"A lányok kimondják, ha bajuk van" - girlhood-interjú

A girlhood négy fiatal tagja alig másfél éve zenél együtt, de már most tömegek ordítják velük a koncerteken: „csak azt akarom mondani, hogy bazd meg!” A fülbemászó, energikus dalokban szívfájdalom, düh és önsorsrontás keveredik, miközben hangzásuk egyszerre idézi a kétezres évek indie-hullámát és Olivia Rodrigo karcosabb oldalát. Új szintre emeli őket a csendháborítás?! című első lemezük, amit most csütörtökön mutatnak be a Turbinában – mi pedig kifaggattuk Rausz Tícia énekest és Szabó Boglárka gitárost arról, honnan jönnek és merre tartanak. Ez az interjú először a Recorder magazin 127. számában jelent meg.

Mit csináltatok a girlhood előtt?

Rausz Tícia: Nyíregyházán születtem, a nagyszüleim neveltek, érettségi után jöttem Budapestre, féléveket jártam különböző egyetemekre, közben koncertfotósként dolgoztam.

Szabó Boglárka: Én Pusztavámon és Móron nőttem fel, az egyetem miatt költöztem Budapestre, az ELTE-n végeztem filmelmélet–filmtörténet szakon. Abban reménykedtem, hogy majd el tudok helyezkedni a filmes világban – és ez sikerült is. Érdekelt a színészet is, egyszer szerepeltem a Családi titkok egyik részében.

ALL KILLER NO FILLER - kritikánk a girlhood első nagylemezéről

Mikor jöttél rá, hogy jó hangod van?

Tici: Arra soha, kell még egy kis idő, hogy elhigyjem. De kiskorom óta foglalkozom énekléssel, jártam zeneiskolába, gimnáziumban énektagozaton végeztem. Koncertfotós lettem, mert szeretek fotózni, szerettem volna színpadon állni, de nem mertem. Aztán 2023 végén elhatároztam, hogy nem várhatok arra, hogy minden tökéletes legyen, mert egyszer csak negyven leszek, és semmit nem csináltam, amit szerettem volna. Inkább azt mondtam: innentől nem félek.

Mi váltotta ki ezt belőled?

Tici: Abban az évben elég sok minden megváltozott körülöttem. Vége lett az első hosszú párkapcsolatomnak, meghalt a nagymamám, mélypontra kerültem. Valahogy fel kellett állni.

Hogyan találtad meg a többieket? Meghallgatást tartottál?

Tici: Nem. Az első emberről, akiről azt mondták, hogy játszik valamilyen hangszeren és lány, rögtön azt mondtam: tök jó, gyere. A legfontosabb az volt számomra, hogy emberileg passzoljunk. Bogit egy barátnőm ajánlotta, ráírtam, és rögtön jött. Blankát a párom ismerte az iskolából, Julit pedig Blanka ajánlotta.

Bogi: Valami olyasmivel írt rám Tici, hogy „figyu, van egy lányzenekarom, nem akarsz csatlakozni?” Azonnal igent mondtam. Lányzenekar? Viccelsz? Álom. Régóta zenéltem már hobbiból otthon, és nagyon szerettem volna végre kitörni a nappaliból, színpadra állni.

Demokrácia van a zenekarban?

Tici: Amit csak lehet, úgy intézünk, hogy egyenrangúak maradjunk, de vannak helyzetek, amikben kell egy ember, aki végső döntéseket meghoz. Kicsit control freak vagyok, nehezen engedek abból, amit szeretnék, és sokszor azt gondolom, hogy az én véleményem a legjobb. Ez rossz, ezen próbálok változtatni. De mindent átbeszélünk, mindenkit meghallgatunk, aztán általában a többiek megértik az álláspontom.

Rausz Tícia | fotó: Golács Nóra

Bogi: Az elején voltak nagyobb konfliktusok, főleg köztem és Tici között. Nagyon szerettem volna valamit, Ticinek nem tetszett, a többieknek sem, és nem jól éltem meg, hogy el kellett engednem. Aztán rájöttem: a közös cél az, hogy a dalok jók legyenek, sikeresek legyünk, jól szóljon minden. Ugyanakkor próbálok jól érvelni, hogy amit én szeretnék, az miért lehet jó. De az is tanulság, hogy nem én vagyok a frontember – amit Tici nem érez magáénak, azt nekem el kell engednem.

