„Amikor szaxofonozok, akkor éneklek” – Kosztolánszki Dominik (Dom Beats)-interjú

A 26 éves Kosztolánszki Dominik a fiatal generáció legkeresettebb és egyik legtehetségesebb szaxofonosa. Játszik a Jazzbois-zal és Beton.Hofi zenekarában, de ő fúj a Mordáiban és producerként rak össze zenéket a Wavy-ben. De miért nem Londonban csinált karriert, miután ott végzett a jazzszaxofon-szakon? Hogyan rakott egy rapper mögé (jazz)zenekart, amikor az itthon még nem volt szokás? És hogyan nyomta végig élete legkeményebb koncerthetét kétoldalú tüdőgyulladással?

Új interjúsorozatunkban (Középpontok) olyan zenészekkel beszélgetünk, akik sok mindent csinálnak, akár több zenekarban is játszanak párhuzamosan, de nem kapnak akkora reflektorfényt, mint a frontemberek, és ritkán készül vagy még sosem jelent meg velük nagyobb, átfogó beszélgetés. Elsőként Dom Beats mesél eddigi útjáról, szaxofonozásról és prodolásról, Jazzbois-turnékról és Beton.Hofi-nagykoncertekről, és arról, hogy miért halogatja az első, nagyobb lélegzetvételű saját anyagát.

Dés László mesélte, hogy amikor meghallotta John Coltrane-től az A Love Supreme-t, ott helyben eldöntötte, hogy szaxofonos lesz. Neked volt hasonló élményed?

Először gitároztam a Waldorf suliban, mert a barátaim is azt tanulták, de elkezdtem furulyára is járni, mert ott meg főleg lányok voltak. Aztán ebből jött a szaxofon, mert az különlegesebbnek tűnt. Kiskoromban énekes akartam lenni, de nem volt tehetségem hozzá, és talán tudat alatt ennek pótlására választottam a szaxofont, mert úgy érzem, a hangszerek közül ezzel juthatok hozzá a legközelebb. Itt a szád, a torkod, a tüdőd össze van kötve a hangszerrel. Amikor szaxofonozok, énekelni próbálok. Kiéneklem az érzéseimet, a hangulataimat.

Hogyan kerültél ki Londonba? Ott végeztél jazzszaxofon-szakon.

Gimi alatt nagyon megfogott a UK jazz. Soweto Kinch volt a kedvencem, meg Shabaka Hutchings. 17 évesen kimentünk a barátaimmal Londonba – elsősorban rapbulikra, mert akkor a hiphop már legalább annyira érdekelt, mint a jazz –, és hihetetlen élmény volt látni például Skepta csapatát, a Boy Better Know-t. Voltunk Alfa Misten is a Boiler Room Festivalon, aki jazzes, hiphopos instrumentális zenét játszik, és tömve volt a hely fiatalokkal. Itthon akkor ez a zene még hiánycikk volt, engem meg lenyűgözött, hogy Londonban az instrumentális jazz fiatalos, divatos dolog. Én is ilyen dolgokban akartam részt venni, úgyhogy elkezdtem nézelődni, melyik suliba jelentkezhetnék. Először Jean Toussaint tenorszaxofonost találtam meg, aki az Art Blakey and the Jazz Messengers utolsó felállásában játszott még fiatalon, és Ávéd János, aki nyolcadik óta a szaxofontanárom volt, segített, hogyan találjak egyetemet, ahol tanít. Így kerültem a Trinity Laban Conservatoire-ba.

„SZUPERHŐSÖK IS VANNAK KÖZTÜNK” – SOWETO KINCH-INTERJÚNK

Jazzt és hiphopot játszol főleg, meg mindent, ami a kettőt összeköti. Ez a két zene mindig kéz a kézben járt nálad, vagy ez az UK jazz hatása? A szaxofonos rapper Soweto Kinch is arról híres, ahogy összehozta a rapet a jazzel.

