Eszter úr joggal fakadt sírva. Marc Sabat: Bach Tunings (lemezkritika)

Nagy kár, hogy Krasznahorkai László zeneiskola-igazgatója nem hallhatja Marc Sabat mesteri Bach-feldolgozásait. Ez a kritika először a Recorder magazin 128. számában jelent meg.

Annak ellenére, hogy Marc Sabat legújabb – és minden bizonnyal legfontosabb – lemezének címében természetesen okkal szerepel, a Bach Tuningsban Bach a legkevésbé érdekes. Ezt a három, elvitathatatlanul időtlen és gyönyörű,  szólóhegedűre komponált szonátát Bach ugyanis – gigantikus idézőjelben – csak megírta. Sabat viszont át-. Nem egy sokadik rizsporos klasszikus szolgalelkűen elvirtuózkodott visszaböfögéséről van szó. Annál nincs unalmasabb. A Bach Tunings a szó legnemesebb értelmében vett feldolgozás, amit célravezetőbb experimentális zeneként hallgatni-értelmezni.

Bach az eredeti ciklussal a többszólamúság és a hegedűből kifaragható hangok határát kutatta, de a barokk szólamvezetés logikájától, a „jóltemperáltságtól” meg sem próbált eltávolodni. Sabat azonban kiszakítja ezeket a kvázi-kísérleti etűdöket a megkérdőjelezhetetlenné rögzült hangrendszerből és átülteti azokat a Ptolemaioszig visszavezethető – de manapság már a könnyűzenében is egyre népszerűbb – tiszta hangolásba. 

Nagyjából itt lehetne sokkolni többek között azzal, hogy Sabat a hegedű nyitott C-hangját nem csak középpontként használja, hanem negyedhangnyi tartományban tercként, kvintként és szeptimként is, amitől a tonika folyamatosan elmozog, de kevesebbért is rúgtak már torkon zenekritikust, szóval legyen elég annyi, hogy tiszta hangolásban minden hangköz a természetes felhangsorhoz (a hangok természetes megszólalásához) igazodik, ezért a hangok egymáshoz való viszonya – ellentétben a „jó” hangolással – nem állandó. A hangok-hangközök mozgása közben ezért a legkisebb eltérésekből is apró, mikrotonális lebegések, dörzsölős, sercegő, sűrű rezonanciák, meglepő összeolvadások, friss harmóniák születhetnek. Már ha a zeneszerző keni az ehhez elengedhetetlen fárasztó matekot. Sabat nyilván keni, de szerencsére a Bach Tuningson (is) jobban érdekli a tiszta hangzás, érzéki élménye: az a nehezen magyarázható ragyogó ropogósság, zajszerű érdesség, az a meleg és fényes és költői vibrálás-lüktetés, amitől a tiszta hangolású zene organikusabbnak és élőbbnek hat a füleket megszokásba tompító egyenletes hangolású zenénél. A Bach Tunings szépsége tapintható.

Sabat ugyanakkor nem csak átfirkálta Bach előjegyzéseit, ki is egészítette a kottát egy második, bordunként és ellenpontként egyaránt funkcionáló hegedűszólammal, ami tulajdonképpen – a torkon rúgás elkerülése végett – egy háttérben búgva-berregve hullámzó hosszan kitartott hang. Azon túl, hogy már-már pszichedelikusan hipnotikus, ez a konstans felhangdrone egyszerre rétegezi-mélyíti Bach szerzeményeit, mederben tartja az intonációt, és egyfajta konceptuális keretmotívum is, hiszen ilyen-olyan formában feltűnik Sabat Bach-szonátákat felvezető rövid, de annál szignifikánsabb kompozícióiban is. A Streams Barely in Winter című, önmagában is pazar darab részletei nem igazi prelűdök, inkább amolyan ablaknyitások erre a hangrendszerek közti nem mindennapi párbeszédre. A máshogy-hangzás felszabadító szépségére. Arra, hogy Eszter úr joggal fakadt sírva Az ellenállás melankóliájában. Sabat igazat ad Krasznahorkai László zeneiskola-igazgatójának, aki könnyek között klimpírozta a Wohltemperiertes Klavier tiszta hangolásba átírt változatát, rádöbbenve arra, amire a Bach Tunings után nekünk is rá kellene döbbennünk. Hogy van élet a „jólhangoltságon” túl is. Hogy ki lehet törni mindabból, amibe évszázadok alatt kényelmesen belebutultunk.

9/10

Pernecker-Jóvér Dávid