben, mióta hazaköltöztem Berlinből. Nagyon jó a kollektíva, nagyon jó az emberi tényező, és zeneileg is tök jó kihívás, inspiráló az a szefárd zsidó zenei örökség, amihez nyúlunk. Engem nagyon behúztak ezek a mély dallamok.

„Ez egy itt és most zene" – Interjú Ajtai Péterrel a Qiyanról

Tariqa és Said Chalaban.

Ez a marokkói zene és kultúra iránti vonzalmamból jött. Mindkét zenekar Saïd Tichiti köré szerveződik: a Saïd Chalabanban táncos, nagyszínpados módon vezetjük elő a tradicionális marokkói számokat, a Tariqában pedig akusztikusabb a megközelítés, és a marokkói zenék és a magyar népzenék fúzióját is keressük, ami meglepő módon működik olykor. A Tariqában ott van Kovács Ferenc Öcsi, aki hegedűsként a magyar népzenei hagyományból jön, játszott például a Dresch Quartetben is, és Bede Petya szaxofonos, aki a Kárpát-medencei népzenék mestere, valamint Rafi, aki tíz évig volt a Jüben és a Szodéban is dobol. A Tariqával a jedermannos koncerteket élvezzük a leginkább, ami egy pici, barátságos jazzklub – nekünk ott a helyünk.

A marokkói és afrikai zenék és gitárhangzások szeretete hogyan jött be az életedbe?

Ez a Jü hozománya, amit Hock Ernő és Halmos András indított el 2012-ben, mert olyan dolgokat találtak érdekesnek a zenében, amit más itthon nem nagyon. Ennek fő pillére a marokkói gnawa zene feltérképezése volt, aminek nagyon érdekes a ritmikai világa. Aztán ahogy lépésről lépésre haladtunk, kiderült, hogy a marokkói zenei kultúra iszonyúan gazdag, és a gnawa csak egy kis szelete az egésznek. Nagyon izgalmas az afrikai zenei örökség, de a marokkói még ezen belül is egyedülálló a fekete afrikai és az arab hatás miatt. Ott is előfordul az, ami Erdélyben, hogy van egyfajta zenei stílus, például 5/4-es gnawa zene, amit csak abban a faluban játszanak úgy, 30 m-rel arrébb pedig valami teljesen mást.

„Amikor gnawa zenét játszom, transzba esek” – Saïd Tichiti-interjúnk

Saïddal először a Mabon Dawud Republicban játszottunk együtt, ami inkább egy afrobeates történet, de Saïd is jött vendégként párszor, és akkor betettünk egy Fela Kuti-számba egy olyan részt, amiben énekelhetett. Aztán elhívott a Tariqába, ami azért is érdekes, mert a gnawa zenében eredetileg nincs gitár, és harmóniailag is sajátos a megközelítése, nem nagyon lehet akkordokat játszani, ami pedig gitárosként adná magát, szóval izgalmas volt megtalálni, hogyan tudok bekapcsolódni ebbe a zenébe. Én nyilván nem tudom autentikusan játszani, mert Biharkeresztesen nőttem fel, és nem Rabatban, ezért inkább nyugat-afrikai, desert bluesos, mali bluesos dolgokat játszom. Ezt a nyelvezetet elbírja a gnawa is: Marokkóban is előfordul már, hogy ha nem is gitároznak, de bendzsóznak ezekben a zenékben.

Fotó: Pandur-Balogh Norbert.

November elején mutatták be Olasz Renátó első rendezését, a Minden csillagot. Milyen élmény volt filmzenét írni hozzá?

Mindig is érdekeltek a társművészetek, és szerettem volna kipróbálni, hogy be tudok-e kerülni az improvizációhoz hasonló állapotba úgy is, hogy egyedül ülök a szobában és nem számíthatok a kollektív energiákra. A Minden csillagnál ez sikerült: a filmzenék nagy része úgy született, hogy leültem üres fejjel és játszottam. Két zene van a filmben, aminek többször neki kellett szaladnom, például a nagy lovas videoklip a végén, a háromperces gitárszólóval. Abból sok verziót csináltam, mert nehéz volt szélesvásznú, nagyszínpados gitározást hozni a kisszobában, fülhallgatóval.

Hallgasd meg Olasz Renátó kedvenc zenéit, köztük Mészáros Ádámmal

Kiskorodban gitárhősöset játszottál otthon, most meg szintén a kisszobában, de már zenészként nyomtad a szélesvásznú gitárszólót. Szép kör.

Ja, körbeért a dolog. Renátóval nagyon jól megértettük egymást, talán azért is, mert én is átéltem ezt a történetet, vidékről költöztem fel Pestre, aztán egy ponton visszamentem oda, ahonnan jöttem, bár már újra Budapesten lakunk. Nincs rá garancia, hogy két ember megtalálja a közös nyelvet egy alkotásnál, de Renátó érzékenyen eltalálta, mikor kell azt mondani, hogy „ha te ezt így látod, akkor oké” – én ilyet soha nem hallottam még rendezőtől. Nagyon bírom, hogy ilyen szabadon készült a film, mert aki elvállalta ilyen körülmények között, az nem vehette félvállról, hiszen nem arról van szó, hogy majd jól megfizetik érte, hanem hinnie kellett benne – és ez sugárzik a filmről. Tök jó élmény volt részt venni egy ilyen filmben.

interjú: Soós Tamás
nyitókép: Pandur-Balogh Norbert

A Középpontok sorozat cikkeinek megjelenését az NKA Hangfoglaló Program keretében a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.