Nekem a jazzből jött a hiphop. Ez fordítva szokott lenni, és a rapben használt mintákból jutnak el emberek a jazzig, én viszont felismertem a jazzmintákat a hiphop számokban, és ezzel meg is szerettem őket. Miután rátaláltam a Robert Glasper-féle vonalra, ugyanakkora rajongással fordultam a hiphop felé, ami kinyitotta az ízlésem a jazztől távolabb eső irányokba is, mint pl. a grime.

Hogy érezted magad Londonban?

Iszonyú jól. Amikor kimentem, izgultam, hogy mire lesz elég, amit tudok. Sokszor azt éreztem, hogy közel sem elég, ezért rengeteget gyakoroltam. Az első két évben, ha nem órán voltam, gyakoroltam. Izgultam amiatt is, hogy nem ismertem Londonban senkit, de hamar beilleszkedtem, mert oda mindenki máshonnan jött, és nagyon szoros barátságaim születtek rövid idő alatt.

Ez egy nagyon jó időszak volt, mert elképesztő koncertek és mesterek váltak elérhetővé számomra. De érdekes módon nem Jean Toussainttól kaptam a legtöbbet, hanem Tom Challengertől, egy fiatalabb angol szaxofonostól. A negyedik évtől, amikor már mi választottunk, kitől kérünk órát, az összeset hozzá kértem, mert vele találtam meg a közös hangot. Attól még, hogy valaki New Yorkban, a jazz bölcsőjében született és Art Blakey zenekarában játszott, nem biztos, hogy egy fehér európai gyereknek ő tudja legjobban átadni a mesterség fortélyait, mert annyira különböznek az élettapasztalatok. Tom nevét nemzetközileg kevesebben ismerik, de ha öt percet játszottam, azonnal sorolta, min érdemes dolgozni, és rendkívül szerteágazó tudása van a jazzről.

Fotó: Szabó Márton.

Beszélgettem a zenésztársaiddal, és mindenki kiemelte, hogy technikailag mennyire a topon vagy. Hajt, hogy a mestere legyél a hangszerednek?

Abszolút, és ahogy a nagyokat nézem, ez soha nem fog elmúlni. Nem mindig volt kedvem ennyi időt foglalkozni vele, de úgy éreztem, ez kötelességem, mert közelebb akarok kerülni ahhoz a szabadsághoz az improvizációban és a hangszerhasználatban, amire vágyom. Vannak fanatikusok, mint amilyen Coltrane is volt, akinél el tudom képzelni, hogy 16 óráig egyetlen dolgot fejtegetett. Nekem ez nem ment, ezért beosztottam az időt különböző gyakorlatokra: egy órát ezt, egy órát azt tanultam.

Miért költöztél vissza Budapestre?

Az, hogy Londonban aktív zenész lehessek, még rengeteg melóval, szervezéssel, ismerkedéssel fog járni, ami elvenné az időt a zenéléstől. És ha valamikor, hát most van az ideje annak, hogy fejlesszem magamat, akár hangszeres zenészként, akár producerként. És mivel itthon szerencsére jönnek a felkérések és nem kell nyomnom magam, több idő jut a gyakorlásra. Meg iszonyú jó érzés, hogy hétköznap lemész a Manyiba, ott egy csomó ismerős, és ha még jam is van, akkor játszol. De London is nagyon otthonossá vált a négy év alatt. Pont most sikerült megszereznem a letelepedési engedélyt, szóval lehet, hogy egyszer újra nekivágok.

A Jazzbois-zal a Pontoonon. Fotó: Szudy Fanni.

Rengeteg helyen játszol. Ha egy zenésznek sok bulija van, az a siker jele, ugyanakkor túlhajtani is könnyű magad. Ebbe bele szoktál csúszni?