Minden számotokban van egy kis szomorúság. Amikor jó a kedvetek, nem akartok dalt írni?

Tici: Nem tudok. Próbáltam, amikor összejöttem a barátommal, és az az intenzív érzés ért, hogy „Úristen, itt van egy ember, akit nagyon szeretek”, de egyszerűen nem ment. Annyira nyálas lett és közhelyes, hogy elengedtem. A boldogságot nem lehet megfogni. A szomorúságot viszont mindig máshogy élem meg – és azt könnyebb megírni. Ezért szomorú szinte az összes dalszövegünk.

Bogi: Én tudnék írni szerelmes, szép dalokat is, de a dalszövegekkel hadilábon állok. Próbálkoztam korábban, de botrányosan rossz szövegek születtek. Egyedül a nem fair dalszövegéhez van közöm: írtam angolul egy kis részletet, amit aztán Tici fordított magyarra.

Melyik ez a részlet?

Bogi: „Gyógyulsz már, és ez kibaszottul nem fair…” Ez onnan jött, hogy megtudtam egy korábbi szívtörésemről, hogy továbblépett és boldog, miközben én még szenvedtem.

Fontos számodra, hogy tudj azonosulni Tici szövegeivel?

Bogi: Igen. Az elejétől imádtam Tici szövegeit, zseniálisnak tartom. Hiába más világból jövünk, mások az élettapasztalataink, amit ő megír, azt simán rá tudom húzni a saját helyzeteimre.

Te milyen világból jössz?

Bogi: Sokkal kirekesztettebből, mint Tici. Én leszbikus vagyok, tehát nem tapasztaltam kiskoromtól kezdve elfogadó közeget, mint ő, és emiatt a világlátásom is más. Nekem volt egy folyamat: felismerés, előbújás tinédzserkorban. És vannak helyzetek, amikor döntenem kell, hogy most felvállalom, vagy inkább elsikálom a dolgot. Szokták mondani, hogy a coming out sosem ér véget: minden nap megtörténik, ha akarod, ha nem.

Volt, aki kifogásolta, hogy túl sok a trágár szó a szövegekben?

Tici: Igen. Például próbáltak rábeszélni, hogy a közönyben ne azt énekeljem, hogy „nem basz fel”, hanem „nem húz fel”. Sokáig úgy is énekeltem koncerteken, de mindig éreztem, hogy úgy nem jön meg a kellő löket a refrénre. Így beszélek a való életben is, ezt nem fogom letagadni a dalainkban sem.

Azon gondolkodtatok, hogy a girlhood névvel nem határoljátok-e be magatokat?

Tici: Felmerült, hogy nem szerencsés, ha egy magyar zenekarnak angol neve van, de a “Lánykor” sem lenne jó, mert az meg úgy hangzik, mint a Lyme-kór. Az is kérdéses volt, hogy ez a név nem szűkíti-e le a hallgatóságot csak a lányokra, de azt tapasztaljuk, hogy szerencsére nem. Lehet, hogy később womanhoodra változtatjuk, de én azt látom az idősebb női barátaimon, hogy legbelül mind kislányok maradtak.

Ti miben változtatok, amióta van a zenekar?

Tici: Nagyon elkötelezett lettem. Régen, ha valami nem sikerült rögtön, azt mondtam: hagyjuk a manóba, megyek tovább. Most kitartok. Amellett, hogy nagyon fun, a zenekarozás iszonyúan nehéz is.

Bogi: Nekem sokkal boldogabb lett az életem, mert az egyik legnagyobb álmomat élem. Még ha történnek rossz dolgok is, mindig arra gondolok: basszus, van egy zenekarom, felállhatok a színpadra, zenélhetek velük, és még szeretjük is egymást.

Szabó Boglárka | fotó: Golács Nóra

És melyik része nyűg?

Tici: Alapvetően a logisztika. Albumleadás, vizuál, klipforgatás, fotózás, interjúk, lemezhallgatós buli, lemezbemutató koncert… ezeknek a megszervezése úgy, hogy minden tökéletes legyen.

Bogi: Én a cipekedést utálom, meg hogy a próbaterem a világ végén van.

Vannak rituáléitok a koncertek előtt?

Tici: Betesszük a kezünket, és ordítunk egy nagyot. Ez az utolsó feszkólevezetés.

