„A gitárzenének egy nagyon izgalmas korszakában élünk” – Wolf Alice-interjú

Ha azt hiszed, a gitárzene halott, csak rossz helyen keresgéltél – vallja Joel Amey, a Wolf Alice dobosa, akik simán az elmúlt évtized egyik legjobb brit gitárzenekara, és ezt be is bizonyítják november 11-én az Akvárium Klubban.

A Wolf Alice 2015-ben tűnt fel a My Love Is Coollal, amelynek egyik számát (Moaning Lisa Smile) Grammy-re jelölték, lendületesebb második albumukkal (Visions Of A Life, 2018) elnyerték a legrangosabb brit zenei elismerést, a Mercury-díjat, a brit slágerlisták élére ugró Blue Weekenddel (2022) pedig az év zenekara lettek az angoloknál – teljesen megérdemelten. Negyedik albumuk, a The Clearing már egy nagykiadónál (Sony) jelent meg a nyár végén, és Los Angelesben vették fel a slágergyáros Greg Kurstinnal, a 70-es évek hangzásait is beemelve a stílusukba.

A dobos Joelt még szeptemberben, az amerikai turnéjuk alatt csíptük el egy interjúra, amiben mesélt arról, hogyan újították meg magukat a The Clearingen, miért a Budapestet is érintő Harry Styles-turné volt az egyik legjobb az életében, és hogyan élheti izgalmas korszakát a gitárzene, miközben annyi nehézség tornyosul a zenekarok elé a mai zenei és gazdasági klímában, hogy az már komolyan veszélyezteti a műfajt.

A Wolf Alice játszott már a Szigeten és az Arénában is, november 11-én kedden pedig az Akváriumban adják az első önálló budapesti bulijukat, amire már az utolsó jegyek pörögnek.

Legutóbb Harry Styles előzenekaraként játszottatok Budapesten. Milyen volt arénákban turnézni egy ekkora popsztárral?

Imádtam Harry Stylesszal turnézni! Izgultam előtte, mert ő a világ legnagyobb popsztárja ma, ráadásul a legjobb popsztárja – és ezt nemcsak úgy mondom, hanem tényleg ezt gondolom. Nem korlátozza semmi a kreativitását, azt a zenét csinálja, amit szeretne, és sugárzik belőle a zeneszeretet, miközben megvan benne minden, ami a popsztársághoz elengedhetetlen. Izgultam azért is, mert épp a Glastonburyről jöttünk, ahová egy kibaszott rémálom volt eljutnunk, mert ottrekedtünk Los Angelesben, és csak az utolsó pillanatban értünk oda a fellépésünkre, és úgy jöttem le a koncertről, amit amúgy mindenki imádott, hogy azért kicsit morcos voltam. És másnap már repültünk is Hamburgba 50 ezer embernek játszani Harry Stylesszal, és úgy voltam vele, hogy nem tudom, hogyan fog elsülni.

Játszottunk már fesztiválokon, meg voltunk előzenekara olyan előadóknak, akikről lehetett tudni, hogy a közönségüknek legalább egy része csípni fogja a mi zenénket is, de nem mindig ilyen a párosítás, és Harry Styles rajongói annyira fanatikusak, hogy azt hittük, csak rá lesznek majd kíváncsiak. De basszus, arra a közönségre a hamburgi arénában örökre emlékezni fogok! Csodálatosak voltak. Harrynek nagyon nyitott gondolkodású közönsége van. Azon a turnén nem volt egyetlen állomás sem, amit ne élveztünk volna. Ez volt életem egyik legjobb turnéja.

Joel Amey. Fotó: Rhianna Hajduch, Nadia Tolar.

Manapság kevés gitárzenekar jut el arra a szintre, hogy arénákban játsszon, ti viszont Angliában már arénazenekarnak számítotok. Visszahatnak ezek a nagy helyek arra, hogy milyen zenét írtok és játszotok?

Nem hiszem. A legutóbbi két lemezen, a Blue Weekenden és a The Clearingen bensőséges, intim zenét játszottunk, ami több embert megérintett, ettől lett nagyobb a közönségünk. Ha olyan zenét akarnánk írni, hogy minél több embert elérjünk, annak annyira univerzálisnak kellene lennie, hogy az langyos zene lenne. Van, akinek ez bejön, de ez olyan, mintha azt mondanád, hogy a McDonald’s a legjobb kaja a világon. A The Clearing és a Blue Weekend egy-egy pillanatfelvétel arról, hogy kik voltunk és milyen dalszerzők voltunk az adott időben, és reméltük, hogy a dalokhoz úgy fognak tudnak kapcsolódni az emberek, hogy közben több jegyet tudunk majd eladni a koncertekre. Lehet, hogy ez régimódi felfogás, de egyelőre bejött nekünk.

