„Számomra nincs más út, csak a teljes absztinencia” – vallja bongor, aki egyszer már leállt az ivással, de aztán újrakezdte, és most egy olyan őszinte, tabuk nélküli albumot írt a függőségeiről, ami után már túl nagy arcvesztés lenne megcsúsznia. Az EXTÁZIS kapcsán arról is beszélgettünk bongorral, hogy a zene miért nem terápia, miért nem tudta happy enddel zárni a lemezt, és miért nem ír többé közéleti dalokat. Ez a Recorder magazin 129. számában megjelent interjú bővített változata, bongor november 14-én telt ház előtt mutatja be új lemezét a Dürer Kertben.
Több dalodban is előkerültek már a függőségeid, az alkoholizmusod. Miért döntöttél úgy, hogy most írsz róla egy terápiás konceptlemezt?
Mert nem éreztem ennél húsbavágóbb témát az életemben. Fél éve ismertem fel, hogy minden kétséget kizáróan problémám van az alkohollal. Az ivást megelőzte nálam egy nagy életválság – egy válás –, ami után mélyre süllyedtem a piálásban. Idővel kijózanodtam, és egy évig és nyolc hónapig sikerült is tartanom a józanságot, de aztán elkezdtem azzal kísérletezni, hogy vissza tudok-e térni a szociális iváshoz. Amikor három hét után már reggel tízkor hat sörrel jöttem ki a dohányboltból, beláttam, hogy ez a probléma sokkal mélyebben gyökerezik, és számomra nincs más út, csak a teljes absztinencia. Veszélybe került a második házasságom, és tudtam, hogy ennek az elvesztését már nem kockáztathatom meg – nemcsak a párom, hanem magam miatt se. Tudtam, hogy ha ezen az úton végigmegyek, ugyanarra a sorsra jutok, mint az apám, és nem akartam, hogy egy ilyen lassú öngyilkosságban érjen véget az életem. Bennem volt az is, hogy ha írok erről egy lemezt, akkor nincs visszaút, mert ezután túl nagy arcvesztés lenne visszaesni. Gyakorlatilag mint egy pajzzsal, úgy próbáltam megvédeni magam egy visszaeséstől ezzel az albummal. És ez tényleg küzdelem volt, mert egy belső hang kézzel-lábbal tiltakozott, hogy biztos akkora problémám van ezzel? Ez abszolút függő működés.
Az alkotás, a szövegírás mennyire csúszott össze nálad az ivással?
Eléggé. Sőt, szerettem is úgy írni sokszor. Igazából mindig ittam, így egyértelmű volt, hogy írni is ittas állapotban fogok. A Köröknél még szociális ivó voltam, de már jelentős energiákat kellett mozgósítani, hogy meggyőzzem magam bizonyos alkalmakkor, hogy ne igyak. Igazából a Testi mesék volt az a lemez, aminél eldurvult az ivás. Tudom, hogy az így írt szövegek nem lettek jobbak, sőt, valamivel rosszabbak lettek, de az is lehet, hogy nem lehet semmilyen előjelet tenni eléjük. Az ital talán abban segített, hogy kicsit gyorsabban bekerültem a flow-ba, de közben minden tönkrement körülöttem, szóval annyit nem ért. Ez a lemezkészítés amiatt is hatalmas sikerélmény számomra, mert tudtam, hogy most ki fog derülni, hogy szeretem-e csinálni józanul, önmagáért, tiszta fejjel. És szeretem. Ráadásul a mindennapos mámorban nem tudtam volna olyan rendszereket átlátni, amit egy koncepcióalbum felépítése igényel. Ezt is a józanságnak köszönhetem.
Baszdüh, halálfélelem és önreflexió. Kritikánk a Testi mesékről.
Az előző interjúnkban azt mondtad, hogy a dalszerzés önmagában nem hatásos terápia, sőt, egy terapeuta visszajelzése nélkül kontraproduktív is lehet, mert bebetonozza a saját, káros narratíváidat. „Mintha szobrot emelnénk a bajainknak.” Ezt az EXTÁZIS után is így gondolod?
Maximálisan. Csepella Olivér mondta, hogy a zene nem terápia – a terápia az terápia. Az ember könnyen loopba kerülhet, ha nem kér segítséget. Én most is járok terápiára, sőt anonim csoportokba is, és ezek nagyban inspirálták a lemezt. A terápiában szerzett önismeret nélkül nem tudtam volna megírni ezeket a szövegeket.
Korábban előfordult, hogy egy dalod bebetonozta a problémáidat?
Nehéz ezeket tetten érni, de azok a dalaim, amelyekben az értékességemet vagy a létjogosultságomat kérdőjelezem meg, és kiérződik belőlük az öngyűlölet, sokszor reflektálatlanul maradtak, és arra az időszakra valószínűleg bebetonozták ezeket az érzéseimet.
