"A rap volt az egyetlen, ami nem került pénzbe" - glsch-interjú

Az elsősorban a Slow Village három rapperének egyikeként ismert glsch 2023-ban jelentette meg első szóló EP-jét, a Zúgót, amit két év után követ most az első nagylemez. A sötétség és a világosság közti határvonalról elnevezett Demerungon a DDT zenekarral dolgozott. Mesélt arról, hogyan mentette meg a lemez az életét; az utcán felnövésről, legendaépítésről és trúságról, a festészet és a szobrászat jellegű alkotásról. A lemezt szeptember 26-án mutatja be a Turbinában, ez az interjú először a Recorder magazin 127. számában jelent meg.

A lemez egy határozott ívet ír le. Eleve így írtad a számokat, vagy ez útközben jött?

2023 decemberében hoztam meg a döntést, hogy összeszedem magamat, feladom azt, hogy a problémák elől az éjszakai életbe és az önpusztításba menekülök, és keresek egy másik megküzdési stratégiát. A lemez egy éven át készült, azzal párhuzamosan, ahogy felépültem és ahogy átéltem azt, ami ezzel jár. Az első etap a negatív impulzusokra koncentrál, mert amikor az ember józanabb életet kezd élni, akkor az elméje visszadobálja azokat a megéléseket, amik elől menekülni akart. Aztán ahogy próbál kitisztulni, úgy az élet egyre több opciót ad neki, egyre több konzekvenciát tud levonni. Amikor 31 évesen összeszedtem magam és belevágtam abba, hogy megírjam életem első nagylemezét, akkor rádöbbentem arra, hogy a húszas éveim elrepültek. Ha most megnézzük a zeneipart: mindenkinek a húszas évei a legaktívabbak; én meg ezt az évtizedet egy durva szorongásban töltöttem el, nem tudtam fókuszálni a számomra igazán fontos dolgokra.

Le kellett küzdened valami ellenállást, hogy ilyen személyes szövegeket írj?

Ez mindig jelen volt. Van az a rapper mondás, hogy minden reggel azzal az attitűddel kell felkelned, hogy te vagy a legjobb ebben a szakmában, a te péniszed a leghosszabb. Belőlem ez mindig hiányzott; sokkal önvizsgálóbb, már-már önmarcangolóbb voltam. Nem a legjobb akarok lenni, hanem önmagam legjobb verziója. Nem az a személyiség vagyok, akit egy ezüsttálcán körbe lehet hordozni; tudom, hogy mik a határaim. Akkor érzem biztonságban a dalokat, ha a szövegeim közel vannak hozzám. Szerintem az a legnagyobb betegsége a hiphopkultúrának, hogy az emberek írnak maguknak egy legendát, amit aztán egész életükben próbálnak üldözni, akkor is, amikor már teljesen megváltoztak. De a glsch nem egy karakter, csak egy becenév, amit egyszer rámaggattak egy bulin. Ezek a Gergály Norbi dalai voltak mindig.

Minden kétely átváltozik ténnyé - kritikánk glsch első nagylemezéről

Nem volt olyan, hogy gyerekként mondjuk olyan akartál lenni, mint Eminem?