Gitárzenét játszotok, de azon belül szinte mindent, így nem is lehet igazán beskatulyázni titeket. Simán bedobtok egy zajos punk számot (Play the Greatest Hits) egy szívtérő ballada után, de van shoegaze (Heavenward), epikus sabbathos (Visions of Life) és riot grrrlös (Yuk Foo) számotok is. Ez a sokféleség honnan ered?

Talán abból, hogy mi voltunk az első generáció, amelyik már a streaming-korszakban nőtt fel, és hozzáfértünk minden zenéhez. A suliban még sokkal inkább törzsies volt az egész zenehallgatás: te vagy a rocker srác, te meg a rapper... Ma ki nem szarja le? Bármit hallgathatunk. Ha megkérdezel egy 16 évest, ki fog sülni az agyad attól, hogy milyen zenéket hallgat egymás után, mert nincs semmiféle műfaji határ köztük – és valahol ez a világ legtermészetesebb dolga.

Ránk is egy csomó minden hatott, mert mind a négyen sokféle zenét szeretünk. Meg persze az is benne van, hogy Ellie ma szerintem a legváltozatosabb énekes. Lehet, hogy én szeretnék egy punk számot játszani egy ballada után, de ezt csak azért tudjuk megcsinálni, mert Ellie ennyire jó és változatos énekes és dalszerző. A The Clearinggel viszont pont az volt a kihívás, hogy most először csináljunk egy kohézív, egységes anyagot. Bármennyire is szórakoztató mindenfelé kalandozni, néha nehezebb olyan lemezt írni, amelynek a dalai egy tőről fakadnak, mégis végig fenntartják az érdeklődésedet.

Ez egy könnyedebb, szoftrockosabb lemez, mint a korábbiak, de ennek a legkeményebb az imidzse: csupa bőr, nagy csizmák. Mintha beléptetek volna a glam rock korszakotokba.

A lemez tényleg könnyedebb, és ezt szeretem is benne, de közben szerettünk volna megszabadulni a felesleges komolyságtól, és a képi világ is ezt tükrözi. Részben tényleg menő, részben meg ironikus: kikacsintás, hogy mi egy rockzenekar vagyunk. Sok humor és csibészség van a Clearingen, és ez jelenik meg a képeken is. A zenekarozáshoz tartoznak klisék és sztereotípiák, és szórakoztató volt most egyrészt felvállalni ezeket, másrészt csavarni egyet rajtuk. A fotósunkkal sokat beszélgettünk a Roxy Musicról, mert ő is hatalmas rajongó. Amikor a Roxy Music felbukkant, kvázi a karikatúrái voltak annak, amilyennek egy rocksztárnak lennie kéne – és ebből glam lett. Ahogy David Bowie karakterei is karikatúrák olyan értelemben, hogy eltúlzott, extrovertált verziói önmagadnak. Végül is erről szól a zenekarozás. Sokáig úgy gondolkodtam erről, hogyan tudunk önazonosak lenni a színpadon, most meg olyan érzés volt, mintha belebújnánk a fellépőruháinkba, és ez marhajó buli volt.

Említetted a Roxy Musicot. A 70-es évek zenéi nagy hatással voltak erre az albumra, anélkül, hogy megpróbáltátok volna egy az egyben visszahozni azt a korszakot.

Korábban úgy szereztünk dalokat, hogy otthon mindenki írt zenéket, aztán összejöttünk, és kidolgoztuk a legjobb ötleteket az albumra. Nem számított, hogy melyik milyen stílusú volt, ha indusztriális, ha ballada, ha ilyen, ha olyan, egymás mellé raktuk és csináltunk belőlük egy albumot. Imádtunk így dolgozni, de nem akartuk ismételni magunkat. Most volt a fejünkben egy hangzás, hogy mit szeretnénk, és abban nem feltétlenül szerepeltek laptopok. A számítógépnek nagyon fontos szerepe volt nálunk a demózási szakaszban, amin olyan pluginek vannak, hogy szinte bármilyen hangot elő tudok állítani. Ez izgalmas, mert rengeteg mindennel lehet kísérletezni, de megvan a veszélye, hogy leragadsz a részleteknél, és azzal foglalkozol, hogy milyen ízű a hab a tortán, nem pedig azzal, hogy miből kéne sütnöd.

