"Kibaszott sötét és mégis gyönyörű" - Chris Goss-interjú

Végre Magyarországra is eljut a desert rock keresztapja, a kaliforniai sivatag pszichedelikus blues guruja, aki tökéletesítette a Kyuss-hangzást, elnevezte a Queens of the Stone Age-et, és producerként egy rakás fontos rocklemez felett bábáskodott. De legalább ennyire fontos saját zenekara, a Masters of Reality, amivel 16 év után egy remekbeszabott albummal (The Archer) tért vissza és október 8-án az A38 Hajón is fellép. Chris Goss elmesélte, miért nem bírja a klasszikus első lemezüket, aminek Rick Rubin volt a producere, miért volt tiszta élvezet a legendásan morózus Cream-dobossal, Ginger Bakerrel játszani, és hogyan ronthatta volna el a Nirvanát, ha ő lett volna a Nevermind producere. Ez a Recorder magazin 127 számában megjelent interjú bővített változata.

A The Archer tele van lassú, lopakodó, félálomszerű bluesrockokkal és jó kis Bowie-, Doors- és pszichedelikus Beatles-hangulatokkal. A dalokhoz ezúttal a saját válságaidban találtad meg az ihletet, és nem a világéban – ezért sem lett annyira riffelős anyag?

Engem valóban a rifflemezeimről ismernek, de az évek során több Desertfesten is jártam (a stoner/doom zenék egyik kulcsfesztiválja – a szerk.), ahol sok bandát hallottam elég jól sabbathosan riffelni, és úgy voltam vele, hogy nem akarom követni a tömeget. Lágyabb, líraibb lemezt akartam készíteni. Az albumaim általában zsigerileg, a testedre hatnak, de ez most gondolkodósabb lett. Rajongok az AC/DC-ért, és az olyan zenékért, amik kíméletlenül rockolnak, de van egy csendesebb, érzékenyebb oldalam is, ami sokkal sötétebb, mint az ember szeretné, és ezt szerettem volna kiírni magamból. Sok idő eltelt az előző lemez óta, ami alatt végignéztem, hogyan változik meg a világ szinte mindenben, és közben felgyűltek dalszövegeim, amikben kvázi narrátorként mesélek arról, mit gondolhatnak az emberek, amikor egyedül vannak. Ez a magányos emberek lemeze, azoké, akik elszigeteltnek és tehetetlennek érzik magukat attól, ami a világban történik.

Kevés új zenét hallgatsz, de ha megszeretsz egy albumot, akár évekig is szoktad hallgatni. A saját dalaidra is hat, ha ilyen mélyen beleásod magad egy-egy albumba?

Igen. Egy Bowie-albumot több százszor is meg tudok hallgatni. Olyan, mintha elvégeznél egy egyetemi kurzust: a végén mindent tudsz róla. Én csak így tudok zenét hallgatni. A mai zenék többségébe nem tudok ilyen mélyen belemászni. Valami untat bennük. Amit mondanak, az ott van a felszínen. Ha sima rock & rollt játszol, akkor nincs is ezzel gond, de ha mélyebb, álomszerű állapotból akarod megközelíteni a világot, akkor nincs rajtuk mit tanulmányozni.

A The Archer írása közben mit hallgattál?

Bowie-t elég gyakran tanulmányozom. A zenéje, a szövegei mélységét. Ő sosem fedi fel teljesen a titkait. Kutatnod kell, és figyelned a változásokat, amiken átment a 70-es évektől a haláláig. Sok kilencvenes évekbeli zenéje a Black Tie White Noise-tól az Outside-ig szinte drum & bass és jungle. Most épp ez izgat tőle. Bowie-t hallgatni olyan, mint William Burroughst olvasni: mindig van valami érdekes, amitől tudni akarod, hogy mi zajlik ennek a fószernek a fejében.

És hogy állsz a Black Sabbath-tal? A búcsúkoncert és Ozzy halála után mindenki leírta, mit jelentett neki a Sabbath, ami a te esetedben nyilvánvaló, hiszen már a zenekar nevében is ott van. De hallgatsz még ma is Sabbathot?

