Lehet-e még bárki igazán érdekes a tizenkettedik lemezén? Taylor Swift új dobásán keresztül kutatunk a válasz után. Ez a kritika először a Recorder magazin 128. számában jelent meg.
Keresd a nőt, ahogy a mondás tartja – de vizsgáld azt is, hogy mivel foglalja el magát a munkaidő lejárta után. Hiszen a popkultúrában talán még a zene és a szöveg jellegzetességeinél is többet árul el az adott korról, hogy jelentékeny alakjai milyen irányokba terelik az életüket, miután a turnén lehullott a függöny, és csomagjaikkal a limuzin biztonságosan hazaért. Szoronganak a testük állandó változása és a rideg reakciók miatt, mint Aretha Franklin? Gyorsítókkal emelik magukat a Vénuszig, mert soha semmi nem lehet elég, mint Stevie Nicks? Botrányokba érő botrányokkal kívánják felrázni bornírt környezetüket, mint Courtney Love? Vagy a korszellem parancsait mélyen bensővé téve felszámolják a különbséget munka és szabadidő között, mert csak a termékeny cselekvés közben érzik úgy, hogy értékelhető és pláne látható módon léteznek?
Taylor Swift az évtized legnagyobb szabású popeseménye, az Eras Tour (másfél év, százötven koncert, tízmillió eladott jegy, csak a papírról lelógó számsorral rögzíthető bevétel) közben kiadott egy 31 számos duplalemezt, majd kilenc hónappal a turnézárás után már meg is jelentette újabb anyagát, a tizenkettedik sorlemezt. Ennek eszelőssége, az önkizsákmányolás foka, a sok mosolygással és elegáns sminkkel-frizurával kitakart görcsös küzdelem az állandó jelenlétért, és mindezek mögött persze a koncentrálási képességünk és a memóriánk mára gyakorlatilag tökéletes összeomlása messze érdekesebb és korszerűbb, mint bármi, ami ezen a jóindulattal időtlenre hangolt, kevésbé barátságosan felettébb (de Taylor Swifttől semennyire sem idegen módon) konzervatív lemezen, amely különös módon sem a címében ígért showgirl-motívumrendszert (a kabaréhagyománytól Verhoeven érdekes befogadástörténetű 1995-ös filmjéig) nem hozza mozgásba, sem pedig a szövegeket meghatározó boldog szerelem, a megtalált bizonyosság érzetét nem fordítja eksztatikus alakzatokba.
A The Life of a Showgirl persze – ellentétben az összes korábbi Swift-albummal, amit a 2020-as években kiadott – napfényes lemez, de inkább amolyan nyárvégi, bágyadt, felnőttes-fáradtkás módon. Ehhez mesésen illeszkedik a korábban Swifttel még falrepesztő megapopszámokat gyártó Max Martin/Shellback duó produceri burkolómunkája: a hangszerelés végig a 70-es évek szoft-rockjával, azon belül leginkább a Fleetwood Mac világával játszik.
A hangképen túl Swiftnek azonban minden egyformán popzene – már ha ez a popzene kellően patinás, klasszikus: tökéletes sallangmentességgel veszi át Stevie Nicksék (Opalite, a lemez csúcspontja) mellett George Michael (Father Figure), a Jackson 5 (Wood), sőt egy bizarr kis semmiség erejéig a Pixies (!) (Actually Romantic) mintáit, hogy aztán milliméterre pontosan olyasmit gyártson belőle, ami kizárólag a saját, milliárdszorosan reprodukált arcvonásait tükrözi. Mert ez persze tipikus sokadik lemez is, amelyen minden ismerős, és amely néhol klassz (a The Fate of Ophelia szintipopja garantált koncertdarab), néhol meg gyenge (a Wish List vagy a Cancelled a sápadt futószalagpop iskolapéldái). Viszont egyetlen másodperce sem lényeges.
6,5/10
Greff András
