Gengszterkarizma és minimalizmus. A Clipse visszatéréséről

Tizenhat év után tért vissza a kultikus Clipse rapduó, akikkel a Neptunes a legjobb formáját hozta a 2000-es években. Pályakép ajtócsapkodástól Csehszlovákiáig. Ez az írás először a Recorder magazin 127. számában jelent meg.

Ajtócsapkodásra, kopogásra és tapsra emlékeztető hangokból összerakott, a hangsúlyt hátra toló ritmus, ami fittyet hány arra, milyen egy rendes hiphop beat; időnként egy lepötyögött dallamocska, aminek a hangszíne a „hideglelős” beállítás lehetne egy fiktív Casio szintin, némi cin – ez az első Clipse-single, a 2002-es Grindin’ alapja. A Neptunes producerduó, Pharrell Williams és Chad Hugo akkor már megkezdte világhódító útját (Britney Spears I’m a Slave 4 U-ja kábé fél évvel korábbi), de azért még üdítően új volt minimalista, egyszerre ravasz és ellenállhatatlan ritmusokban, furi szintihangokban és a mainstreamtől addig távoli idézetekben (például keleti zenék) tobzódó stílusuk. Legjobb példái – amik között a helye egy halom Clipse-számnak – máig egyediek, frissek.

Persze ahhoz, hogy a Grindin’ 2002 nyarának egyik meghatározó slágere legyen, no meg hiphop-klasszikus, kellett a két testvér, Pusha T és Malice. Nem pörgetik a nyelvüket, nem sziporkáznak ritmikai játékokkal. Leginkább a dílerkedésről szóló sztorikkal és szójátékokkal vannak elfoglalva; de főleg nekünk, k-európai hallgatóknak, akik nem ismerjük a kokainhoz kapcsolódó, korabeli virginiai szlenget, még fontosabb az elképesztően erős jelenlétük és karizmájuk. Van életrajzi fedezete is a szövegeknek, de ennél többről van szó: elhisszük, hogy ezek nem karakterek, hanem olyan emberek, akikkel ugyan a való életben nem szívesen találkoznánk, de hallgatni őket kábé azon a módon izgató, mint egy igazán jó gengszterfilmet nézni.

A Grindin’ által felvezetett Lord Willin’ album 2002 nyarán jelent meg, majd kiadói szívózás miatt a Hell Hath No Fury csak 2006-ban. (A kettő közti időt mixtape-ekkel töltötték ki.) Míg az első albumnak vannak gyerekbetegségei (elvetélt slágerpróbálkozás, kiforratlan hangzások), a második maga a tömény klasszikus. A Neptunes (ekkor már valójában csak Pharrell) tobzódik a vad, de működő ötletekben, legyen szó a dob- és szinthangzásokról, a ritmusokról, no meg arról, hogy mi az a legkevesebb réteg, amiből össze lehet hegeszteni egy meggyőző számot.

A duó pedig kihasználja a lehetőségeket, amiket a tágas terek nyújtanak nekik; impozánsak, fenyegetőek, de van helye a metsző gúnynak és annak is, hogy Momma I'm So Sorry, Egy csomó szám még ma is futurisztikusnak hat, mások teljesen valószerűtlenül groove-osak, a legeslegjobb pillanatokban pedig minden összejön. Ami sajnos csak ritkán történik meg a 2009-es Til The Casket Drops albumon.

Aztán a Clipse szétment. Malice megtalálta Istent és No Malice lett. A mindig is erősebb jelenléttel bíró Pusha T Kanye West kiadójához került; a Daytona (2018) és az It’s Almost Dry (2022) lemezekkel visszakerült az élvonalba.

Aztán most mégis lett egy új Clipse, a Let God Sort Em Out. A két rapperrel nincs gond: nemcsak hozzák, amit várunk tőlük, de a szüleik haláláról szóló, nyitó The Birds Don’t Singben is hitelesek. A producer Pharrell nem törekszik a régi dicsőség felelevenítésére, inkább telített hangzásokat hoz. Amikor erős, sokszor szokatlan helyeken megvágott mintákkal dolgozik, akkor kifejezetten jó (például Chains & Whips, Inglorious Bastards); amikor ellágyul, akkor többször szinte nevetséges (Ace Trumpets, By The Grace Of God), máskor egész jó (a Csehszlovákiát is említő, űrszintis All Things Considered). Összességében nincs egy kategóriában a klasszikus Clipse-szel, de néhány szám azért maradandó lesz a lemezről.

Rónai András