El se tudom mondani, mennyire mélyen belém ivódott az a zene. Tony Iommi a testrock-riffelés csúcsa. Zsigerileg hatnak rád a riffjei, és elkocsonyásítják a gerincedet. Sajnos idővel a Black Sabbath is a drogozás és a hetvenes évek hülyeségének áldozatává vált, de fantasztikus volt látni, hogy most végre megkapták azt az elismerést, amit megérdemeltek. Elképesztően boldoggá tett az Ozzy felé irányuló szeretet. Ő egy nagyon szerethető fickó volt. A legtöbben szerintem bolondként, lúzerként gondolnak magukra, és Ozzynak ez az oldala volt, amit az emberek szinte titokban, de imádtak. Sharon is azért szerette, mert egy sebezhető ember volt, akit gyakran megvert az élet, de mégis ment tovább.

A Sabbath zenei hatása felülbecsülhetetlen, mert rengeteg stílusnak ők voltak az alapítói. Van sok stoner zenekar, akik baromi jól játsszák ezt a riff-rockot, de a Black Sabbath riffjei még így is rettentő egyediek. És ne felejtsük el azt sem, amit Ronnie James Dióval csináltak! A Dehumanizert például. A Heaven & Hell és a Mob Rules kapja az összes szeretetet, pedig mekkora album a Dehumanizer! Dio is egy zseni volt. Amikor Rick Rubin megcsinálta az utolsó Sabbath-lemezt, a 13-t, az első lemezhez akarta visszavinni a hangzásukat, pedig ott kellett volna folytatniuk, ahol a Dehumanizerrel abbahagyták. A 90-es évekbeli Black Sabbath megszólalása hibátlan volt. Nagyon, nagyon kemény cucc. Sok embernek kőbe vésett elképzelése van arról, hogy melyik volt egy zenekar legjobb korszaka, és nem érdekli, hogy utána mit csináltak. Én nagyon szeretem azt is, amit Ozzy után csinált a Sabbath. A Dio-korszak legalább olyan fontos.

Tony Iommi nemrég arról beszélt egy interjúban, hogy nem szerette, amit Rick Rubin kihozott a 13-ből producerként. Vissza akarta vinni a zenekart a gyökereihez, de Iommi szerint a 13 saját készítésű demói jobban szóltak. Ez hasonlít ahhoz, ami az első Masters of Reality-lemezzel történt, amin Rick Rubin a blues-rockos gyökereire csupaszította a hangzásotokat. Sokszor elmondtad, hogy milyen borzasztó élmény volt számodra annak a lemeznek az elkészítése. Kibékültél vele azóta?

Köszönöm ezt a párhuzamot, mert pontosan az történt velünk is, mint a Black Sabbath-tal a 13-en: hátraléptünk, és nem előre. Rick Rubin a fura, bluesos oldalunkat hangsúlyozta ki, ami persze bennünk volt, de sokkal sötétebbek, gothabbak voltunk élőben. 1988-89-ben szerintem ő nem értette még ezt a rockzenei esztétikát. Én az első Danzig-lemezt se tudom meghallgatni. Egy kupac szar szerintem, a Mother és a többi dal irtó hülyén szól. Sajnos az első Masters of Reality-lemez idején nem beszéltük meg rendesen a dolgokat. Amikor leszerződtette a zenekart, Rick Rubin volt a legnagyobb producer a világon, és ez hajlamos levenni az embert a lábáról. Elfelejted, amit megtanultál az évek során, és arra gondolsz, talán igaza van ennek a csávónak. Bárcsak erősebb lettem volna, és kitartottam volna amellett, amit gondolok.

Volt olyan pont, amikor rájöttél, hogy nem működik, amit Rick Rubin kitalált nektek?

