Kultsarok rovatunkban olyan kevésbé ismert filmekre hívjuk fel a figyelmet, amiket valószínűleg amúgy nem jutna eszedbe megnézni. Ez a cikk először a Recorder magazin 127. számában jelent meg.
#27 - Anémone (1968)
A ragyogó szellemű, de sajnos kicsit fasiszta Henry de Montherlant a következőképpen határozta meg az ideális nőt a Lányok című kultregényében: legyen maximum huszonkét éves, hollófekete hajú, elefántcsontszín bőrű, és passzív, mint egy lárva. Ezzel a középkorú férfiak nyáladzó szájára szabott, ámde felháborítóan rokonszenves nőeszménnyel száll szembe a kiskamaszként filmrendezni kezdő Philippe Garrel a második mozijában. Mert jóllehet az alig 53 perces Anémonéban a tökéletes nő kétségkívül hollófekete hajú, elefántcsontszín bőrű és körülbelül (maximum) huszonkét éves, de korántsem csendes lárva, hanem állandóan beszél. Ez a címszereplő első blikkre csak egy kitartóan fecsegő, közönséges lány a 68-as diáklázadások előtti Párizsból: amolyan szolidan hibbant, gombszemű bölcsészféle, aki talán érettségire készül, talán valamilyen egyetemi vizsgára, felváltva olvas Hegelt és tündérmeséket, nagyokat álmodik, és minden mozdulata csupa manír és színház. De némi játékidő után már a teremtés csúcsának látszik: éteri, magasztos jelenésnek, a létezés egyik legnemesebb formájának.
Vajon miért? Talán mert valahogy tökéletesen megjeleníti az emberi szabadság egyik kivételes pillanatát. Azt a néhány percet vagy hónapot, amikor egy lány először kezdi komolyan próbálgatni magát a felnőtt szerepekben, miközben ugyanezzel az erővel ki is gúnyolja őket: mondjuk befont hajjal, lángolóan vörös pulcsiban, cigivel a kézben játssza a dámát a gyerekszoba ablakában, kitalált érzelmekről, elképzelt drámákról búg a telefonon, lelki csipkéket cizellál parksétányon és kocsmabokszokban, közben felveti a fejét, kellékké teszi a tárgyakat maga körül, nyalogatja a száját, büszkeséget mímel. Kihez beszél? Mindegy, hogy kihez beszél. Az a fontos, hogy éppen (noha óvatosan) kiköti magán a biztonsági öveket, kacéran kineveti a szülői intelmeket és a tanári bölcselmeket, és valahogy kilép egy színpadra, ahol tényleg elkezdi magára vonni a fényt – és néhány percre, évre vagy legalább gondolatban szakít az atyákkal, normákkal, a kitaposott utakkal, még mielőtt beleszédülne valamelyik közepes kan ölébe, s felnevelne neki néhány gyereket. „Nem vagy többé az apám, mert kiestem a szentimentális kontrollod alól” – mondja Anémone a pszichoanalitikusként dolgozó felmenőjének, akivel egy tál mézet (!) reggeliznek a sárga konyhában, és akinek végül konkrétan rendőrré kell válnia a fináléban, hogy legalább részben visszaszerezze az érzelmi hatalmat a kezei közül kisodródó lánya fölött (ezzel mintegy megelőlegezve Gilles Deleuze és Félix Guattari négy évvel későbbi Anti-Ödipuszát és annak kíméletlen kritikáját a pszichoanalízis elnyomó apparátusáról).
Philippe Garrel 19 évesen, a francia tévé felkérésére rendezte ezt a filmet – és ugyanebben az évben még négy másikat is leforgatott. Nincs tehát túlagyalva az Anémone, s egyetlen pillanatát sem fertőzte meg a hozzáértés leprája. Amikor például az utolsó filmtekercsen a címszereplő és alkalmi társa rablónak állnak, majd vasalóval kinyírnak egy pénztárosnőt – na az tényleg egy tőrölmetszett Bresson-paródia. De pont a filmforma efféle törékeny sutasága miatt annyira szíven ütően hiteles ez a film. Sőt, ha nagyot akarok mondani, akkor Anémone pont emiatt tekinthető a mozgókép egyik esszenciális hősének és paradigmájának, hiszen ezt a figurát az állandóan leleplezett forgatási helyzet és az ócska filmanyag teremti meg a szemünk előtt: a hősnő rendre úgy tartja az öngyújtót, mintha díszlettervezők komponálták volna a kezébe, szemének ravasz és túlvilági csillogását ügyetlenül elhelyezett fényforrások garantálják, és a pocsék minőségű celluloid remegő raszterei szépséges szeplőket hintenek az arcára. Azt nézzük végig tehát, ahogy ez a gyermekember kilép az árnyékból, és a mozi remegéséből megszületik egy különös női lény. Hát csoda, hogy a főszerepet játszó Anne Bourguignon a forgatás után rögvest átnevezte magát Anémone-ná, és így élte le az életét? Garrel kamaszfilmje a törékeny, efemer szabadságról szól, amelyet a filmművészet nem rögzít, hanem létrehoz – és ezt a szabadságot csak az apákat és a tekintélyeket kinevetve-kikerülve, a kamera és a világ gyöngéd vadházasságával lehet elővarázsolni, messze minden szabálytól, valami boldog, fiatal szédületben.
Nagy V. Gergő
