
Minden előadónak zsákbamacska, hogyha először látogat egy új országba, vajon hogy fogadja az ottani közönség. Egyáltalán: van-e közönsége? Mi van valójában a közösségimédia-felületek mögött? Az új-zélandi-ausztrál gyökerekkel rendelkező Jordan Rakei egy olyan természetes és lélekből dolgozó zenész, aki a profi show világában egy pulcsiban, pizsamanadrágban is képes lenyűgözni a közönségét.
Nem mondanám, hogy könnyű Arvo Pärt 90 bensőséges, intim nagykoncertje után átevezni egy klubhangulatba, a belváros hét perc sétára lévő sarkába, de nem lehetetlen. A Liszt Ünnep Kodály hazájában értő fülekkel töltötte meg a tereket, vagy csak egyszerűen az emberek éhesek a jó zenére. És abban nem volt hiány október 11-én este az Isolation Budapesten.

Az Akváriumba átérve Jordan Rakei jellegzetes tónusú, erőteljes hangját már a folyosón meghallottam, csak követnem kellett. Ahogy beléptem a Nagyterembe, lelkes, oldott tömeg fogadott. Egyből éreztem, hogy itt történik a zene.
Kíváncsi voltam, hogy ki a magyar közönsége ennek az új-zélandi-ausztrál srácnak. Merthogy ez volt az első koncertje Magyarországon. De amint megbizonyosodhattam róla: nem ismeretlen kíváncsiskodókból állt a tömeg, hanem olyan emberekből, akik várták őt.

A felállás nagyon egyszerű volt: jobbra egy farmeros, basszusgitáros lány, balra egy rendkívül technikás, életvidám dobos srác, középen pedig Rakei, aki hangjával abszolút urallta a teret. A koncert első felében különállóbbak voltak a számok – elhangzottak klasszikus slágerei (Add the Baseline, Mind’s Eye), új hangszerelésben, néha reggae-beütésekkel. Minden organikusan követte egymást, a közönség is szépen „vette a kanyart”.
Ahogy haladtunk előre, Rakei egyre oldottabb lett: a dalok már egyetlen zenei folyamként úsztak, és amikor félretette a szintit, gitárt ragadott, és beszélgetni kezdett a közönséggel, megszületett az igazi kapcsolat.

Rakei introvertált előadó: nem csinálja a zenét, mint Jacob Collier, hanem átengedi magán. Ez az egyszerű, allűrmentes, pulcsis srác nem tanult zenét az egyetemen. Az érettségi és korábbi zongoratanulmányai után éjjelente, szobája magányában, egyedül kísérletezve hozta össze dalait. Később Londonba költözve nyílt ki számára egy új világ, új találkozásokkal, ami zenéjébe is változatosságot, új színeket hozott.
De „

És egy introvertált zenész milyen díszletet hoz magával? A saját szobáját. Olvasólámpákat!
Mulatságos, mégis bensőséges látvány volt, ahogy a különböző magasságban csavart kis asztali lámpák diszkófényekként villogtak ritmusra. A háttérben finom, analóg-szemcsés vizuál és kék-lila fények úsztak, szolgálva Rakei flow-ját.
Teret adott zenésztársainak is – hátrafordulva biztatta a basszusgitáros lányt improvizációra, vagy a dobost, hogy üsse ki magából az összes bravúros hatvannegyedet. A közönség tombolva reagált: a Nagyterem tánctérré változott, mindenkiből kihozva az ösztönös, jóízű mozgást.

Rakei zenei világa komplex: jazzes harmóniák (itt-ott Robert Glasper hatása), amelyekhez zenei műveltség sem árt. A jazzes blokkok után jöttek a lassabb, melankolikus dalok – ekkor említette inspirációi között Jeff Buckleyt, aki bevallása szerint megváltoztatta az életét. A következő dalban valóban ott lebegett Buckley árnyéka a szűkített akkordok között.
A hangzás kiegyensúlyozott volt, kissé a vokál felé billenve. A megszokott falzett tónusok helyett mélyebb, öblösebb hangokkal játszott, a díszítések viszont nem maradtak el – és végig tisztán intonált.
A koncert zárásaként zenésztársai csendben leléptek, Rakei pedig egyedül maradt a színpadon. Egy egyszerű, szívből jövő dallal búcsúzott: kisfiáról énekelt. Olyan intim pillanat volt, mintha családi körben hangzana el otthon, náluk…
Egy mosoly, egy „thank you”, és vége is lett az estének.

Érdemes-e ismét hívni Rakeit Magyarországra?
Igen. És ő is örömmel jönne vissza.
De nem mindegy, melyik vízbe engedjük úszni ezt a ritka halat – a Sziget talán elnyelné, az Akváriumban viszont otthon van.
szerző: Póth Rebeka
fotók: Miko Vencel

