Egy újrafelfedezett hőskor. Bruce Springsteen: Tracks II: The Lost Albums (lemezkritika)

Az amerikai stadionrock legkeményebben dolgozó munkásemberét nem lehet azzal vádolni, hogy fukarkodott volna a dalokkal az életműve során. Az énekes-gitáros-dalszerző 21 sorlemezt adott ki több mint öt évtizedes pályafutása alatt, nem beszélve a temérdek koncertfelvételről és bootlegről. Ennek fényében különösen megdöbbentő, mennyi zene lapul még a fiókjában. Az idén nyáron megjelent, Tracks II című válogatáson 83 szám található, amelyek közül 74-et eddig semmilyen formában nem ismerhettünk. Végighallgattuk a komplett hétlemezes díszdobozt, hogy kirostáljuk, mennyi a gyöngyszem a resztli között. Spoiler: sok. Ez az írás előszöra Recorder magazin 127. számában jelent meg.

A Tracks II – ahogy a címéből kiderül – nem az első ilyen kollekció a Főnöktől, 1998-ban jelentette meg a Trackst, amelyen 66 kiadatlan és b-oldalas dal szerepelt a hetvenes évek elejétől a Human Touch/Lucky Town-éráig; a 2010-es The Promise három lemezen gyűjt össze kiadatlan számokat a Darkness On The Edge Of Town idejéből, a The Ties That Bind pedig a The River jelentősen kibővített változata. A Tracks II azonban így is ínycsiklandó kuriózum.

Egyrészt a dalok jelentős része a kilencvenes évekből származik, amelyet szokás Springsteen elveszett évtizedének is titulálni, mielőtt ismét magára – és az E Street Bandre – talált volna. Mindjárt megnézzük lemezről lemezre a kiadványt, de előljáróban annyit mondhatunk, hogy ezek az anyagok új kontextusba helyezik a rocksztár karrierjének ezt az évtizedét, sőt, még azt a sormintát is megbontják, hogy mindig egy sima-egy fordított ütemben váltogatják egymást nála a sötétebb (szóló)lemezek és a bombasztikus-blockbuster zenekari albumok. Másrészt a Perfect World című záró LP-t kivéve ezek nem utólag összegereblyézett válogatáslemezek: Springsteen komplett, sok esetben kiadásra kész nagylemezeket süllyesztett el a fiókjába, és legtöbbször nem azért, mert elégedetlen volt velük, hanem mert nem illettek bele a tudatos, lemezenként építkező narratívájába. Saját szavaival élve: nem érezte őket „nélkülözhetetlennek”.

L.A. Garage Sessions ’83

A híd a Nebraska és a Born In The U.S.A. között. A lemezsorozat nyitódala, a Follow That Dream hangszerelésében egyszerre hordozza magában az előbbi album minimalizmusát és az utóbbi himnikus energiáját – nem nehéz elképzelni, ahogy együtt énekeljük a refrént a Springsteen-turnékon, az E Street Band nagyszabású hangzásával kiegészítve. Sőt, a Tracks II-ról erről a legkönnyebb azt is elképzelni, hogy beépüljön a klasszikus stúdiólemezek közé.

A tíz kötelező dal

Fugitives Dream
The Klansman
Blind Spot
One Beautiful Morning
Faithless
Repo Man
Adelita
El Jardinero (Upon the Death of Ramona)
Sunday Love
Another Thin Line

Springsteen egy különösen depresszív időszakában vette fel mind a 17 dalt Jon Landau Los Angeles-i stúdiójában, ezt a hangulatot tükrözik az ismerősen felemelő gitártémákat itt-ott aládúcoló, mély szintiszólamok és szikár, kopogós dobgépek. A rajongók által más verziókból ismert dalok (Unsatisfied Heart, My Hometown, Shut Out The Light) simán lehetnének a kánon részei, és a Főnök történetmesélő képessége is csúcson van: a Sugarland és a Fugitives Dream csendesen kilátástalan kisrealista álomképek, a The Klansman pedig az életműben egyedülállóan sötét nézőpontból megszólaló, felkavaró, proto-punk feszültségű mestermű. 

8,5/10

Streets of Philadelphia Sessions

A Philadelphia Oscar-nyertes betétdala volt az első Springsteen-dal, amit valaha hallottam, és máig nagy becsben tartom, de még így sem gondoltam volna, mennyire szükségem volt egy teljes lemezre a Streets of Philadelphia melankolikus hangnemében. Szinte misztikus hírnév övezte pedig, hogy Springsteen a kilencvenes évek közepén felvett egy „loop session”-t, ahol hiphop-inspirálta alapokból építkezve igazodott a korszellemhez; de ez még lehetne egy kínos vagy jópofa kuriózum, ahol a Főnök ráfekszik a sample-ös hullámra, such 90s, good for you.