Igen. Tudok nemet mondani, de nehéz megválogatni, mi nem fér már bele, mert úgy érzed, azzal egy nagy lehetőséget szalaszthatsz el. Csak egy koncert, de abból jöhet valami más. Egy idő után azért megtanul az ember szelektálni. Nekem a tavalyi nyár jó tanulópénz volt, hogy ne vállaljam túl magam, mert a végére jól lerobbantam. Kétoldalú tüdőgyulladást kaptam azon a héten, amikor nyolc koncertem volt, és ebből négy a Szigeten: Mordái, Wavy, Beton.Hofi és Jazzbois. Beton.Hofi ráadásul a Nagyszínpadon a Rajkó cigányzenekarral, amit néhány számban nekem kellett vezényelni, mert a prímás mondta, hogy ezeket a számokat nem ismeri, úgyhogy most én leszek a prímás. A hét elején lettem rosszul, és a háziorvos is megfázásnak hitte, de aztán nagyon rosszul lettem, és másfél hétig kórházban kellett feküdnöm.

Szaxofonosként tüdőgyulladással koncertezni hatványozottan rossz ötlet.

Szerencse, hogy csak ennyi történt, mert gyepáltam magamat rendesen. Addig nem volt semmi komolyabb bajom, ezért kicsit halhatatlannak éreztem magam, de ott rájöttem, hogy nem vagyok az. Úgy éreztem, hogy a szigetes koncerteket nem mondhatom le, de ez hülyeség, mert senki nem mondta volna, hogy ilyen állapotban is muszáj mennem. Oda kell figyelnem magamra.

Fotó: Szabó Márton.

Vegyük végig a projektjeidet! Sokan a Jazzbois-zal ismertek meg, akik sokszor hívnak játszani, és egy közös anyagot is csináltatok (Danubian Phase).

A Jazzbois volt az első nagyobb zenekar, akik elhívtak játszani, ráadásul százszázalékosan olyan zenébe, amit szeretek: jazz + hiphop. Itt teljesen azt adhatom, ami én vagyok. A Jazzbois koncerteken és stúdiómunkában is a szabadság csodálatos érzését jelenti nekem, amit a legjobban élvezek.

A Jazzbois-zal koncert után. Fotó: Szabó Márton.

Czirják Tomi, a dobosuk mesélte, hogy a Jazzbois-zal soha nem próbáltok, és te is azt játszod, amit érzel.

Úgy mentünk el az első közös turnénkra Hollandiában, hogy nem próbáltam velük. Egy-két megírt dolog van a számokban, de azt is koncertről koncertre tanultam meg. Hihetetlen boldogság volt, amikor elhívtak. Akkor költöztem ki Párizsba egy évre az egyetem alatt, de lekéstem a check-int, úgyhogy ott kellett hagynom a bőröndjeimet, és két szaxofonnal, meg a ruhámmal, ami rajtam volt, kimentem Párizsba, és egy hostelben laktam, amikor megjött az üzenet. Akkor minden szomorúságom szertefoszlott.

„SZÉP AZ ESETLENSÉG” – JAZZBOIS-NAGYINTERJÚNK

Ez volt az első európai turnéd.

Egyáltalán: az első turném. Turnézni a világ legjobb dolga. Várost nézni nem tudsz, de annyi impulzus ér, annyi emberrel találkozol, hogy folyamatosan boldog vagy. Hogy vannak külföldön emberek, akiket érdekli, amit csináltok, meghallgatnak és beszélgetsz velük, az egy csoda.

VANIS MONDTA DOM.BEATSRŐL: „Dominiket a Pavilon Fesztiválon láttam először játszani, déli tikkasztó napsütés, asszonyverő trikó, élére vasalt khaki nadrág, úgy nézett ki, mint valami fehér Denzel Washington, csak fegyver helyett szaxofonnal. Elképesztően fújt. Ő is egy picit fiatalabb generáció, de olyan bölcsesség és őszinteség árad a játékából, ami mindig lenyűgöz.”

Beton.Hofi.

Amikor kiköltöztem Londonba, az is bennem volt, hogy itthon nincs olyan populáris előadó, akinek szeretném a zenéjét, vagy szívesen játszanék vele. Azt gondoltam, Magyarországon a kicsit szofisztikáltabb zene nem lehet annyira népszerű. Beton.Hofi volt az első, aki erre rácáfolt. A szövegei olyan mélységűek, hogy hihetetlen kincs az egész. Nagyon örülök, hogy részt vehetek ebben a produkcióban, akár producerként egy-két számban, akár szaxofonosként a zenekarban.