Az első pillanatban éreztem, hogy bajban vagyunk. Az amúgy is egy nehéz időszak volt, mert két pártra szakadt a zenekar, amik nem bírták egymást, és a belső harcok mellé kaptunk egy producert, aki élvezte, hogy kiélezi az ellentéteket. Tudtam, hogy sokkal többen meg fogják hallgatni a lemezt amiatt, hogy Rick Rubin a producere, de úgy gondolom, én jobban meg tudtam volna producálni. Szóval nem, nem békültem ki azzal a lemezzel. Sokan szeretik, de van rajta egy csomó hülyeség, ami egyszerűen nem mi voltunk. Értem, mi tetszik rajta az embereknek – a feleségem is szereti, akkoriban szerettünk egymásba –, de én tudom, hogy mi lehetett volna belőle. Ugyanakkor értékelem, hogy Rick Rubin hitt bennünk, és elköltött ránk egy vagyont. Szóval ez egy adok-kapok. Nem minden rossz, nem minden jó.

Hogyan álltál talpra az első lemez elkészítésének rossz élményi után? Egy ponton fel is oszlott a zenekar.

Határidőket szabtam magamnak: oké, leforgatok még egy klipet a lemezhez, aztán kilépek. Oké, megturnéztatom a lemezt, aztán kilépek. Mindig húztam egy vonalat, mert úgy voltam vele, hogy ha promózom a lemezt, talán több figyelmet kap. Aztán elmentünk egy borzasztó turnéra a King’s X-szel, és forgattunk egy borzasztó klipet, ami egyáltalán nem olyan lett, mint amit megbeszéltünk. Sötét, elborult klipet akartam, ehelyett minden idők legfényesebb videója lett. What the fuck? Aztán beraktak minket előzenekarnak arra a turnéra, amin összesen egy road volt, és én meg a basszer vezettem az út nagy részében. A turné feléig bírtam. Ez volt az én menekülőutam: kiléptem a zenekarból, és nem érdekelt, hogy mi fog történni. Rick Rubin felhívott, hogy emlékeztessen, köt a szerződésem, mire én azt mondtam, hogy oké, akkor úgy fogom teljesíteni, hogy gitározok az irodád előtt a Sunset Blvd-on. Ebből a válaszból tudta, hogy nem nyerhet, mert úgyis azt fogom tenni, amit akarok. Aztán pár hónappal azután, hogy kiléptem, csodás dolgok történtek: a Delicious Vinyl kivásárolt Rick Rubintól, Ginger Baker pedig belépett a zenekarba. Ez azt bizonyította nekem, hogy ha a megérzéseidet követed, akkor jó dolgok történnek veled. Ha viszont hamis ürüggyel dolgozol, ha becsapod magad, akkor semmi más nem kísér az utadon, csak boldogtalanság. Aztán megcsináltuk a Sunrise on the Sufferbust Gingerrel, amire nagyon büszke vagyok.

Azt mondtad, veled már egy teljesen más Ginger Baker játszott, mint a Creamben. A modora nem változott, de a játéka igen. Miben?

Az idő múlásával egyre komplikáltabbá vált a játéka. A Cream zsigeri zene volt, tamos, ősi dobolással. ’92-ben Ginger már sokkal komplexebben játszott, és az egész dobcucca izzott, nem csak a tamok. A Masters of Reality akkori menedzsere ismerte, mert mindketten nagyon szerették a lovaspólót, és javasolta, hogy jameljünk egyet. Rettentő izgatott lettem, mert rajta nőttem fel, gyerekkoromban a bátyám Cream-lemezeit hallgattam. Ő nem volt izgatott, mert azt hitte, hogy ezzel a névvel biztos metált játszunk. Erre bluest kapott, aminek nagyon örült.

Gingerrel játszani olyan volt, mint pingpongozni: oda-vissza passzolgattunk ötleteket. Az első pillanattól működött köztünk a kémia, imádtunk zsonglőrködni a riffekkel. Ginger többféle szögből közelített hozzájuk, sokat játszott a lábcinen is. Rengeteget tanultam tőle a dinamikáról, hogy hogyan fogd vissza magad, és akkor lépj, amikor a zene organikusan fejlődik. Nem lehet erőltetni, hogy egy dal kirobbanjon. Azért meg kell dolgozni, és akkor fog megtörténni, ha figyelsz a másikra, és nem csak bedugod a gitárt a Marshallba, aztán feltekered a hangerőt. Sok gitáros nagyon hangosan játszik, és közben elveszik a saját világában. Én ettől a ritmusgurutól tanultam meg, hogyan figyeljek minden egyes hangra, amit a többiek játszanak. És igen: Gingerrel néha nem volt könnyű, de ha tudtad, mikor kell hozzászólni, és mikor hagyni inkább, akkor nagyon jól ki lehetett jönni vele. Tiszta öröm volt vele dolgozni. Nagyon hiányzik.