Dehogynem. Egyszer elhoztam a 8 mérföldet a videótékából, és aztán soha többet nem vittem vissza, mert annyiszor megnéztem. Nyilván akartam ilyen karakter lenni, de ez azért volt, mert én egy alapvetően szegény családban nőttem fel, nélkülöztünk; bármekkora hiphopklisé is, de az utca, a barátaim neveltek fel. Pont ezért nem érdekelt soha ez a póz, hanem az, hogy hogyan lehet ebből valami többet, jobbat kihozni. Nekem nem kell minden dalomban visszaigazolnom, hogy honnan jöttem és nekem mit jelent ez az egész. Ezt nagyon jól tudom, és azt is, hogy mennyi melót tettem ebbe. Szerintem pont az a szép ebben az egész kultúrában, hogy a semmiből csinálhatunk valamit, és meg tudjuk mutatni, milyen emberek vagyunk. Nekem ez volt az egyetlen eszköz, amivel el tudtam menekülni abból, ami rettenetesen nyomasztott gyerekkoromban, mert ez volt az, amihez nem kellett más, csak egy papír meg egy ceruza. Minden más pénzbe került. Profi gördeszkás akartam lenni – nem volt rá pénzünk; BMX-ezni akartam – nem volt rá pénzünk; dobos akartam lenni – nem volt rá pénzünk. Ehhez meg nem kellett pénz. Lehet, hogy nem tudtam stúdióba menni, de írni tudtam.

Kapitány Máté Gyerekszoba című száma volt az, amiben először megütött, hogy mennyire nyíltan beszélsz az életedről.

Kemény az a dal, igen… Máté nagyon szerette volna ezt a tematikát, én pedig úgy döntöttem, hogy jó, akkor most kiterítem a lapokat, legyen tétje a szövegnek. Nem szégyelltem soha semmit ezzel kapcsolatban – büszkeségre sem ad okot, de ez az igazság, és elvileg erről szól az egész „trúság”, amit a rap köré húznak.

„Szeretem az enyéimet, minden nappal egy kicsikét jobban” – interjú és dalról dalra
glsch első szólóanyagáról, a Zúgóról

Másfelől viszont nagyon kidolgozott szövegeid vannak.

Baromira közel áll hozzám az irodalom, igyekszem minél többet olvasni, és azok az előadók inspirálnak, akik nemcsak kihasználják a nyelvet, hanem élnek a lehetőségeivel. Nem szeretnék csak „bonyolult” szövegeket írni meg vicces rímpárokban kommunikálni, de nagyon szeretem a játékot, és azt, amikor bogarászhatok egy szöveggel. Nem vagyok lusta négyszer-hatszor elővenni és átírni, újra- és újrafogalmazni őket, képeket gyűjteni és jegyzetelni, miközben élem az életemet. Mert ebben tényleg igazán én lehetek, és azt csinálhatok, amit szeretnék. Ez óriási felszabadító érzés. Olyan, mint másoknak a futás: ha valakinek van egy flow-élménye, akkor nem azt nézi, hogy hány kilométert fut, hanem próbál elmerülni az élményben. Nekem is volt olyan szövegem, amin nyolc és fél órát ültem. Bármi, amit szépnek tartunk, az nem pillanatok alatt születik. Nyilván örülök, amikor valami csak úgy kijön belőlem, de amikor tudom, hogy mit szeretnék, de nincs még ott a papíron, akkor nem fogom félredobni, hanem nekifutok, ahányszor kell.

Itt ez a személyes lemez, aztán a lezárásban átadod a szót Simon Mártonnak, aztán a zenekarnak.

Egyrészt kurva nehéz befejezni egy dolgot. Kétféle alkotás van. A festészetjellegű az, amikor csak viszed föl az anyagot, gyűlik a vásznon és bármikor felvihetsz egy újabbat. A szobrászat alapú munka az, amikor egy tömbből, egy már meglévő nagy anyagból faragsz ki valamit, és pontosan annyit kell belőle elvenned, hogy a végén jó legyen. Én így gondolkozom erről, hogy a szókészletünk, a tudatunk és a tudatalattink egy nagy tömb, amiből folyamatosan faragni kell kifele az anyagot, hogy megszülessen egy szöveg.

Másrészt Marci nagy inspiráció nekem, az elsők között volt, akiket a Budapestre érkezésem után megismertem az egyetemen. Elküldtem neki az alap atmoszférikus zenei ötletet, és összeültünk a stúdióban. Elmondtam a szövegemet, ő is az övét, és amikor elhangzott az utolsó mondat, hogy „az szeret, aki felvágja helyetted a paradicsomot”, azt mondtam, hogy ennél szebb befejezést nem tudunk találni.

A zenekar, a DDT pedig nagyon fontos, hiszen ez nemcsak az én szólólemezem, hanem az ő lemezük is, nélkülük nem jöhetett volna létre. Nem háromsávos hiphopbeatekről beszélünk, hanem nagyon komoly produceri és hangszeres meló van benne; zeneileg unikális, izgi cucc lett. Fontos mérföldkő az életemben, hogy ezekkel a srácokkal, Heilig Tamással, Ocsovay Damjánnal és Varga Dániellel dolgoztam. 

Az első szóló EP-d, a Zúgó lemezbemutatóján nagyon izgultál, és ezt mondtad is. Pedig jó régóta állsz színpadon.

Hát már legalább tíz éve, azelőtt meg volt a slam poetry is. De a Village-ben más, ott van egy csapatdinamika; egymás utolsó rezdülését is ismerjük, tudjuk, hogy mi mikor következik; van egy erős színpadi jelenlétünk, ami az évek során összekovácsolódott. És ebből hirtelen abba léptem át, hogy itt vagyok egyedül, itt ez a nagy színpad, senki sem duplázik, mankósávozik. Lehet, hogy kevésbé izgulnék, ha a dalok arról szólnának, hogy put your hands up, lemegyek a klubba. De amikor ilyen dalokkal felmész a színpadra, amikben a legparább érzéseidről beszélsz, ott meztelen vagy. Én ráadásul alapvetően egy szégyellős ember vagyok a civil életemben. Miután lement a koncert és átizzadtam a pólómat derékig, akkor elmegyek egy külön helyiségbe és ott veszem át. A barátnőm és az édesanyám előtt is szégyenlős ember vagyok. Akkor a színpadon miért ne lennék az? És akkor már inkább belemondom a mikrofonba, hogy srácok, baromira izgulok, mert ez az őszinteség része ennek a dolognak. Ha azt lehet üvöltözni, hogy minden kurva jó és én vagyok a világ ura, akkor fordítva miért ne működhetne? Van ez az elvárás a színpadon lévő emberekkel szemben, hogy példaképként kell funkcionálniuk, mindig a legjobb formájukat kell mutatniuk. De hát ezek a dalok javarészt arról szólnak, hogy nem voltam jó formában, akkor miért hazudjak az emberek arcába, amikor ezeket előadom? Egyébként meg baromira megtisztelő az, amikor az ember szólóban odaáll egy színpadra és szembesül azzal tíz évnyi csapatban koncertezés után, hogy basszus a cuccomra ennyi ember kíváncsi, mi a franc?! Esküszöm, olyan érzés volt, mintha életemben először álltam volna színpadon.

Az EP-vel nem léptél fel sokat. Most tervezel turnét, „szólókarriert”?

Az EP-vel Co Lee turnéjára társultam be. Nem turnéztam szét, bár idén lett volna még jó pár koncertlehetőség, de azt akartam, hogy a Demerung és ez az új éra kellő súlyt kapjon. Amúgy nincsenek elvárásaim azzal kapcsolatban, hogy ezt ennyien vagy annyian hallgassák. Ezt én csinálom és a DDT csinálja, és bármekkora kört is tud menni, én maximálisan boldog leszek, mert az a folyamat, ahogy ez létrejött, kvázi megmentette az életemet. Szeretném megmutatni az embereknek, de intim, jó hangulatú, mély, egymásra figyelős, egymás szemébe nézős koncerteken. Az a fajta exhibicionizmus már hiányzik belőlem, hogy minden színpadra föl akarjam tenni, amire fölengedik; már kikopott belőlem, vagy talán sosem volt igazán. Minden folyjon a saját medrében és vegye föl annak az edénynek a formáját, amibe való.

interjú: Rónai András
fotó: Fábián Soma