ROLL PAPÍR ÉS MUSKÁTLI – SIMON MARCI BETON.HOFI DALSZÖVEGEIRŐL

A Jazzboisban fedezett fel?

Egy Jazzbois-bulin találkoztunk először, amikor ő is fellépett velük a Turbinában, de más számokban. Aztán páran nálam lógtunk a Szinyei utcai lakásban, ahol megszületett a Backseat Bois egy sessionölésen. Nem gondoltam, hogy bármi lesz belőle, de Ádi másnap mondta, hogy feltenné a Playbaniára. Aztán eljött a Wavy táborba is, és amikor jött az első céges karácsony a Hajón, elhívott, hogy ezen már zenekarral szeretne fellépni.

Készülés a céges karácsonyra. Fotó: Komróczki Dia.

Te általában klubokban játszol. Milyen érzés Beton.Hofival tízezrek előtt nagyszínpadokon állni?

Az első nagyon katartikus volt. A Playbánia bemutatója a Parkban, amikor a Jazzbois-zal kísértünk le két számot. Az a tömeg, hogy mindenki énekelt, annyira hihetetlen érzés volt, hogy nem is nagyon tudtam hova tenni. Ma már úgy vagyok vele, hogy csodálatos dolog ennyi embernek játszani, de session zenészként tudod, hogy ha más állna a helyeden, az a tízezer ember akkor is ott lenne. Milyen lehet, amikor miattad jönnek el ennyien? Erre azért kíváncsi lennék egyszer.

KOLLEKTÍV, GENERÁCIÓS TRAUMAFELDOLGOZÁS – ILYEN VOLT BETON.HOFI ELSŐ NAGY KONCERTJE A BUDAPEST PARKBAN

Wavy.

Ezt érzem a leginkább sajátomnak a befektetett munka miatt, és producerként is itt tudok a legjobban kiteljesedni. Ez a mi közös gyermekünk, és tök jó látni, hogy egyre több embert érdekel. Zeneileg nagyon nyitott emberek gyűltek itt össze, akikkel találtunk egy közös nevezőt. Emberileg is fontos kapcsolataim születtek itt, a Wavy tényleg egy család lett.

Wavy csoportkép 2025-ből. Fotó: Szabó R. János.

A prodolás hogyan kezdődött nálad?

Egy házibuliban kezdtem el nyomkodni a Garagebandet, és annyira megtetszett, hogy otthon is elkezdtem hülyéskedni apám Macjén. Gimiben hiphopos barátaim voltak, és többen is elkezdtünk ezzel foglalkozni: Kebab, Blaize és Orlando. 2017-ben kiadtam egy albumot Soundcloudon Summer Tapes címmel, ami tetszett az embereknek. Utána jött a Carbon & Monoxide Orlandóval, aztán a Wavy-vel teljesedett ki a prodolás. Az egyetem alatt teljesen elengedtem, mert csak gyakoroltam a hangszeremen, de amikor visszajöttem Magyarországra, és láttam, hogy Blaize-ék milyen komolyan nyomják, rájöttem, hogy tökre hiányzik nekem és belemélyedtem újra.

Fotó: Kersner Máté.

Orlando x Dom Beats.

Miután kijött a Summer Tapes, megkérdeztem Orlandót, aki félig amerikai és anyanyelvi szinten beszél angolul, hogy nem akar-e csinálni rá valamit. Először rárappelt arra a két számra, aztán elkezdtünk együtt dolgozni, és kiadtunk egy EP-t, aminek egész jó volt a visszhangja. Akkor indult a Barcode nevű bulisorozat, amit a suliban felettünk járó arcok csináltak, és elhívtak, ami adott egy löketet az ügynek. Összeraktunk egy élő zenekart, ami ma már alap a rappereknél, de akkor még kábé senkinek nem volt. Ez egy érdekes fúzió volt, amihez úgy közelítettünk, mintha jazz lenne: a rap volt a téma, és közte jöttek a szólók. Nagy érdeklődés volt ránk a jazzklubokban.

Mostanában mintha több jazz-jazzt játszanál.

Most tényleg több jazzbuli van, Baló Istvánnal és a fiával, Baló Sámuellel, Ajtai Petyával és régi barátommal, Richter Ambrussal is sokat szoktam játszani. De ez attól is függ, hogy épp hova hívnak. Szeretem egyensúlyban tartani a dolgokat, mert teljesen más élményt ad egy nagy Wavy-s buli, mint egy kisebb jazzkoncert – és zeneileg meg technikailag a jazzkörnyezet fejleszt jobban.

Mordái.

Kolorádón utánunk játszottak, és megfogott, ahogy Nóvé Soma énekel. Nehéz terep a népdalfeldolgozás, mert többször sül el rosszul, mint jól, de a Mordái nagyon ízlésesen csinálja. Ettől még nem az én világom, de amikor megkerestek, izgalmasnak találtam, hogy az amúgy is széles zenei palettámat tovább bővítsem. Jó döntés volt, mert elkezdtem nyitni új zenék felé, és a következő anyagba már szeretnék én is több dolgot belevinni.

NÓVÉ SOMA DOM.BEATSRŐL: „Az Orlandóval közös projektjével láttam a Budapest Jazz Clubban, és nagyon meggyőzött a játéka. A Middlemist Red tízéves koncertjén játszottam vele először, és nagyon örültem, amikor eljött szaxofonozni a Mordáiba. Domi mestere a hangszerének, nagyon precízen játszik, de közben van benne egy friss lendület. Azt érzem, mint Klausz Ádámnál, hogy van benne valami nagyon erős egyéni sound, miközben technikailag a topon van, és nagyon nyitott sok mindenre. Van egy kicsi rock & roll beütése, de nem azért, mintha szétszórt vagy önpusztító lenne, hanem egy belevaló srác, és ez a játékában is tükröződik.”

Stúdióban a Mordái-jal. Fotó: Szabó Márton.

Sokféle zenét játszol, könnyen idomulsz helyzetekhez, mégis van egy saját hangzásod. A soundkeresés mennyire fontos egy szaxofonosnak?

Nagyon. Rengeteg időt töltöttem transzkripciók gyakorlásával, amikor megtanulsz egy szaxofonszólót elejétől a végéig. Egy ideig csak Sonny Rollinst, aztán hónapokig John Coltrane-t, aztán csak Hank Mobley-t fújtam. Mindig mondták, akit éppen szedtem, hogy hú, Rollins, hallatszik! Ez tök jó, mert azt jelenti, hogy akkor átjött valami és beépült a szótáradba. Minél többféle nyelvjárást ismersz, annál több ötleted lesz a szaxofonon, és egy idő után magától kialakul, mi tetszik és hogyan szólalsz meg.

Mi a te stílusod?

Amikor rengeteg Eric Dolphy-t hallgattam, aki nagyon avantgárd, nagyon out szaxofonos volt, az én játékom is arrafelé ment. Most inkább a dallamosság izgat. Hogy ha elképzelek egy dallamot, azt ki tudjam játszani, és minél egyértelműbb mondat legyen. De ez függ a zenei környezettől is. A poposabb produkciókba nem viszek nagyon avantgárd dolgokat.

Ki az a három szaxofonos, aki a legnagyobb hatással volt rád?

Dresch Mihály volt az első hősöm. 13 éves korom óta járok a koncertjeire. A magyar népzene dallam- és hangulatvilágát egy olyan improvizatív környezetbe helyezi, ami teljesen a sajátja. Hogy megtalált egy ilyen világot, és ennyire szabadon tud mozogni benne, az nagyon inspiráló.

Dreschnél éreztem azt is, hogy na, ilyen lehetett anno egy John Coltrane-koncerten lenni. Hogy megmozdul a levegő, és olyan megfoghatatlan energiák szabadulnak fel, ami túlmutat a zenén. Coltrane volt a másik meghatározó hősöm, amikor elkezdtem jazzt hallgatni. A játéka, a dallamai annyira emberiek, hogy már nem is szaxofonozásnak hallom, hanem az önkifejezés legmagasabb, legszabadabb fokának.

A harmadik pedig Ávéd János, aki nyolcadiktól érettségiig tanított, és annyi információval látott el, hogy néha csak most esik le, amit annak idején mondott. Az ő koncertjeire is rengeteget jártam, és az a technikai tudás, illetve annak az elengedése, és a szabadság, amivel játszik, hihetetlenül motiváló volt számomra. Ezért is jó, ha olyan mentora van az embernek, akit tud élőben hallgatni, mert akkor példaképpé is válik. Mentor, példakép, tanár egyben – ez a tökéletes kombináció.

A zenélés melyik része tesz a legboldogabbá?

A színpad. Pontosabban a saját zeném előadása. Volt egy Kosztolánszki Quintet nevű zenekarom, de vége lett. Akkor a hard bop vonal érdekelt, Hank Mobley, Art Blakey, Lee Morgan, és olyan zenéket írtam. Ma már nem csinálnék ilyet, mert múzeumba rakod a zenét, ha azt a hangzást hozod, ami a hatvanas években volt Amerikában. Az érdekel, hogy mi állja meg a helyét a jelenben.

Wavy-vel az Akváriumban. Fotó: Szabó R. János.

Többen várják, hogy előállj egy szólóanyaggal. Ezt halogatod?

Azt mondom magamnak, hogy nem, de valószínűleg halogatom. Talán azért is, mert be tudok szorongani, hogy elég jó-e, amit elképzeltem. Azt is meg kellett tanulnom, amikor elkezdtek sok helyre hívni, aztán egy-két helyre nem hívtak vissza, hogy ne gondoljak rögtön arra, hogy mit rontottam el, vagy mi volt velem a baj emberileg. Ez ilyen: valamikor hívnak, valamikor nem. Hülyeség ezen problémázni. A saját cuccom fogadtatása is elég sok szorongást tud okozni, de dolgozom rajta, írok zenéket, mert szeretném, hogy legyen egy olyan projektem, ami nem attól függ, hogy hívnak-e, hanem csakis tőlem.

„A LEHETŐ LEGTÖBB OLDALRÓL NYÚJT ZENEI KIELÉGÜLÉST”: DOM BEATS KEDVENC ZENÉI 2023-BÓL

A sokfajta zenéből mi az, ami igazán te vagy? A saját neved alatt mit játszanál?

Nem szeretném besorolni stílusokba, de olyan improvizatív instrumentális zenét, amire táncolni lehet. A Jazzbois is tánczene, meg tud tölteni klubokat, lehet rá bulizni. A jazz a táncból jön, ha ülve hallgatom a buszon, akkor is fontos, hogy érezzem a grúvot.

Három év múlva hol látod magadat?

Szívesen látnám úgy, hogy ez a projekt már beindult, és akár külföldre is el tudom vinni, mert van rá érdeklődés.

Szoktad azt érezni, hogy már sok mindent elértél, de a java még csak most jön?

Persze. Még mindig bevezetésnek érzem a mostani szakaszt. De azt hiszem, ez az egészséges. Csak azon szeretnék változtatni, hogy tovább tudjak örülni a jó dolgoknak. Egy-két napig tart, hogy ez most nagy teljesítmény volt, aztán elfelejtem, és máris abban vagyok, hogy mit kéne csinálnom. Néha jó lenne úszni kicsit a siker érzésében.

Az interjú elkészítésében nyújtott segítségért köszönet Pécsi-Szabó Dénesnek, Molnár Benczének, GAB-nak, Mohácsy Lőrincnek és Nóvé Somának.

interjú: Soós Tamás
nyitókép: Szabó Márton

A cikk megjelenését az NKA Hangfoglaló Program keretében a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.