Miért nem csináltatok több lemezt?

Túl sokáig tartott megcsinálnunk a Sunrise on the Sufferbust. Az akkori gitárosunk, Daniel Rey volt az akkori Ramones-lemezek producere is. Sokat tanultam tőle a produceri munka technikai részleteiről, hogyan kell szalagot rendelni, stúdióidőt foglalni satöbbi, de Daniel borzasztó lassan dolgozott. Újra meg újra felvette a gitárszólókat, és a végén vagy 50 felvétel lett egy dalból, miközben Gingerrel megdöglöttünk az unalomtól. Három évig készült az a lemez, ami alatt három albumot is felvehettünk volna, de ez a munkamódszer félrevitt. Hozzátartozik az is, hogy akkor még rengeteg pénzt vágtak hozzánk. Előtte Rick Rubin aranyifjúja voltam, aztán a Delicious Vinylé. Azt éreztem, hogy minden fasza, Ginger Baker játszik a zenekaromban, közben egy új bandát producálok, a Kyusst, akik elképesztőek, ráadásul friss házas voltam. Azt hittem, innentől szép életem lesz, és ez kissé lustává tett.

A Sufferbus után Ginger Baker kilépett a zenekarból az Alice In Chainsszel közös, nem túl jó emlékű turné után, és a következő lemezetek, a The Ballad Of Jody Frosty nem jelent meg, mert az Epic elállt a kiadásától.

Ugyanaz történt megint: túl sok időt elvesztegettem. Egy nagyon drága stúdióban voltunk hosszú hónapokig. Én legjobban nyomás alatt tudok dolgozni: az hozza ki belőlem a legjobbat, amikor nincs túl sok pénz és nehezek a körülmények. Amikor boldog vagyok és gazdag, akkor elpazarlom az időt. Ráadásul én vagyok minden idők legbénább üzletembere. A legtöbb ember, ha annyi pénzt kapott volna, mint én akkoriban, megépítette volna belőle a saját stúdióját. Én viszont úgy voltam vele, hogy inkább játsszunk számítógépes játékokat a stúdióban, füvezzünk és barmuljunk. Végre megkaptam a pénzt és a tiszteletet, amire 35 évig vágytam, és visszaéltem a szituációval. Az én hibám volt, vállalom érte a felelősséget.

Zavart az is, hogy azzal nógattak, hogy dolgozzak. A zene számomra játék, nem véletlen, hogy a zenét játsszák, és nem dolgozzák. Én akkoriban csak játszani akartam. Az a lemez, amit az Epic Recordsnak csináltunk, és végül nem jelent meg, amúgy is elég furcsa volt, sok akusztikus dologgal. Figyelhettem volna rá, hogy legyen rajta több jó dal.

Kijózanító élmény volt ez számodra azután, hogy belelustultál a sikerbe?

Abszolút. Sokat tanultam ebből. Az az időszak nagyon mély hatást tett rám. Akkoriban több öngyilkosságot is fel kellett dolgoznom. Az egyik Kurt Cobainé volt, a másik pedig egy hozzám közel álló személyé, és ez teljesen összezavart. Egy időre depressziós lettem. Nem szoktam erről beszélni, mert nem tartozik senkire, de néha történnek dolgok az életedben, amik beleszólnak a zenélésbe, akár akarod, akár nem.

Ebből a sötét periódusodból született meg a Welcome to the Western Lodge? Az első dala, az It’s Shit sokat elmond az akkori lelkiállapotodról.

Azzal a lemezzel az Abbey Road B-oldalának elborult verzióját akartam megcsinálni, amin minden dal egymásba kapcsolódik. A borító rettenetes lett, de amúgy szeretem azt a lemezt. Sok sötétséget kiadtam magamból rajta. Azt a depressziót, amit a 90-es évek közepe jelentett számomra: a kiadatlan lemezünket, a személyes tragédiákat.