Bogi: Nekem fontos, hogy koncertnapon semmi mással ne kelljen foglalkoznom. Ha hétköznapra esik, szabit veszek ki. Egész nap a koncertre készülök, iszom a nyugiteát, oldom a szorongást.

Szabó Boglárka és Rausz Tícia egy girlhood-koncerten az Akváriumban | fotó: Golács Nóra

Vettél már észre magadon sztárallűrt?

Tici: Nem hiszem. Nagyon sokszor az énekesek égbetartott kézzel énekelnek. Néha próbálkozom vele én is, de nem jön természetesen.

Te dobtad már be a pengetőt a közönségbe?

Bogi: Nem, de sokan elkérték, úgyhogy ki is fogytunk. Egyszer a nyakkendőmet odadobtam az egyik lánynak az első sorba. Később neki köszönhettem, hogy előre kerültem a szigetes Chappell Roan-koncerten, mert foglalt nekem helyet.

Milyen lelkiállapotban vagytok a színpadon?

Tici: Ha nem iszom semmit - ami az esetek többsége - sokáig a saját fejemben vagyok, figyelek minden mozdulatomra, nehezen veszem át a közönség rezgéseit, jobban szorongok. Ha koccintok egy felessel, már elég bátor vagyok, hogy elengedjem a perfekcionizmusom.

Bogi: Bevallom, én is szoktam inni egy kicsit, mert nagyon izgulós vagyok. Ha remegek az idegességtől, az tönkreteszi az élményemet és a teljesítményemet is.

Dolgoztok a zenekarozás mellett?

Tici: Sajnos muszáj. Én videós tartalmakat gyártok, illetve social media menedzserként dolgozom. 

Bogi: Filmforgatásokon dolgozom, mint utazáskoordinátor: én reptetem ide a külföldi színészeket, stábtagokat, aztán vissza is.

Sorold kérlek a sztárokat, akikkel eddig találkoztál!

Bogi: Arnold Schwarzenegger, Linda Hamilton, Ana de Armas, Jesse Eisenberg, Woody Harrelson, Adrien Brody, Joe Alwyn, John Cena, Jessica Biel.

Vannak a magyar lányzenekarok közül előképeitek?

Tici: Egyiket sem ismerem, de ez az én hiányosságom. Sokszor hívnak minket lányzenekarnak, pedig ez csak egy zenekar, amelyben mindenki lány. A Carson Comát sem hívják fiúzenekarnak – ezt a kifejezést utoljára a One Directionre hallottam.

De fontos volt, hogy mindenki lány legyen a zenekarban, nem?

Tici: Igen. Férfiak mellett nem érzem magam komfortosan: nem igazodom ki rajtuk, megsértődnek, nem kommunikálnak… Még az ő érzéseiket is fejtegessem? Elég a sajátjaimat. A lányok kimondják, ha bajuk van, mindent megbeszélünk.

Amikor felbukkant a girlhood, feltűnő volt, mennyire profi a körítés.

Tici: Mindig fontos volt számomra, hogy a vizuális tartalmak rendben legyenek. Vallom, hogy ha nagyobbnak és jobban összerakottnak mutatod a produkciót, mint amilyen valójában, az emberek elhiszik, hogy tényleg az.

Cél, hogy előbb-utóbb megéljetek ebből?

Tici: Jó lenne annyit keresni a zenéléssel, hogy minden felmerülő költséget zenekari pénzből fedezzünk, illetve, hogy fejlődni tudjon a produkció.

Vágytok másik korba?

Tici: Nem. Szeretek matcha lattézni és szeretem a Vintedet. 2025-ben a virágkoromat élem.

Bogi: Én megnézném, milyen volt az internet előtti világ, amikor kevesebb információ zúdult ránk. Másrészt most könnyebb: a 2010-es évek elején voltam gimis, 2015-ben jöttem rá, hogy leszbikus vagyok. Akkor még tabu volt, nem mertem elmondani senkinek. Pride-betiltás ide vagy oda, ma sokkal jobb a helyzet.

girlhood | fotó: Golács Nóra

Most kijött az első lemezetek – mi legyen ezután?

Tici: Dalokat írni fun, befejezni őket nehézkes. Most vissza akarok térni a fun részhez: írogatni, zenélgetni, aztán lesz, ami lesz. Reméljük sok koncert és sok új dal.

interjú: Varga Ferenc
fotó: Golács Nóra