A humor nem feloldás? Amikor magadat gyepáltad egy dalban, azt mindig nagyon viccesen és önironikusan tetted.
A felépülésben nagyon fontos a humor, de nem oldoz fel teljesen. A verébben például erős az önirónia, mégis nagyon keserű. A Fuss el pedig igazából arról szól, hogy mennyire elbaszott vagyok, mennyire állatias ösztöneim vannak, és szétcseszek mindent magam körül. Az egy nagyon önostorozó dal. De akkor ezt éreztem.
Azt is mondtad, hogy a rapzene már tizenévesen bejáratott menekülési útvonalad volt, és az tűnt az egyetlen járható útnak, ha egyszer híres rapper leszel. Gyerekként mi elől menekültél a rappel, amit a hálószobádban nyomtál magadnak?
A rengeteg szorongás és zavarodottság elől, amit egy alkoholista szülő gyereke érez. Nekem apám volt alkoholista: neki kellett volna az egyik biztos pontnak lennie az életemben, de ő volt a legkiszámíthatatlanabb. Ez rengeteg szégyennel és önértékelési problémával jár, amiket még mindig húzok magammal, bár már sokat fejlődtem. Ezek elől menekültem, és azt éreztem, hogy amikor szöveget írok és elrappelem, akkor bátrabb és magabiztosabb vagyok. Így kompenzáltam a kisebbségi érzéseimet. Még most is olyan, mintha lenne egy másik perszónám, és a rapben realizálom, amiről a való életben úgy érzem, hogy hiányzik belőlem vagy kevés van bennem. És ez most is jó érzéssel tud eltölteni. Az is egy feladat lesz, hogy ezt a két perszónát kicsit közelebb hozzam egymáshoz.
Az új lemez is azzal kezdődik, hogy „van bennem egy engedelmes jó fiú, meg egy pusztító árnyék”. A szövegeidet az árnyékod írja?
Jó kérdés. Biztos van, amiket ő ír. De nem akarom ezt túlzottan patologizálni, mert van jó oldala is, hiszen így bátrabban, élesebben, pontosabban tudok fogalmazni.
Azon gondolkoztál, hogy mit szólnak majd Magyarországon egy leszokós lemezhez?
Kaptam már olyan kommentet, hogy napi hat sör nem probléma. Az alkoholfogyasztás annyira be van ágyazódva a magyar társadalomba, hogy sok ember észre sem veszi, milyen fogása van rajta az alkoholnak. Azoknak, akik küzdenek ezzel, de még maguknak sem ismerték be, kellemetlen hallgatási élmény lehet. De ezt a lemezt magamnak írtam és még annak a statisztikailag tízből két embernek, aki érintett benne. Most először éreztem azt, hogy el tudom engedni azt a kényszert, hogy mindenki találjon benne valamit, és szerintem ez jót is tett a lemeznek.
Aki meg iszik, az hallgathatja irónia nélkül a Bebaxtamot.
Na tessék, akkor mégis kiszolgáltam minden igényt.
A mámoros, bebaszós, önpusztítós, vagy a felépülős, lenyugvós, öngyógyítós dalokat volt nehezebb megírni?
Mindnek megvolt a kihívása. A Bebaxtamhoz és a Sose halunk meghez voltak szövegfoszlányaim, amik még ittas állapotban születtek, és amikor józanul ki kellett dolgozni őket, kihívás volt újra hozzáférni ahhoz az állapothoz, mert már távol kerültem tőle. Az öngyógyítós dalokat pedig azért volt nehéz megírni, mert amikor kitaláltam például, hogy a háláról akarok írni egy dalt, még nem tudtam őszintén érezni a hálát, mert nem léptem a felépülésnek abba a szakaszába.
Ezért is hívtál rá featet?
Igen. Meg azért is gondoltam Gegére, mert bár ő nem ment ennyire mélyre az önpusztításban, de hosszabb utat tett már meg a felépülésben, és jó ideje kitart a józansága.
A lemezt mégsem a Hálával, hanem a Szélcsenddel zártad le, amiben újra előkerülnek a kételyeid és a szorongásaid.
Mert az volt az érzésem, hogy a Hála hozzám képest nettó pozitív cucc, a valóság pedig árnyaltabb ennél. A szorongásokkal való megküzdés nem lineáris pálya, hanem egy élethosszig tartó küzdelem, mert a kételyeid újra meg újra visszatérnek.
Mennyire volt számodra érzelmi hullámvasút megírni ezt a lemezt? Például egy olyan dalt, mint az Apa? Krúbi mesélte, hogy ő sírt, amikor a Szellemvasutat írta a nővére halála kapcsán.
Az Apa engem is megvitt. 15 év telt el, mióta apám belehalt az alkoholizmusba, és úgy éreztem, ezt a történetet már bőven feldolgoztam. Mégis, amikor írtam, fájdalmas volt látni, milyen működések mozgatnak, és ezek mire vezethetők vissza. Hogy mennyire éheztem apám szeretetére, miközben őt csak az alkohol érdekelte. Én tényleg irigy voltam gyerekként a jófej apák gyerekeire, és hogy ilyen szeretetkapcsolatok léteznek.
„Nehéz fiatalos, vulgáris előadóként ízlésesen megöregedni” – Krúbi-interjúnk
Hogyan jött az ötlet, hogy egy zongorára építsd fel a számot?
Eredetileg a skitekre hívtam Csernovszky Márkot, aki virtuózan zongorázik, miközben rettentő jó ízlése van: lélegzetelállító harmóniákkal dolgozik, amik engem mindig meg tudnak lepni. Arra gondoltam, hogy a terápiás megbeszélésekhez csinálja ő az atmót zongorával, és ebből született meg az apás szám is az utolsó pillanatban. Már a lemez vége felé jártam, de úgy éreztem, hogy valami hiányzik. Egyszer csak bekattant, hogy apám alkoholizmusa a hiányzó puzzle-darab: bár voltak rá utalások korábbi dalokban, de ez az, amiről nem beszéltem. Ezért kapcsoltam össze a zongora révén az alapproblémával.
Az EXTÁZIS-on sok mindenről szó esik, amit korábban is érintettél már dalokban, mégis tudtál róluk újat mondani, mert most nem voltak tabuk. Édesapád történetét – a koszovói háborút, az alkoholizmusát – már megírtad a 98/20-ban, az Apa mégis egy másik szint.
Én is azt éreztem, hogy ebben a sztoriban van még. Helyenként azt is éreztem, hogy túl messzire megyek. Apámnak tényleg volt egy kvázi öngyilkossági kísérlete a szemünk láttára, és sokat filóztam, hogy ez nem olyasmi-e, ami már nem tartozik senkire. De aztán úgy döntöttem, hogy most tényleg ne legyenek tabuk. Az győzött meg, hogy enélkül kimaradna valami a teljes képből: az a reménytelenség, félelem és borzalom, ami együtt jár az alkoholizmussal.
Ezekből a gyerekkori élményekből fakad az is, hogy sokáig összekeverted az elismerést a szeretettel, és a közönségtől kapott visszajelzésekkel próbáltál betömni régi űröket. Ezt sikerült azóta helyretenned magadban?
Ebben is sokat fejlődtem, és nemcsak megértettem, hanem már át is tudom érezni, hogy a boldogságom nem kívülről fog jönni, hanem belülről fog megteremtődni. Nagyon-nagyon sokáig úgy éltem – és ezeket a mintákat még nyilván nem tudtam százszázalékosan hátrahagyni –, hogy az önértékelésemet mások visszajelzéseiből raktam össze. Ez egy nagyon ingoványos talaj, mert ez a muníció mindig elfogy, hiszen nem lehetsz mindig a spotfényben, és nem csinálhatsz folyton zseniálisan grandiózus dolgokat. Most ezen dolgozom, hogy akkor is legyen önértékelésem, ha épp nem alkotok.
A visszajelzés egyrészt sosem elég, másrészt a negatív kommentek aránytalanul jobban lehúznak, mint amennyit a pozitívak adnak. Az EXTÁZIS-on be is beefelted a geciző kommentelőket. Ez csak szimplán jólesett, vagy segített abban, hogy leválaszd magad a visszajelzésekről?
Lehet, hogy ez a leválási kísérletem egyik stációja volt. Amúgy jólesett, nem tagadom, de ezzel együtt is kicsit méltatlannak tartom a részemről. Tudom, hogy ezek a visszaszólások rólam többet árulnak el, hogy mi fáj, mint a kommentelőkről. Sokszor mondják, hogy aki erre a pályára lép, az igenis viselje el ezeket a kommenteket, de az én fejemben az volt, hogy „igen? és nem lehet, hogy ti is megtanultok kicsit viselkedni?”.
Zeneileg mi mozdított ki a komfortzónádból?
Talán az, hogy most próbáltam jobban kidolgozni a refréneket, és nagyobbakat énekelni, ahol lehet. Még jobban kigyúrtam a flow-kat, hogy mindig jöjjön valami váltás, meglepetés. Ez a lemez is elég eklektikus lett, mert a zenei műfajok számomra inkább eszközök: ha azt érzem, hogy ide egy techno beat switch kell, hogy érzékeltessem azt a szétcsúszott állapotot, amiről a szöveg szól, akkor azt rakok bele. Újdonság volt az is, hogy WaTa mellett Lusta Geri, Doór Matyi, Kapitány Máté és Eklics Dani is dolgozott producerként az EXTÁZIS-on. Úgy éreztem, hogy amit WaTával csinálunk, az már a komfortzónámon belül van, és nehezemre esett kilépni a megszokott munkafolyamatból, hogy küldök neki referenciadalokat, ő abból csinál valami mást, aztán addig gyúrjuk, amíg valami egyéni cucc nem születik belőle. Tudtam, hogy más prodokkal más lesz a workflow. Imádtam például Lusta Gerivel dolgozni, akire jellemző, hogy ha van egy beat, amire én megcsinálom a demót és már kb. késznek érzem a dalt, azt ő visszaveszi, és gyakorlatilag kicseréli az alapot alatta, amitől sokkal jobb lesz az egész, és totálisan meglepő.
„Mintha meztelenül állnék a hallgatóim előtt” – bongor-interjúnk a Testi mesék idejéből
Sokan a közéleti dalaidról ismernek (LÖLŐ, VERY BIG), de feltűnő, hogy az EXTÁZIS-on alig van politika. Ezt a terápiás téma hozta magával, vagy a hipomán után tényleg szakítottál a közéleti dalok írásával?
Tényleg. Egyrészt megcsömörlöttem, másrészt olyan turbulens most a politika, hogy hiába reagálnék Lázár János vagy Menczer Tamás aktuális kijelentésére, mire azt a dalt megírom, felveszem és kikeverem, már teljesen máshol tart a közbeszéd. És most a koncepció is errefelé vitt. Bár az Árnyék végén megjelenik a közéleti tematika, de ott is azt hivatott illusztrálni, hogy az árnyék-én mennyire bosszúszomjas és milyen véres fantáziái vannak. Most ráadásul mindenki ilyen dalokat ad ki, és ha ez kezd mainstreammé válni, akkor az nekem egyre kevésbé érdekes.
A hipomán című dalodat azzal zártad, hogy „én sem ásom tovább ezt az árkot / így is túl sötét van, gyújtok hát egy gyertyalángot...” Úgy érzed, hogy a közéleti dalaiddal te is tovább mélyítetted az árkokat?
Ez állandó dilemmám. Keresem, mi az az attitűd, ami célravezető, hiteles, és nem indulatos. Picit tartok tőle, hogy azok a dalok, amikben indulat van és trágárság, mélyíthetnek az árkokon. A megafonos propagandistákkal, akik gyakorlatilag elárulják a nemzetüket egy kis apróért – bár ha lehet hinni a pletykáknak, nem is annyira kevésért –, nincs olyan univerzum, amiben meg tudnánk egyezni valamiben. Más kérdés, hogy a Fidesz-szavazókkal szemben, akik nem nyerészkednek ezen a rendszeren, igenis érdemes empátiát gyakorolni. És annak nem az a módja, hogy szétszidom a Bohár Danit, vagy kirabolom a Lölő házát, mert attól csak dühösebbek lesznek, és azt mondják, milyen mocskos szájúak ezek a libsik.
A Hol a siker?-ben azzal oltottad magad viccesen, hogy miért nem futottál be még jobban, ezen a lemezen viszont már nem aggódsz a siker miatt. Ezen a téren is változott benned valami?
Ez egy tök jó meglátás. A Hol a siker?-ben viccesen próbáltam erre reflektálni, de tudjuk, hogy minden vicc félig igaz. Amikor ezen a szinten mozogsz, azt érzed, hogy állandóan bizonyítani kell, valami újat, nagyobbat virítani, és ebben el lehet fáradni egy idő után. El se tudom képzelni, hogy másfél év megfeszített munka után, amíg egy lemezen dolgozol, három évig turnézol, ami szintén meló, nem is kicsi, de nem kell mellette alkotnod. De ha félretesszük az anyagi részét, az elmúlt nyolc évben sikerült kivívnom magamnak egy nevet és egy releváns helyet ebben a szakmában, és tökre sikeres előadónak gondolom magam, akire relatíve sokan figyelnek. Azzal is ki tudnék békülni, ha az lenne a plafon, ahol most tartok, de remélem, hogy az új lemezzel sikerül előrelépni egyet.
Most hogy érzed magad?
Most se dőlhetek teljesen hátra, készülök a lemezbemutató bulira és a Gegével közös turnénkra, de próbálom megengedni magamnak, hogy elégedettséget érezzek, és nyugalmat. Próbálom az időmet arra fordítani, hogy pihenjek, és új hatások érjenek, előkerüljenek könyvek, amiket régóta szerettem volna elolvasni, nagyokat sétáljak az erdőben, és új zenékre bukkanjak, amik elindítanak bennem valamit. Már nagyon easy módban, de szeretnék készülni a következő lemezre, de ahhoz még sok idő kell, hogy egy új téma felszínre törjön – és az is lehet, hogy az nem hiphoplemez lesz.
interjú: Soós Tamás
fotó: Valami Hektor