Közben producerként dolgoztál és néha játszottál is a Queens of the Stone lemezein, a tagok közül pedig többen – Josh Homme, Nick Oliveri és Mark Lanegan – is szerepeltek a következő Masters of Reality-lemezen, a Deep In The Hole-on.

Piszkosul szórakoztató volt megcsinálni azt a lemezt. Josh épp a Rancho de la Lunán dolgozott egy Desert Sessions albumon, ezért én nem tudtam odamenni, úgyhogy kibéreltem egy házat Joshua Tree-n, és berendeztem egy házi stúdiót. Vettem egy Pro Tools cuccot, Neve mikrofonokat és pár kompresszort, és nekiálltam a Deepnek. És mivel Josh, Nick és Mark mindössze egy mérföldre voltak tőlem, néha átjöttek, és ha már ott voltak, játszottak is a lemezen. Jó idők voltak. Szerintem nagyon jó lett az a lemez. Egy másik bérelt házban kevertük meg, ahol csak pár hangfal meg a Pro Toolsom volt ott. Én hallom rajta, hogy nem egy rendes stúdióban kevertük, de egy barátom erre azt szokta mondani, hogy mikor volt utoljára, hogy hallottál egy jó számot, és azon gondolkodtál, hogy de szarul szól? Olyankor ez eszedbe se jut.

Egyértelmű volt, hogy ha már játszottak a lemezen, akkor Josh Homme és Nick Oliveri a turnéra is elmegy veled, vagy ez véletlen volt, hogy épp ráértek?

Ennek több oka is volt. Josh úgy döntött, hogy Eric Valentine lesz a következő Queens-lemez, a Songs for the Deaf producere. Elég sokszor jártam a stúdióban, amikor a Songst csinálták, és a hangulat pocsék volt. Érezted, hogy feszültség van a levegőben. Én meg bedobtam a srácoknak, hogy tartsanak egy kis szünetet, jöjjenek el velem turnézni Európába, és baszassuk, mint régen. Szerintem tetszett nekik az ötlet, hogy kiléphetnek abból a feszkós helyzetből, és megmutathatják az öregnek, hogyan is kell ezt csinálni. Aztán két héttel a turné előtt Josh azt mondta, hogy mégsem tud jönni, mert túl elfoglalt. Addigra minden reklámanyag kiment, ott volt a neve a plakátokon, szóval végül ráerőltettem, hogy megcsinálja. Azt mondtam, hogy nem teheted ezt velem az utolsó pillanatban, mert az emberek arra vettek jegyet, hogy veled és Nickkel lássák a zenekart. Végül jól sült el a dolog. Visszajöttek a turnéról, kirúgták Eric Valentine-t, és Josh fejezte be producerként a Songs for the Deafet. Szerintem inspirálta az, amit azon a turnén csináltunk. Összesen négy órát próbáltunk előtte, egyetlenegyszer, amikor szünetet tartottak Eric Valentine stúdiójában. Sok zene improvizatív volt azon a turnén, és ösztönből jött. Fantasztikus zenészek, akikkel nagyon jó élmény volt együtt játszani és turnézni.

A Songs for the Deaf előtt te voltál a Rated R című Queens-lemez producere. Arról is jó emlékeid vannak?

Nagyon is. Akkor még nem folyt olyan intenzíven a drogozás. Összejönnek barátok, sokat röhögnek és jól érzik magukat a stúdióban – ilyen volt a hangulat. Ez nagyon fontos. Ott megengedték, hogy igazi producer legyek, és egy olyan album született, ami meghozta nekik az áttörést világszerte.

Olyasmikre gondolsz, hogy a Feel Good Hit of the Summer refrénjét Josh csak az album végén akarta kántálni, és te javasoltad, hogy ez akár egy dal is lehetne?

Pontosan. Ez jó példa, hogy producerként jó hatással tudtam lenni arra a lemezre. Amikor meghallottam, azt mondtam Joshnak, hogy ez egy sláger. Mondtam, hogy nyissuk ezzel a lemezt, ő meg belement. Josh akkoriban nyitott volt az ötletekre és mások véleményére. Ez is azt mutatja, hogy nem igazán tudsz megtervezni egy lemezt. Egy album megcsinálja magát, ha a megfelelő emberekkel állsz neki.