Ennél a lemeznél az volt a mantránk, hogy a dalok működjenek egy szál akusztikus gitáron is, mielőtt elkezdenénk a laptopon molyolni velük. Ez pedig automatikusan hozta magával a 70-es évekbeli referenciákat, mert akkor még nem voltak számítógépek, csak összeültek a zenészek egy szobában és játszottak. Persze, voltak mindenféle stúdiótrükkök a lemezeken, de a legtöbb albumhoz, amit imádok, mindössze három dolog kellett: jó dalok, egy fasza banda, és egy olyan hangmérnök, aki tudja, hogyan kell őket felvenni, és kihozni a bennük rejlő energiákat és érzelmeket.

A Clearinghez sokat hallgattuk az All Things Must Pass-t George Harrisontól, aztán beleestem a Crosby, Stills, Nash & Young nyúlüregébe és szinte mániákusan hallgattam a lemezeiket, hogy megfejtsem azt a dobhangzást. Ilyen helyekről jöttek a hatásaink, és ez új volt számunkra. Hallottam olyan reakciókat, hogy miért nem csináltunk még egy olyan lemezt, amilyen a Blue Weekend volt, és nem mondom, hogy nem fogunk soha olyasmiket írni, de most izgalmas volt valami újat kipróbálni. Számomra ez a legkísérletezőbb lemezünk. Nincs rajta annyi trükközés és nem próbáltam beleírni ezerféle apróságot minden dalba, de pont ettől lett számunkra izgalmas. Visszatértünk a dalszerzés alapjaihoz.

Az első lemezetek óta előszeretettel emlegetnek titeket a gitárzene egyik megmentőjeként. Hogy látod, hogyan változott a műfaj helyzete az elmúlt évtizedben?

Én két lábbal a gitárzene világában állok. Mindennapos cél, amit kitűztem magamnak, hogy figyelemmel kövessem a friss gitárzenéket, és újságok, podcastek meg haverok ajánlásai alapján lecsekkoljam őket. Rengeteg, de tényleg rengeteg fasza gitárzene van ma is. Aki csak rádiót hallgat, az lehet, másképp gondolja, de szerintem a gitárzenének egy nagyon izgalmas korszakában élünk. Ha tényleg érdekel ez a zene, meg fogod találni. Persze jó lenne, ha több reflektorfényt kapna, de mostanában ez is jön fel a TikTokon. A zenei műfajok ciklusokban mozognak, meghalnak, visszatérnek, meghalnak, visszatérnek, és most lassan körbeérünk.

Ugyanakkor a mai zenei klímában, és azzal együtt, ami a világban és a gazdaságban történik, amikor már egy palack víz is kurva drága – Amerikában 7 dollárt elkérnek egyért, őrület! –, a zenekarozás is nagyon költséges dolog lett. Megvenni a hangszereket, próbatermet bérelni, utazni… ilyen értelemben veszélyben van a gitárzene, mert sokkal egyszerűbb egy laptopon és egy szintetizátoron zenélni. Szóval hatalmas respect mindenkinek, aki ma zenekart alapít, mert amikor mi elkezdtük tíz évvel ezelőtt, nem volt olyan könnyű, mint húsz éve, de messze nem volt olyan nehéz, mint manapság. Csodálok minden zenekart, amelyik meg tudja oldani, hogy fenntartsa magát és turnézzon, és közben olyan zenét játsszon, amilyet szeretne.

Mi volt a legutolsó gitárzenekar, amit felfedeztél?

Örülök, hogy megkérdezted! Sokszor felteszik nekem ezt a kérdést, én meg csak vakarom a fejem és pont nem jut eszembe semmi, csak az interjú után, pedig mást se csinálok, mint ilyen zenéket hallgatok. De most készültem! Van egy New York-i banda, For Opal, és van egy daluk, a Fatal Attraction, ami hihetetlen jó. Tetszik a Die Spitz is, az új albumuk nagy királyság, az év dala pedig a Throw Yourself To The Sword számomra. És van ez a zenekar, amit nemrég találtam, a Sword II – az Even If It’s Just a Dream beszarás! És még egy banda, amit mostanában hallgatok és új és menő, az a Heartworms Angliából. Szuper hideg, szuper indusztriális poszt-punk. Jojo a legelképesztőbb frontember. Hollandiában már voltak Jools Hollandnál, de ha szerepelnének, mondjuk, Jimmy Kimmelnél, akkor tuti berobbannának.

interjú: Soós Tamás

A Joel által ajánlott zenék: