A Fran Palermo frontembereként megismert Henro Gonzo pár éve a Papírsárkányokkal teremt igazán különleges artpopuniverzumot filmzenés hatásokból és boldog melankóliából. Új lemezüket, a Vízszemű Gyíkot még szebbre és dinamikusabbra csiszolták. Henri most elmesélte, miért érezte úgy, hogy meg fog halni, mielőtt befejezné a Papírsárkányok első albumát, és hogyan talált vissza önmagához a másodikkal egy kubai tripje után; mit szólt hozzá, amikor Deutsch Tamás kormánykritikus zenekarként listázta a Fran Palermót, és milyen lesz a jövőre érkező új lemezük; és hogyan került végre a helyére harminc felett. Ez a Recorder magazin 128. számában megjelent interjú bővített változata.
Miben ad mást ma neked a Papírsárkányok, mint a Fran Palermo?
A Papírsárkányokban sok új dolgot próbáltam ki, amikre a Fran Palermóban ritkán volt lehetőségem. Egyszer gimi után, hétfőn léptünk fel a Fran Palermóval a Gödörben, és azt éreztem, hogy hétfőn én nem akarok olyan őrült rock & rollt játszani, amitől folyik a víz a falról. Szerettem volna találni valamit, ami tükrözi a hétköznapi érzelmeimet, és csinálni néhány barátommal egy olyan formációt, amivel csak filmzeneszerű dolgokat játszunk. Már a korai Fran Palermóban is volt hegedű, harmonika, görög hangszerek, csörgők satöbbi, mert akkor még nem volt pénzünk elektromos gitárra. Az utcán próbáltunk, és főleg filmzenékből inspirálódtunk, mint az Amélie csodálatos élete, A család kicsi kincse, vagy Az álom tudománya furcsa, elvont hangszerelése; de nagyon tetszett a walesi Gorky's Zygotic Mynci világa is. Aztán másfél évre kiköltöztem Angliába, ahol sokkal erősebben kezdett hatni rám a régebbi brit rockzene – a Primal Scream-vonal –, amihez jöttek az új Los Angeles-i formák, mint a Growlers, és efelé ment el a Fran Palermo is. De a harmadik lemezünk, a Crocodile Juice Bar után, amikor beütött a pandémia, úgy gondoltam, megnézem, mit lehetne kihozni a filmzenés inspirációinkból.
Nekem úgy tűnik, mintha a Crocodile Juice Bar lett volna A Cementkert előszobája. Már azzal is „művészlemezt” akartál csinálni: kizártad a populáris dolgokat az életedből, és művészfilmeket néztél a Criterion Channelen. A Papírsárkányokkal is gondosan megválogatod, mit hagysz hatni magadra, aztán tök szívesen mesélsz is ezekről. Az interjúidból meg a zenédből is az jön át, milyen felvillanyozó igazán jó művészi alkotásokat fogyasztani.
Olyan emlékem nem igazán van, hogy láttam valamit a Netflixen, és leültem utána például zongorázni. Ha viszont a Mubin vagy a Cinegón nézek valamit, vagy valamelyik művészmoziban, legalább egy jót beszélgetek utána, és előfordul, hogy fennmaradok alkotni. Én is megnézem a South Parkot, és néha ki tudok kapcsolódni a Netflixen, de jobban szeretem a művészfilmek látásmódját, üzenetét. Illetve még múzeumban vagy galériákban érzem úgy magam, mint a gyerek, akit bevittek a cukrászdába. Mint az a gif, amikor a kislány egy meccsen áll a vattacukorral, és majdnem felrobban az izgalomtól. Gyakran járok egyedül is múzeumba, ha ezt az élményt keresem, és jegyzetelek, hogy milyen festményeket látok – akár csak a címeiket –, és milyen dalt lehetne belőlük írni akár. Kollár-Klemencz Laci mondta nekem egyszer, hogy számára az is lehet elég inspiráció egy lemez megírásához, ha megvan a borító, mert az elindítja egy tripen. Ez a folyamat nekem is ismerős.
Mi volt az a – mondjuk – három film, ami döntő hatással volt az életedre?
A Párizs, Texas Wim Wenderstől, A szent hegy Jodorowskytól, és Az álom tudománya Michel Gondrytól. Az elvont, kicsit furcsa, álomvilággal keveredő, intelligens filmeket szeretem. Nagy kedvencem a Vérző olaj is, és Jonny Greenwood elborult filmzenéi, vagy a Hidegháború, amiben lengyel jazz és népzene keveredik. A Fran Palermo-féle rock & roll felé pedig a Góóól! hatására indultam el kábé tízévesen, ami egy szimpla fiús focis film, de abban hallottam szinte először Kasabiant, Oasist és csomó brit rock & rollt, ami nagy hatással volt rám akkor.
A Papírsárkányoknak te rendezted a klipjeit.
Ez mindig is érdekelt. Most már a Berg Talentsnél vagyunk, de korábban az MZK kiadónál voltunk, amit egy barátunk csinált egyedül, és amikor felmerült a kliptéma, mondta, hogy most vásárolt egy csomó eszközt, találjam ki, vegyük fel. Úgysem volt pénzünk nagy stábra, így összedobtuk együtt, néhányan barátok. Örülnék, ha rendezőkkel dolgoznánk, nekem pedig csak a víziókba kéne belefolynom producerként, de a Papírsárkányok nulla forintból indult, és idő, mire ezeket könnyebben kitermeli.
Mennyire nehéz a mai zeneipari környezetben elindítani egy új zenekart, még úgy is, ha a te nevedet ismerik?
Ezért is tettem oda a nevemet az elejére. Nincs szüksége rá az egómnak, de szerettem volna pár évet spórolni. A booking terén ez sikerült is, a Müpába például már egy lemez után bejutottunk és teltház előtt léptünk fel. Fontos az is, hogy az új kiadónk maximálisan tud minket támogatni. Amit az elmúlt 4-5 évben szinte egyedül csináltam – menedzsmentet, bookingot, socialt, klipeket, grafikát –, abban a Berg Talentsnél több ember is segít.
Megviselt, hogy ennyi mindent csináltál egyedül?
Eléggé. Már a Fran Palermo krokodilos lemezénél is volt egy PTSD-szerű élményem a végére, és emiatt nehéz volt összerakni a Papírsárkányok első lemezét. Menekültem az állapottól, hogy ennyi mindent kelljen csinálnom. Hosszú távon ez nagyon stresszes tud lenni, főleg, hogy minimális pénzből készültek ezek a lemezek. A Crocodile Juice Barnál egy régi Macen dolgoztam, ami bármelyik pillanatban elromolhatott. Folyton lefagyott, amitől iszonyatosan frusztrált voltam, de nem volt lehetőségem újat venni. A Papírsárkányok első lemezénél kiömlött valami a táskámban, és elázott a teljes lemezanyag, de valahogy sikerült megmenteni. A gépem monitora azóta is vízfoltos, de be tudtuk rajta fejezni a második lemezt is.
Most ez a helyzet kezd kisimulni: kikerült pár city light a lemezbemutatóról, amit a kiadó intézett, a koncertplakátokat sem nekünk vagy nekem kell már kiszórnom, és kaptam néha grafikai segítséget. Azt vettem észre magamon, hogy egyre kevesebbet bírok, de nem is baj, mert ha elhiszi az ember, hogy egyedül kell csinálnia mindent, az nagyon egészségtelen helyzet. Nem lehet úgy kiállni a Müpa színpadára, hogy közben tőled kérdezi meg az egyik zenésztársad, hogy hol a vécé, mert kizökkent, és elfelejted a szövegeidet. Szerettem csinálni a bookingot, de nagyon megterhelt, hogy a zenekar felé nekem kellett elszámolni azzal, hogy hova tudunk menni és hova nem, milyen busszal satöbbi. Érdekes lesz megnézni, hogy milyen irányba megy a zeneipar a következő fél évben.
Mire gondolsz?
Akár a következő választásra, akár a súlyosan romló gazdasági helyzetre. A jelenlegi rendszernek nem igazán tetszik, ha bármit is csinálunk. Nem mintha beleszálltunk volna valaha páros lábbal. Sosem mocskosfideszeztünk, mégis megemlített Deutsch Tamás a posztjában minket is.
Amiben a kormánykritikus zenekarokat listázta. Mit szóltál hozzá?
Először jót nevettem, mert egész jó társaság gyűlt ott össze, de amúgy nem értettem. Méltatlan ezen pufogni, de ettől még a Fran Palermóval régóta rajta vagyunk kimondatlan feketelistákon, ami nem segíti a lehetőségeinket. A médiatörvény után kikerültünk az állami rádiókból, mert a Fran Palermóval angolul játszottunk, de a Papírsárkányokban hiába énekelek magyarul, nem érdekli az állami finanszírozású rádiókat. Szerencsére van sok másik helyette. Ha kicsit egészségesebb kulturális körülmények között élnénk, és ezek a tiltólisták nem léteznének, biztos könnyebb dolgunk lenne. Nagyon nehéz jelenleg az underground/indie zenekaroknak, mert ez a közeg nehezen tágul magától, és közben egyre több fesztivál meg eseménysorozat szűnik meg.