Sokszor elmesélted, hogy azért akartál a Kyuss producere lenni, nehogy más elrontsa őket. Azóta éreztél hasonlót egy zenekarnál?

Ilyesmi ritkán fordul elő, és már rég nem éreztem egy zenekarnál. Mark Lanegannel éreztem, hogy tudnék neki segíteni úgy felvenni a költői dalait és megragadni azok hangulatát, ami az előnyükre válna. Producerként az a célom, hogy a zenekar modus operandija – legyen az a humor, a nyersesség vagy az önpusztítás –, átjöjjön a lemezen is. Mostanában a Panic! At The Discóról szoktam gondolkozni, hogy mi lehet velük. Egy ideje nem hallottam róluk, de van a zenéjükben egy olyan intelligencia, ami még mindig izgat.

Amikor megtudtad, hogy a te neved is felmerült producerként a Nevermind után, elgondolkodtál rajta, hogy mit tudtál volna kihozni a Nirvanából?

(nevet) Ami azt illeti, a Nevermindnál kerültem szóba. Dave Grohl többféle sztorit is mesélt, és szerinte Kurt kicsit félt tőlem. Hallottam pletykákat, hogy egyesek szerint manipulatív vagyok, pedig ez nem is állhatna távolabb az igazságtól. Sok Nirvana-szám tiszta gitárokkal kezdődik, aztán Kurt rálép a torzítópedálra, és ha én lettem volna a Nevermind producere, azt mondtam volna, hogy hé, ezt túl sokat csináljátok, ne lőjétek el ilyen gyakran. Aztán kiderült, hogy ez az egyik erősségük, hogy lágyabban kezdenek egy dalt, aztán beindulnak, szóval lehet, hogy elcsesztem volna azt a lemezt. Ki tudja, milyen lett volna a Smells Like Teen Spirit, ha én vagyok a producere? (nevet) Amúgy se gondolom, hogy Kurtnek az én segítségemre lett volna szüksége. Ő egy zseni volt, és azt csinálta, amit a fejébe vett. Az In Uterot szerintem lehetett volna jobban producálni, de a Heart-Shaped Box így is egy remekmű. Benne van az öt örök kedvenc dalomban. Kibaszott sötét és mégis gyönyörű!

Mit szólsz hozzá, amikor alulértékelt zseniként emlegetnek? Ki vagy vele békülve, mert azzal a lendülettel le is zseniztek, vagy jobban örülnél, ha inkább rendesen elismernének?

Akik értékelnek, azok rendesen értékelnek. Mit tehetnék? Soha nem voltam egy jóképű fickó. Tudom, hogy írtam olyan számokat, amiket ha Eddie Vedder írt volna, már szobrot állítottak volna neki, de ez egy ilyen hülye világ.

A She Got Me-t tényleg azért vette le műsorról az MTV, mert nem néztetek ki elég jól szerintük?

Ez az igazság. Nagyon jó barátom volt az MTV egyik producere, és ő mondta, hogy a fejesek szerint túl öregnek néztünk ki abban a klipben. Az egy baromi jó kis rockos blues dal, de ’93-ban nem úgy néztem ki, mint az akkori grunge és hajmetálos srácok, és ennek megfizettük az árát. Az MTV a Balls to the Wallst is levette a műsorról, mert szerintük Udo túl csúnya volt. Pedig mekkora az a szám! Ez történik, ha a keményzene átkerül a popvilágba. Hogyan ismernének meg az emberek, hogy mit gondolok és milyen a humorom, ha leragadnak ott, hogy hogyan nézek ki? Ez az ő veszteségük. Meg az enyém is anyagilag. Na meg úgy is, hogy nem mondok esténként vicceseket Jimmy Fallon kanapéján. De ez van. Ahogy JFK is mondta: az élet nem igazságos. Sokan, akik többet érdemelnének, nem kapnak semmit, akik meg nem érdemelnek semmit, megkapnak mindent.

interjú: Soós Tamás
nyitókép: Alex Solca