Francia punkocska a keleti kapitalizmusban. Jehan Paumero: A hazám és az otthonom

A magyar zeneipar egyik legérdekesebb figurája Jehan Paumero: egy netes gigacég középvezetője és underground zenész. Ez a cikk először a Recorder magazin 128. számában jelent meg.

A magyar zeneipar tele van érdekes figurákkal. Sokan tudják például, hogy a gigasikeres Supermanagement (Azahriah, Desh, Carson Coma, Dzsúdló, Wellhello satöbbi) alapítói, Tóth Gergely és (a 36 évesen elhunyt) Ferich Balázs a Blind Myself metalzenekarban játszottak. A zeneipari körökön kívül jóval kevésbé, de azokon belül általánosan ismert Jehan Paumero sem hétköznapi alak. Francia, de Pécsett él 2003 óta. Nyelvet tanítani jött egy évre, aztán maradt; előbb emellett szervezett koncerteket, majd főállásban. A Believe digitális terjesztőt ő vezette be nálunk, majd Romániában és a Balkánon, mára ő az egyik régiós vezető – és a Psycho Mutants kábé psych / dark country zenekar gitárosa, tangóharmonikása. Menedzser egy 1,7 milliárd euró piaci értékű cégnél, miközben egy, az underground sikerét is nagyrészt önszabotáló zenekar tagja.

A hazám és az otthonom című szórakoztató önéletrajzi könyve zenei érdekességekkel is szolgál. A legnagyobb az, hogy amikor 2010-ben Pécs volt Európa Kulturális Fővárosa, majdnem lett itt egy Bob Dylan-koncert. „Kifizethető, sőt, baráti áron” jött volna, de a polgármester, Páva Zsolt nem ismerte Dylant, ezért Seal lett helyette (181). Szórakoztató adalék, hogy G.w.M. annyira örült a Believe közvetítésével érkező pénznek, hogy „egyszer ígért nekem egy »kövér cigány lányt«, de megértette, hogy hűséges típus vagyok.” (187)

De nem a zeneipar a fő fókusz. Magyarország egy francia szemüvegén át az alcím; szó esik sok mindenről a káromkodáskultúrától a kiskapuzáson át a rasszizmusig.

A lényeg az olvasó és talán a szerző számára is a vége felé áll össze: Paumero azért érzi magát itt annyira jól, hogy minden (például a NER) ellenére otthonának tekinti Magyarországot, ami az öngyarmatosító, nyugatos orientációjú értelmiség fő problémája: itt még nem épült ki teljesen a nyugati fogyasztói kapitalizmus, van még valami a „keleti” szabálytalanságból. Ennek Paumero nem kizárólag, de főleg a szépségét látja, és láttatja az olvasójával is (aki nagy valószínűséggel pont az említett értelmiség része).

Az egyik, mérleget vonó fejezetben ezt írja: „Azok a [francia] barátok sem feltétlenül adnak kedvet a visszaköltözéshez, akik épségben maradtak [vagyis nem lettek heroinfüggők]. Szinte mindegyikük ugyanabba a formába gyúrta az életét.” Itt érzi jól magát, ahol „még mindig kicsit görbe minden, ahol nehezebb beskatulyázni az embereket. Ebben az országban, amelynek a politikai helyzete könnyen meggyőzhetne arról, hogy elmeneküljek, de ahol továbbra is furcsa szabadságérzés kerít hatalmába.” (250-251)

Paumero könyve voltaképpen a nonkonformista, „rock and roll” életforma lehetőségeiről szól. Ahogy néha magát nevezi, egy „punkocska” hol mókás, hol megható kalandjairól ír. Küzd az emigráció nehézségeivel, a magyar nyelvvel, a pénzzel – eleinte a hiányával, de jobban azzal, amikor van, hiszen „ezt vásárolta meg tőlem a kapitalizmus egy jó fizetésért cserébe: az időmet és az egészségemet” (190). Az uszodában mindig 666 métert úszik: „Szeretem magam emlékeztetni arra, hogy valaha kissé anarchista voltam, meg kissé punk is. Ma már csak a maradék taréjom emlékeztet arra, hogy ki voltam, vagy ki vagyok még belül annak ellenére, hogy a tulajdonomban áll egy szép új családi autó és egy nagy, régi ház”. (146) A könyv igazolja, hogy belül még mindig az; szívmelengető üzenete, hogy küzdelemmel ugyan, de ez elérhető.

Rónai András

A hazám és az otthonom című könyvet (ami pár napja különdíjat kapott a Margón) itt lehet megrendelni a kiadó honlapján.