Arra nem gondoltál, hogy basszus, én nem akarok folyton elromló gépeken zenét csinálni, és inkább írok valamit, ami sikeres lesz, csak dőljön a pénz?
Erre nem vagyok alkatilag alkalmas. Régen gyakran megkaptam szakmai tanácsként, hogy rakjam ki a zenekar felét, és akkor majd jobb lesz anyagilag. Közben meg pont attól volt jó, hogy egy csomó barátunkkal együtt voltunk. Emiatt nagyobb rezsink volt, és kevesebbet tudtunk félretenni, mint egy 4-5 tagú zenekar. A Papírsárkányok kis formációként indult, mert nem szerettem volna megint nagy zenekart, de kezdettől fogva dúsan volt hangszerelve, és mindig mondták a srácok, hogy tudnak egy jó csellistát, vagy egy jó hegedűst, így felszaporodtunk. A zenekari rezsi itt is nagy, de most sokat fektettem abba, hogy többé ne kelljen frusztráló körülmények között dolgoznom. Hangszereket, stúdióeszközöket vettem, és lett egy-két szorosabb új baráti kapcsolatom a mixing-mastering és a klipkészítés terén is.
Szerelem volt neked a tenger - kritikánk a Papírsárkányok első lemezéről
Nem játszanál más zenét azért, hogy felkapjanak?
Nincs ötletem, mi mást tudnék csinálni, mint ami jön belőlem. De az új lemezen is van két-három dinamikus szám, amit fel lehetne kapni. Nyáron pedig bekerült egy régi Fran Palermo-szám egy reklámba, így tíz év után megtérült. Évente kétszer-háromszor előfordul ilyen is.
Az, hogy az elmúlt években a Papírsárkányokba koncentráltad a kreatív energiáidat, mennyire ment a Fran Palermo rovására?
Ez kiderül, ha kiadunk egy single-t hamarosan. Jövőre lesz 15 éves a Fran Palermo, és megpróbálunk egy új lemezt is befejezni addig. Egyelőre öt számot vettünk fel tavaly májusban, de én akkor még nagyon benne voltam az első Papírsárkányok-lemez befejezése utáni állapotban. Úgy éreztem, hogy most, hogy elkészült az első, tudnék egy jobb másodikat írni. Ez alig egy év alatt össze is állt. A Vízszemű Gyík A Cementkert utórezgése, vagy egy talán még jobb második évada.
A Cementkerten évekig dolgoztál. Most miért ment könnyebben?
Sok energiát merítettem abból, hogy meg tudtam csinálni az első lemezt, mert az egy olyan időszakban készült, amikor szellemileg és anyagilag is a padlón voltam. Néha attól féltem, hogy előbb meghalok, mint hogy befejezzem. Sokat szorongtam, pánikrohamaim voltak, főleg télen, mert kevés kapaszkodó maradt az életemben a Covid alatt. A Cementkert írása elején felköltöztem egyedül a Budai várba, ahová mindig is vágytam, mert úgy éreztem, ez inspiráló környék lesz ehhez a lemezhez, közben mégis magány, sötétség, melankólia és kilátástalanság vett körül. Értelmetlennek éreztem sok mindent, a járványról se tudtuk, hogy meddig fog tartani, és lehet-e majd egyáltalán újra koncertezni. Az ezzel járó érzések közben egy csomó mindent felszínre hoztak a múltból. Vannak időszakok az ember életében, amikor egyszerre érkezik meg több évtizednyi trauma, ami addig el volt fojtva. Nekem is sok mindenen kellett átdolgozni magam abban az évben és emiatt sokat rágódtam dolgokon. Elkezdeni tudtam csak a dalokat, de befejezni nem, mert nem tudtam megnyugodni. Talán ezért is lett 14 számos az album, mert úgy éreztem, nem elég jók a dalok, vagy nem tudom, milyen egyáltalán ez az egész. Ma már teljesen másképp látom, és örülök, hogy végigcsináltuk. Akkor ez tűnt a problémának, de ez tartotta bennem a lelket is és vezetett el a megoldáshoz egy korszakomban.
Újranéztem az Index rólad készült dokumentumfilmjét, és már akkor látszott, hogy van benned egy mély szomorúság. A Fran Palermo az a zenekarod, amiben ezt elrejtetted a rock & rollal és a bulizással, a Papírsárkányok pedig az, amiben már bele tudtad engedni a zenébe is?