Good for us, merthogy fenomenális a lemez, radikálisan különbözik mindentől, amit eddig Springsteenhez kapcsoltunk, miközben teljes mértékben a sajátja – egy olyan oldalát tudta kikristályosítani, ami csak elvétve mutatkozott meg máshol. A Springsteen által saját házi stúdiójában összerakott beatek, alapok, az alkonyi neonfényben reszkető szintitócsák tömény, törékeny atmoszférát hoznak létre, amiből a hagyományosabban megszólaló számok (One Beautiful Morning) még euforikusabb csúcspontokként emelkednek ki. Ja, és mellesleg még sose volt ilyen kanos a Főnök, végképp nem számítottam olyan bűnös vágyaktól dagadó, erotikus dalszövegekre, mint az „I loved her like a disease / I came crawlin’ on my knees”.

9/10

Faithless

Nem fogok mindegyik lemezről ugyanolyan hosszan írni, mert a Tracks II-ra is igaz az, ami a legtöbb kiadatlan elfekvőket feltámasztó kiadványra: nem mindegyik része telitalálat. A Faithless egy soha el nem készült „spirituális westernfilm” kísérőzenéje lett volna (bármit is jelentsen ez), így apró ízelítőt kapunk abból, mi lett volna, ha Springsteen valaha felcsap filmzeneszerzőnek. Nem rossz, nem rossz. Nem egy Nick Cave-szintű reveláció, inkább félúton van rendes westernalbumok és kísérőzenék között, de a háttérkórus, az ambientes instrumentális átvezetések, a slide gitárok, a gospeles ízek (God Sent You) mind egyedi lebegést kölcsönöznek a lemeznek. A címadó dal a maga egyszerűségében megejtően szép.

7,5/10

Somewhere North of Nashville

Bár a Faithless született a 2000-es évek közepén, a Seeger Sessions idején, ez a lemezanyag áll legközelebb a We Shall Overcome folk-country örömzenéléséhez. Sajnos nem éri el azokat a magaslatokat, inkább mintha Springsteen egy turné közepén meglógna a szállodából, egyenesen egy útszéli csehóba, és ott lenyomna egy kiköpött country-s, honky tonkos bárzenei haknit. Szórakoztató, de felejthető, a leggyengébb album a hét közül. Azért a Repo Mant így is szívesen meghallgatnám élőben.

5/10

Inyo

Még egy színfolt, amit nem láttam jönni: Bruce Springsteen egy mariachi zenekarral. Hogy csinálja, hogy ez is baromi jól áll neki? Zsinórban a második a Ghost of Tom Joaddal egyidejű lemez, és végképp eltörli azt a narratívát, hogy a 90-es évek egy alkotói válság által teremtett pusztaság. Sőt, talán az egyik legszínesebb évtizede lehet? Az Inyóban megénekelt, mexikói határvidéken játszódó életképek szoros kapcsolatban állnak a Tom Joad szociálisan érzékeny mikrotörténeteivel, de gazdagabbak, az Adelita harcedzett szerelmese, az Our Lady of Monroe megtört nyomozója, az El Jardinero gyászoló apja mind emlékezetes balladai karakterek.

8/10

Twilight Hours

A 2019-es Western Stars című szólólemez B-oldalas párdarabja, csupan olyan számmal, amik a stúdiófelvételek után nem kerültek fel az albumra. Kár lenne viszont elintézni őket annyival, hogy kimaradt jelenetek – mintha még eggyel tovább is vinnék azt a Ron Aniello producerrel közös koncepcióját, hogy megidézzék a 70-es évek Burt Bacharach és Glen Campbell nevével fémjelzett, nagyzenekaros loungepop-hangzását. Springsteen mindegyik lemezen megvillant egy-egy, tőle szokatlan énekstílust, de itt a legfeltűnőbb az inspirációja, egyes dalokban Frank Sinatra hangszínét szólaltatja meg. Nem a kedvenc stílusom tőle, de itt kifejezetten jól működik.

7/10

Perfect World

A vegyesfelvágott zárólemez. 1994 és 2011 közötti szerzeményeket, felvételeket tartalmaz, érezhetően széttartóbb is, mint az egységes koncepciók mentén született, aztán félrerakott albumok. A sok izgalmas kirándulás után jól esik visszatérni a hamisítatlan, rockandroll stadionhőshöz a kétkedő, űzött, magányosan molyoló, introspektív énje helyett. Kevésbé maradandó, mint az előző kísérletezések, de hát csak megmelengeti a szívet, amikor az I’m Not Sleeping elején csilingelni kezdenek azok a kis harangocskák Bruce gitárakkordjai felett.

6,5/10

Huszár András