Ezt jól látod. A Fran Palermo kezdettől fogva a bennem élő melankólia ellen lázadó, életigenlő, energikus, száguldó zene volt. Az a fajta energia, ami kisgyerekkorom óta képződött bennem, és amivel hátat tudtam fordítani sok mindennek, és naivan, de bátran és határozottan száguldani előre, miután kb. 15 évesen elindultam otthonról. A mostani meg az a zene, ami megáll, nézelődik, utoléri a szél és felkapja a Papírsárkányokat.
A Cementkertre nyugtató hatású, szorongáscsökkentő zenéket akartál írni, mert ez segített rajtad. Még mindig önterápia számodra ez a zene?
A Vízszemű Gyíknál már kicsit jobban figyeltem a közönség igényeire. Volt két évünk felmérni, hogy mit szeretnek az emberek, hogy fenn tudjuk tartani ezt a produkciót. Én nem bánnám, ha tudnának egy órán keresztül lassú és szép számokat hallgatni, de nem tudnak. Így aztán szükség volt dinamikára, és az első lemez sikerei adtak annyi energiát, amiből született néhány gyorsabb szám is. A Cementkert egy túlélőbogyó volt, de a Vízszemű Gyík már sokkal kevésbé erős terápiás eszköz. Sok szorongást feloldott bennem ez a munkafolyamat, így sokkal kevésbé volt gyötrelmes elkészíteni a másodikat és visszataláltam önmagamhoz. Ezek a dalok engem vigasztalnak.
Minden jó, még az is, ami szomorú - kritikánk a Papírsárkányok második lemezéről
Tavaly jártál Kubában. Ez hogyan hatott az új lemezre?
Az egy elképesztően pozitív élmény volt egy nagyon sötét időszak után. Egy másik világba kerültem, átsétáltak a konyhán a szomszédok és összegyűltek az utcák, hogy megnézzék, ki van itt. Feltétel nélkülinek tűnt az idős rokonaim szeretete. Európában nagyon szétszóródott a családunk, én 15 éves korom óta elszeparáltan élek a családomtól, kevés emberrel tartom a kapcsolatot, ahogy ők is. Az a szeretet, amivel Kubában találkoztam, nagyon sok energiát adott, hogy folytassam a dolgaimat, és kirántott abból a labirintusból, amiben itthon voltam. Ezzel zártam le azt a sötét periódust, amiben A Cementkert is született. Közben fellélegeztem, hogy 30 lettem és vége van a húszas éveimnek. Mint a Picasso kalandjai című filmben, amikor megfésülködik, és lehullik a haja, megörül, hogy öreg lett, mert onnantól lesz sikeres.
Miért lélegeztél fel tőle, hogy véget értek a húszas éveid?
Mert nagyon hosszú volt. Fiatalabb koromban sokszor idősebbnek éreztem magam: 15 évesen 30-nak, 25 évesen 20-nak, most meg nem tudom, mondjuk 23-nak. Olyan körülmények közt éltem, ami nem passzolt az életkoromhoz. Koravénnek tartottak és én is ezt éreztem. Most meg fordítva, folyton elkérik a személyimet, ha vennék egy cigit.
Mi kellett ahhoz, hogy 30 felett végre a helyeden érezd magadat?
Érzelmi és egzisztenciális biztonság, új perspektívák, új célok. A személyiségváltozásból eredő folyamatos bizonytalanság és a naiv álmokból kiábrándító csalódások mellett az is nehéz a húszas éveidben, hogy egy ponton ki lehet fogyni a célokból. Amit szerettem volna, azt megcsináltam, és nem tudtam, most hogyan tovább. Kellett pár év, hogy le tudjam vonni a tanulságokat, és erőt formáljak belőlük a következő évtizedre. Hogy megtanuljam értékelni, amim volt, és főleg azt, amim van. A szoros kapcsolatomat néhány családtagommal és valamennyi barátommal, a párkapcsolatomat, a körülményeket, amik között élni tudunk, az egészségemet. A mentális egészségem kicsit hullámzó, de dolgozom rajta, rendszeresen járok terápiára. A frusztrációval és szorongással még van dolgom, de igyekszem megbarátkozni vele, hogy ez már mindig is így lesz. Olyan korban élünk, hogy aki nem küzd szorongással vagy más nehézségekkel, az nem ebben a világban van, vagy teljesen tájékozatlan.
Milyen alkotói pályával lennél elégedett?
Egy kurátor barátom azt szokta mondani, neki az tetszik, hogy ebben az életműben nincsenek mainstream kilengések, hanem önazonos, igényes és hiteles marad. Így lehet komoly életművet létrehozni. Én is örülök, hogy nem zsűritag vagyok valami műsorban vagy nem hamburgert árulok egy plakáton, hanem azt csinálom, amit szeretek, és továbbra is fejlődök.
interjú: Soós Tamás
fotó: Martin Wanda
